A megközelítőleg a nyár közepére eső gyászidőszakot az év legnagyobb gyászeseménye, Áv hó 9. zárja le, utána, a hónap 15-én a „szerelmesek ünnepe” következik és a Vigasztalás Szombatja. A nagy lélektani dráma, a „fentek” és „lentek” váltakozása az őszi ünnepek végéig tart.

A széder vacsorán megtanuljuk, hogy úgy kell éreznünk és viselnünk magunkat, mintha mi magunk jöttünk volna ki Egyiptomból, őseinkké kell változnunk újra és újra, mert a zsidó vallás, minden szertartásával együtt tulajdonképpen nem más, mint egy végtelenített pszichodráma és érzékenyítő tréning. Újraélés, megtapasztalás, megértés, átérzés, elengedés szakadatlan próbái. A gyásznapokon nem egyszerűen szomorúak vagyunk, hanem megtapasztaljuk fizikailag a nélkülözést: nem eszünk, nem iszunk, nem veszünk jó cipőt és így tovább. Eljátsszuk, átéljük, megtapasztaljuk. A Tóra a Sztanyiszlavszkij-módszer híve. A pészachi ünnep nyolc napján nem eszünk kovászosat, mert azt játsszuk – szépen, komolyan –, hogy mi az őseink vagyunk. Szukkotkor, a Lombsátrak Ünnepén kiköltözünk a házunkból, hogy azt játsszuk, a sivatagban bolyongunk Mózes vezetése alatt. Azt játsszuk, hogy Mózes vezetése alatt kóborolunk a sivatagban. Amivel a játék közben azonosulunk, amit megtapasztalunk fizikailag, azt kevésbé felejtjük el és azt a játék segít megértenünk és igazán komolyan vennünk. Nem felejtjük el, kik voltunk, honnan jöttünk, a rabszolgaságot és a hontalanságot, Izrael alapító történetét. A mi őseink, mondjuk hivalkodva, nem királyok, hercegek, grófok voltak, hanem rabszolgák és hajléktalanok. És a tapasztalataink eljátszására, újraélésére alapozva tartjuk karban az empátiánkat, szeretjük a jövevényt, mert mi is jövevények voltunk Egyiptom országában. Szeretjük felebarátunkat, mint önmagunkat, szeretjük, mert olyan, mint mi.

A sátor, amelynek lombos tetején át látni az eget, ennek a rituális színháznak, amely soha nem ér véget, a legfontosabb kellékei közé tartozik és egyáltalán nem mindegy az előadás megítélése szempontjából, milyen lesz. Mennyire gondos, ízléses, szép. Mennyi munkát teszünk bele érzékenyítő előadásunk díszlettervezőiként, hogyan koreografáljuk táncunkat a Tórával az őszi ünnepek zárlatában. Az átélést segíti, az empátiát erősíti a „hiddur micva”, a parancsolatok szép, minőségi megtartása – a zsidó vallás, vagyis kultúra, játék és művészet, ettől olyan szertartásos és komoly.

Mert a szerelem ünnepe után, Áv közepétől alig két hét távolságra elkezdődik Elul hava, ismét az önvizsgálat, az elmélyülés ideje a nagy tetőpontig, a drámai csúcspontig és a megkönnyebbülésig, az Engesztelés Napjáig, hogy aztán örömünk ideje – a Szukkot – jöjjön el újra és így tovább.

Amikor az őszi ünnepi időszak lezárul, újrakezdődik a Tóra története. The show must go on. Mindaddig, amíg eljön a legvégső megtisztulás ideje.

Szép ünnepet kívánunk!

Szukkoti köszöntés Ámos Imrével

Aki utánanéz annak, mi mindennel foglalkoztok, meglepődik a sokféleségen, az érdeklődésetek, szakértelmetek szerteágazó gazdagságán. Mi köti össze, milyen tervezői-építészi krédó ezt a rengeteg különböző projektet, mi érdekel titeket igazán mélyen, lényegileg?

Elsősorban az, hogy a mi irodánk tervezői-építészi tudása hogyan érvényesül különböző léptékű, méretű terekben, léptékfüggetlenül, ha tetszik. Ezért igyekszünk nem csak házakat tervezni, nem csak belsőépítészeti munkákat vállalni, a léptékek váltogatása eleven tartja az agyműködésünket. A másik fontos hitvallásunk az, hogy a tervezőnek hidat kell képeznie a megrendelő igényei és a már meglévő, épített környezet igényei, tehát a változás és a megőrzés között. Szeretnénk, ha a munkáinkban ez a szemlélet tükröződne.

