„Ne legyen szabad, ami jó”

A hetiszakasz címe, amelyet most olvasunk, mondjuk: törvények (a törvény és a mondat a modern héberben ugyanaz a szó, ahogy a sentence is ítélet is, mondat is angolul. Ahhoz, hogy valami ítéletté váljon, el kell hangoznia). Azzal van tele, mit érdemel az a bűnös, aki. Mit ne csinálj, mire figyelj, miért milyen kártérítést tartozol fizetni, melyek azok a bűnök, amelyek büntetése a halál. Gyakorta látszólag össze nem tartozó esetek monoton, komor listázása. Kiugró ultraortodox fiatalemberek, hittanórán, első áldozás után felmondó katolikusok szoktak így beszámolni kényszerűen vallásos gyerekkorukról. Semmit sem szabad, minden meg van tiltva és ha csak eszedbe is jut, rosszul kell magadat érezned. Nemzedékek nagy filmélménye a kálvinista puritanizmus könnyen átélhető kritikája, az Abigél lánynevelő intézetének rideg szeretetlensége, vagy, ha valaki igazán hidegrázós protestáns etikát akar, Ingmar Bergman teljes életműve a bűntudat tárgyában.

"mivelhogy rend kell a világba, // a rend pedig arravaló, // hogy ne legyen a gyerek hiába // s ne legyen szabad, ami jó" – foglalja össze frappánsan József Attila a modernitás ellenérzését az efféle előírásokkal szemben. Dosztojevszkijnél a bűn a bűnhődés esélye, a megváltás előszobája, Nietzsche a hazug rabszolgamorál sunyi diadalát látja benne az élet felett és Freud az ő nyomában arról beszél, hogy a felettes én agresszív késztetéseink önmagunk ellen fordítása – Mózes alakját is így érti meg, a bűntudat nagy ikonjaként. Babits Mihály egyenesen kissé pozőrködő ódát ír a bűnhöz a dekadens századelőn. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatásnak és bűnfogalomnak nincs nagy divatja az elmúlt időkben, bár az elmúlt században sok minden történt, ami megerősítette, hogy talán mégse jó, ha nincsenek korlátok egyáltalán.

Vezeklési tábla, Óbuda, 1838. A tárgy adatai a képre kattintva elérhetőek

Az emancipációt megelőző, premodern közösségekben alapvető fontosságú volt a közösség szabályainak betartása, hiszen a kihágások az egész közösségre vetettek rossz fényt, vagy súlyosabb esetben az egész közösséget érte kollektív büntetés. Kevéssé ismert talán, hogy a szabályok betartatásának milyen szigorú eszközei is voltak: az óbudai Müncz Mózes rabbi (1750 k - 1831) még megbotoztathatta a szombatszegőket. 

Gyűjteményünk egyik érdekes darabja hasonló gyakorlat emlékét őrzi; a tárgyat 1913-ban a múzeumnak ajándékozó Bató Lipót megfogalmazásával: "E táblán van egy ima, amelyet a chevra kadisa megrágalmazója mondott a rámért 39 csapás alatt 1838–ban, írta a chevra kadisa titkára: Leipniker Mendel."

Ki tiltja meg?

A törvények, előírások között szerepel, hogy ne szolgáljunk idegen isteneknek, ne higgyünk a jövendőmondónak, egyedül az Örökkévalót kövessük. Vagyis azt, hogy mi döntjük el, kitől fogadunk előírásokat, kire hallgatunk, kinek engedelmeskedünk. Hiába akarnak bármit is előírni nekünk, szabadok vagyunk. Egyfelől, persze, beleszületünk egy közösségbe, amely már a mi érkezésünk előtt megállapodott bizonyos szabályok követésében, ez nem választás kérdése, de mindig is több közösség része vagyunk ugyanakkor és bizonyos helyzetekben választanunk kell a törvények között. A zsidó jog híres, már bőven a száműzetésben született mondata szerint az állam törvénye törvény. Kötelező közösségünk, a többségi közösség törvénye ránk nézve is, ezen belül lehetnek saját szabályaink. Feltéve, hogy az állam törvénye nem mond ellene az isteni törvénynek, a Tóra törvényének. 

Bűn és enyhülés

Ha beírják a múzeum adatbázisának keresőfelületére azt a szót, hogy bűn, jellemzően jom kippuri tárgyak leírásai kerülnek majd Önök elé, ez, mondjuk, nem túl meglepő. De az első találatok között lesz valami sokkal váratlanabb: fénykép a zsidó óvodából. Egy kisfiú, egy kislány és egy héber nyelvű ábécéskönyv. A kislány ujjával, talán, egy álefre mutat, a kisfiú követi a mozdulatot a tekintetével. Valamikor a nyolcvanas évek közepén, a tárgyleírásból kiderül, hogy a felszabadulás 40.évfordulójára készült fényképalbum képei közül való, azt illusztrálja, hogy nálunk, a legvidámabb barakkban lehet nyugodtan ortodox oviba járni, héber betűket tanulni is. Pompás. De akkor hol itt a bűn?

„Vizsgálati fogságba helyezték Fischer Piroska óvónőt is, akinek az volt a bűne, hogy a zsidó gyerekeknek héber írás-olvasást, valamint bibliai történeteket tanított”-olvassuk (hogy pontosan mi történt, alább kiderül). Mindez 1953-ban, a szovjet mintára eltervezett magyar cionista per koncepciójának kidolgozásához kellett volna, amikor éppen ez volt az állam törvénye, illetve az állam írott törvénye helyett a tényleges működése, 8 évvel a holokauszt után. A perről nemrég Novák Attila történész, a Goldziher Intézet munkatársa jelentetett meg könyvet, amely bemutatja szereplői mellett a korszakot is. A kései képen Fischer Piroska nem szerepel, csak a tanítványai, akiknek az állam immár demonstratívan megengedi, hogy héberül tanuljanak. Ez némiképp árnyalja, szituálja a késő Kádár-kori idillt. Vajon merre lehetnek ezek a gyerekek, valahol a negyvenes éveik közepén? Hány növendéke volt egyáltalán ekkoriban Fischer Piroskának? Hogy éltek akkoriban, kik voltak a magyar ortodox zsidók? Erről beszélgettünk a korszak zsidó életének kutatójával, Novák Attilával. 

Beszélgetés Novák Attila történésszel 

Miért kezdett el foglalkoztatni a történelem, azon belül a zsidó történelem, azon belül a cionizmus, pláne azon belül az aprócska léptékű magyar cionizmus története? Miért lettél tehát történész, és hogyan talált meg a témád?

Igazából mindig is érdekelt a történelem és benne a zsidóság históriája, de ez szórt érdeklődésem egyik aspektusa volt csak meg részbeni családtörténet. Nagyon sok minden foglalkoztatott egyetemista koromban, az ókori Kelet és a buddhizmus ennek két végpontját alkotják, de a bécsi logikai pozitivizmus és Pilinszky János költészete is egyformán kötötte le a fantáziámat. Lehet, hogy volt ebben az egészben egyfajta kései hiperaktivitás is, ezt ma már nehezen tudom megítélni. Annyira érdekelt minden, hogy az egész a maga koncentrációjában a semmi felé tendált. Ekkor azonban történt valami nagyon fontos az életemben. Nagy hatást gyakorolt rám Engländer Tibor pszichológus és cionista vezető, akihez évekig jártam a Bethlen térre tanulni. Segített kivezetni a bölcsész-lét kissé szétfolyó univerzalizmusából és szigorúbb keretek közé terelt, ezzel megteremtette a személyes és tudományos túlélésem feltételeit is. Mindezzel együtt a korábban tiltott, aztán engedélyezett cionizmusban én a zsidó cselekvést láttam – annyi évszázad ábrándozás, passzivitás és tűrés után. Magaménak éreztem a David Vital történész által leírt folyamatot, hogy a zsidók a történelem tárgyaiból a történelem alanyaivá váltak. Ezt sokan cionizmusnak hívják, én bátorságnak és kiegyensúlyozott magabiztosságnak.