Emiatt is tartottuk különösen vonzónak azt a megbízást, hogy építsünk állandó kiállítási installációt a Zsidó Múzeum és Levéltárnak. Pont nemrég beszélgettünk arról a társammal, Kiss-Gál Gergellyel, hogy életünk egyik legjobb munkája volt. A múzeum vezetőinek is és nekünk is elég világos elképzeléseink voltak arról, mit szeretünk, mit tartunk jónak, igényesnek. Előfordul, hogy ilyenkor az elképzelések nagyon nem találkoznak. A mi esetünkben viszont a határozott elgondolások inspirálni kezdték egymást, meghallgattuk, mit hogyan képzel, mit vár el a megrendelő és rögtön támadt egy ötletünk, ami nagy sikert aratott. Tökéletesen egymásra tudtunk hangolódni, ami tényleg ritka markáns koncepciókkal rendelkező felek között. A múzeum részéről vevők voltak ránk, így tovább lehetett gondolni az eredeti elvárásokat. Ha két kiérlelt, eredeti koncepció tud hatni egymásra, annál a fajta kreativitásnál semmi sem felvillanyozóbb a mi szakmánkban. A végeredmény is jó lett, azt remélem, és az út is tele volt felfedezéssel.

Ezt megelőzően egyetlen múzeumi munkánk volt: a hatvani Grassalkovich-kastélyban kellett múzeumi tereket kialakítanunk, történeti miliőben, aminek később közfunkciója is volt, 1961-ben például kórházzá alakították át. Egy nagyon nem múzeumnak tervezett térben kellett belsőépítészeti tervezőként és a kiállítás egyik installációjának a felelőseiként is helytállnunk – ez adta az első lökést, a bátorítást a zsidó múzeumi munka elvállalásához. A múzeum kimondottan olyan tér, amelynek az a funkciója, hogy közvetítsen az emberek és a saját tárgyi örökségük közt, amit mi is elsőszámú feladatunknak érzünk, ezért örülünk annyira, hogy dolgozhatunk múzeumokkal. Természetes szövetségesei vagyunk egymásnak.

A Zsidó Múzeum installáció nagy előnye, hogy fenntartható, de hogy foglalnád össze, pontosan mit jelent ez?

Ebben eléggé radikális álláspontot képviselek, megmondom őszintén, nem szeretek új épületeket tervezni. Annyi konstrukció áll már a világban, inkább törekedjünk arra, hogy mindig megújítsuk a funkcióikat az aktuális igényeink szerint. A legszomorúbb dolog szerintem hatalmas épületek lebontását nézni, látni elporladni a rengeteg anyagot, energiát.

Ami a Zsidó Múzeum és Levéltár installációját illeti, az volt a legfontosabb nekünk, hogy minél rugalmasabb, könnyebben kezelhető legyen. A múzeumban és a levéltárban is rengeteg tárgy van, igen kicsik és felettébb nagyok egyaránt, mindegyik történeteket hordoz. Arra törekedtünk, hogy olyan teret hozzunk létre, amelyben ezek minél könnyebben, minél többféleképpen kombinálhatóak. A rugalmasság a tartósság, a fenntarthatóság garanciája, minél több funkciót képes magára venni a tér aktuális elrendezése, annál kevesebb építészeti beavatkozást igényel majd a jövőben.

Miközben az alkotás, a teremtés vágya nagyon erős és azok a házak, amelyeket én ma nem bontanék le, egykor újak voltak. Valaki valamikor megépítette őket, radikálisan átalakítva a teret, ez igaz, persze. Másfelől épp ez a vágy, a teremtésé a semmiből, elnyomja azt az önkorlátozó, szerény gondolatot, hogy azt, ami már megvan, próbáljuk inkább újrahasznosítani. Ez nemcsak gazdaságosabb, de legalább annyi ötletet, eredetiséget igénylő feladat, mint az új építmények felhúzása. A szakmánknak szerintem lassan meg kéne barátkoznia ezzel a szemléletmóddal. A folytonosság megtapasztalása nélkül nincs biztonságérzet és a folytonosság iránti „érzéket” az építészet fejleszthetné. És segíthetne abban is, hogyan dolgozzuk fel, építsük újra a múltat, hogyan rakjunk belőle össze jövőt. 