Nemrég megjelent könyved is az ’50-es évekre tervezett cionista per előkészületeinek, végül aránylag enyhe lefolyásának története. Ebben a történetben talán az a legmeglepőbb, hogy miért tartotta fontosnak a rendszer demonstratívan lecsapni néhány veszélytelen, ártalmatlan, a kamaszkorból alig kinőtt holokauszttúlélőre?

Az (egyszerűség kedvéért) csak kommunistának nevezett rendszer minden nem általa kontrollált mozgalmat és áramlatot óriási gyanúval szemlélt és kriminalizált 1949 után. A cionista fiatalok ebből a szempontból – hiába voltak baloldaliak – de ugyanolyan megítélés alá estek mint a keresztény felekezetek fél-legális ifjúsági szervezkedései is. Az külön felkeltette  az államvédelem figyelmét, hogy Engländerék önvédelmi csoportot alakítottak, fegyvereket is szereztek (és gyártottak), ez felébresztette bennük a vadászösztönt. Hogy ők éppen egy esetleges pogrom ellen akartak felfegyverkezni, ez meg aztán végképp nem fért be a rendszer logikájába. Ugyanakkor az 1956. augusztus 26-án összeülő, másodfokon ítélkező Legfelsőbb Bíróság arra  hivatkozott, hogy a vádlottaknak a „fasiszta elnyomást” kellett egész fiatalon elviselniük, kitaszítottságuk pedig felélesztette bennük a „nacionalista érzést”. Ezek a „múltból eredő” indokolatlan félelmek motiválták az önvédelmi csoporttal kapcsolatos „fegyverrejtegető bűntetteket” is szerintük, és ezek a cselekmények nem a népi demokrácia ellen irányultak. Erősen kiérezhető ezekből a szavakból a kommunista állam kettőssége, bűntudata is a letartóztatott cionista fiatalokkal kapcsolatban, akik – a sztálini antiszemita paranoia jegyében lefogottakkal ellentétben – tényleg cionisták voltak.

Letartóztatták Fischer Piroskát is, egy óvónőt, aki héberül tanított gyerekeket. Róla, jórészt későbbi életéről a Bálint Házban szerveztél beszélgetést. Hogyan került a hatóságok célkeresztjébe, mit tudunk róla, ki volt ő, hogyan alakult az élete?

A 2021. november 14-én megtartott Piri nénivel (Fischer Piroska) foglalkozó rendezvényen a budapesti ortodoxia és a zsidóság nagyhatású pedagógus személyiségéről ejtettünk szót Fischer Anikó és Éva (Piri néni lányai), Frölich Erika és Korányi László segítségével. A legendával ellentétben Piri nénit nem tartóztatták le, hanem a főnökét (minden bizonnyal Groszberg Slomót) vádolták kémkedéssel és ő „behívattatta” tanúnak az ÁVH-hoz. Piri néni azt vallotta, hogy a férfi nem tanított héber nyelvet, csak az imakönyv héber szavait magyarázta a gyerekeknek. Ezt természetesen nem hitték el, az 1953. februárjában letartóztatott ortodox tanító egész évben az államvédelem fogságában maradt. Palesztina földrajzi és történelmi ismereteinek oktatása cionizmusnak, az izraeli követséggel fenntartott kapcsolat pedig hazaárulásnak minősült az államvédelmisek szemében.

Végül Groszberg ügyét összekapcsolták az Aguda pénztárosának ügyével, akit azzal vádoltak, hogy a szervezet feloszlatása után is fenntartotta azt. 1954. január 13-án volt a tárgyalás, Ölti Vilmos tanácselnök – Mindszenty és Rajk-ügyének bírója – olvasta fel a vádiratot, amelynek egyik pontja a „kivándorlásra való izgatás” volt. Védelmére Groszberg azt hozta fel, hogy ő tényleg Palesztina földrajzát tanította, mint a zsidó vallástörténet alaptantárgyát. Végül elejtették a vádat és – az Aguda pénztárosával együtt – felmentették a tanítót, aki 1957-ben távozott az országból.

Visszatérve Piri nénire, a legendás óvónőre: bár sokáig létszámukat tekintve nem túl nagy csoportokat vezetett a Dob utcai épületben, majd a Wesselényi utcában, rajta, az ő évtizedein is múlt az, hogy a zsidóság túlélte a szocializmus évtizedeit és a hagyomány folyamatossága megmaradt. A mostani Bálint-házi beszélgetés azért is volt fontos, mert – az internet segítségével – a több országból bejelentkező egykori tanítványok és ismerősök valami egészen szokatlanul optimista légkört varázsoltak a terembe, ahol ültünk.

Nem volt mindez mégis heroikus, de kilátástalan szélmalomharc? Mi maradt a háború után a magyar ortodoxia intézményrendszeréből, hány embert szolgálhatott ki a létező szocializmus különböző korszakaiban ez az intézményrendszer? Mennyire maradt önálló, mennyire voltak kapcsolatban az ortodox zsidó világgal?

Az ortodoxia a Vészkorszakban óriási veszteségeket szenvedett el. A kb. 350 hitközségből alig száz maradt és többszáz rabbi, metsző és egyéb hitközségi funkcionárius esett áldozatul a zsidóüldözéseknek. Fontos hazai krónikása mindennek az 1949 utáni magyar ortodox zsidóság kiemelkedő alakja, Schück Jenő ortodox főrabbi, aki az 1959-es Új Élet Naptárban írta meg – balladai tömörséggel - a veszteségeket és a szomorú aktuális helyzetet. Mindenesetre az ortodoxiának sikerült talpra állnia, a teljes intézményrendszer ismét működni kezdett: újból voltak jesivák, sok templom és imaház „funkcionálni” kezdett, a kóser húsvágást is sikerült megoldani az országban, aguna-bíróságot (* magyarázatát lásd címlapképünk leírásában) hoztak létre Budapesten. 1950-ben állami nyomásra kényszeregyesítették az ortodoxiát és a neológiát, MIOK lett és Ortodox Tagozat. Sikerült – állami engedéllyel – a szombatot tartó ortodox vallásos iparosok jó részének szombattartó szövetkezeteket létrehozniuk. Természetesen a kor vallás—és cionistaellenes propagandája, és az időnként fellángoló politikai perek nem kerülték el ezt a közösséget sem. Nagy vérveszteséget okozott a maradék ortodox zsidóság számára az 1956-os kivándorlási hullám, ezután tényleg dráma számok alakultak ki, pl. az 1956 előtti 59 ortodox metszőből (sochet/sajhet) 10 maradt az országban. Ez egy olyan visszafordíthatatlan folyamatot indított el, mely végzetesen csökkentette a hazai ortodoxia számát és kisebbítette jelentőségét.

Jól érzékelem, hogy mostanában elsősorban a létező szocializmus különböző korszakainak zsidó történelme, intézménytörténete érdekel? Van valaki, aki megírhatná szerinted a háború utáni ortodoxia történetét? Vagy akár a neológiáét? Te vállalkoznál rá? Érdemes ilyen átfogó korszaktörténeti könyvekkel kísérletezni egyáltalán?

Igen, ezt jól látod. Sokáig a magyarországi cionista mozgalom története érdekelt, de mára beláttam, hogy a magyar zsidó történelem tágabb ismerete nélkül ez a tudás nem elegendő. A közelmúlt zsidó történelme kezdett el foglalkoztatni, ennek megírása nagyon izgat engem, bár vannak vakfoltjaim is, melyeket igyekszek „megvilágíttatni”. Ugyanakkor a mostani tudományos világban, ahol a „publish or perish” („publikálj vagy tűnjél el”) elve érvényesül, nagyon nehezen lehet megvalósítani egy olyan hosszútávú projektet, melynek során az írásos források több helyről való „összegereblyézése” mellett más tudományos feladatok is vannak. Nagyon egyszerű lenne már most is megjelentetni egy szöveget a hitközségek történetéről, de úgy érzem, hogy még érlelnem kell magamban azt a szempontrendszert, amelyben – a zsidóság belső esemény-/intézmény-/vallás-/szellemtörténete és a zsidóságnak a külvilághoz, a politikai hatalomhoz fűződő viszonya legalább olyan jelentőségű, mint az, hogy ez a zsidóság a nagyvilág része (zsidó és nem zsidó aspektusból is tekintve). Amúgy egy a magyar-izraeli kapcsolatok történetét bemutató nagyobb munka is érdekel. Remélem, hogy az élet megengedi a számomra azt, hogy történetírói törekvéseimet megvalósítsam és megírhassam ezeket a munkákat.

A Dob utcai hajdani zsidó iskola épületében az ortodox közösség működtetett egy kicsiny óvodát. A képen az óvónéni, Raj Lilly a már a 20. század elején is használt Kol Jehuda (Júda hangja) című héber abc-s könyvből tanítja a gyerekeket – annak a régi hagyománynak megfelelően, amely szerint a zsidó kisgyerekek három- és hétéves koruk között tanuljanak meg olvasni és írni, hogy hétévesen, a héderben már a tórát tanulhassák.

A Holokauszt nemzetközi emléknapján, január 27-én jelent meg a HVG oldalán két kutató-munkatársunk, Kádár Gábor és Vági Zoltán cikke: "Az auschwitzi árva – Ewa Krcz egyszerre magyar, lengyel és zsidó története". A cikket a Hvg.hu oldalán olvashatják itt​. 

Esküvői ebéd, 1945. A kép a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona, megjelent a Magyarországi zsidóság képes története című könyvben 

A deportálást és a munkaszolgálat borzalmait többnyire a fiatalok, a húszas–harmincas éveikben járók élték túl, akik hazatérve semmit sem tudtak családjukról. A felszabadulást követően kutatóbizottságok indultak az egykori koncentrációs táborokba, és összeírták az életben maradottakat. Az információkat plakátokon, valamint a Hírek az elhurcoltakról című sokszorosított kiadványban tették közzé. A túlélők új életet akartak kezdeni, az elveszített helyett új családot akartak alapítani. Sok esetben komoly problémát je lentett a családjogi helyzet tisztázása: agunák voltak, olyan bizonytalan státusú nők, akiktől nem vált el a férjük, de nem lehettek biztosak abban sem, hogy özvegynek tekinthetők-e, újraházasodhatnak-e? A rabbik ennek megkönnyebbítésére úgy határoztak, hogy azokat, akiknek házastársáról nem volt információ, özvegynek lehet tekinteni, hogy ne legyen akadálya az újabb házasságnak. A zsidó szervezetek propagandával, társkereső szolgálat szervezésével, segélyekkel támogatott „családmegújító” programja sikerrel járt: a háború utáni első években a házasságkötések és a gyermekáldás aránya a zsidóság körében jóval magasabb volt, mint a környező társadalomban. Az 1945-ben tartott ortodox zsidó esküvői ebédnek helyszínt biztosító terem falán lévő plakát felirata: „Deportáltak, mentsétek meg elhunyt bajtársaitok feleségeit az örök özvegységtől!” Budapest, 1945.