A hagyomány iránti fogékonyság jele az is, hogy a szukkoti sátor is magával ragadta a fantáziátokat, indultatok egy ilyen „épülettel” a New York-i Építészeti Intézet pályázatán. 

Igen, a kiírásban szerepelt, hogy a pályaműnek meg kell felelnie a vonatkozó vallási előírásoknak, így kellett elhelyezni, „életre kelteni” egy városi térben. Egyéb megkötés nem volt. A szakralitás, a természetközeliség és az urbánus környezet metszéspontjába lévő építmény tervezése pont olyan, mintha nekünk találták volna ki. Kerestük a beavatkozásnak azt a pontját, amelyen keresztül úgy tudjuk átértelmezni az ünnepi sátor szimbólumát, hogy közben megtartjuk a saját vallási terében. A zsidó hagyomány megkötései nem korlátoknak tűntek, hanem a kreativitás, a fantázia „játékszabályainak”, amelyek csak még inkább megindítják a képzeletet.

Ráadásul ez a sátor tulajdonképpen „eredetileg” is arra emlékeztetett egy immár letelepedett népességet, hogy valamikor nomádként vándorolt eredet-elbeszélése szerint a sivatagban, és, hogy erről nem szabad megfeledkeznie.

És minket éppen ez az „antiurbánus”, a letelepedett státusz átmeneti elhagyására szólító hagyomány ragadott meg a leginkább, nagyon sokat tanulmányoztuk a sátor vallástörténetét, szerepét, jelentését a zsidó év ünnepi ciklusában. Éppen ez foglalkoztatott bennünket, létrehozni a város terében egy olyan pontot, ahol gyakorlatilag nem látszik ez az urbanitás, ahonnan kilátni a város sűrű szövetéből. Csak a hagyományt hosszabbította meg valamelyest, amit, úgymond, kitaláltunk. Mindez évekkel azelőtt történt, hogy a Zsidó Múzeum és Levéltár felkérését megkaptuk, így tehát a közös munkánál korábbi a zsidó vallási, kulturális hagyomány iránti érdeklődésünk.

A zöldgondolat, az ökológiai tudatosság a kortárs zsidó értelmezésben egyre inkább össze is kapcsolódik a Szukkot ünnepével, a sátor felállításával.

Igen, ez az összefüggés adja magát, ezt jártuk idáig körbe tulajdonképpen, kiszakadni a technicizált városok világából, vagy másmilyen, alternatív tereket létrehozni magukban a városokban. A sátor akár egy ilyen városépítészeti forradalom szimbóluma is lehet. Az ideiglenesség gondolata is meghatározó volt számunkra, hiszen a sátor építésénél előírás, hogy ne tartós, hibátlanul záró, fedett épület legyen, az eső beeshessen valamennyire, lehessen látni a csillagokat. Ez határozta meg az anyagválasztásunkat, a szukkánk hajlított betonhálóból készült, amit később fel lehetett használni még bármilyen építkezésen, például betonmerevítésre. A városban betakarított növényzetből csináltuk meg a sátor falát, így az ideiglenesség szabad szemmel láthatóvá vált. Az, hogy a tető nem fedheti teljesen a szukkát, szintén nagyszerű lehetőség, kinyit egy újabb perspektívát számunkra, kinyitja a teret, lehetőséget ad arra, hogy a megszokottól eltérően felfelé nézzünk ki egy épületből.

Az épületekkel szembeni legalapvetőbb elvárás az építészet történetének kezdetétől az, hogy nyújtsanak védelmet a természeti folyamatokkal szemben, mondjuk, hogy be lehessen húzódni a fedelük alá. Ha ez nincs meg, beszélhetünk még egyáltalán épületről? A szukkoti sátor épület?

Igen, a védelem alapvető, de egy épületnek vannak más funkciói is. Ebben az esetben az égbolt borul védelmezően a sátor fölé, az esti égbolt, amivel alig találkozunk, mivel az ember általában előrefelé tekint. Az ünnepi sátor változást, ideiglenessége ellenére tartós változást hoz létre a térérzékelésünkben. Tényleg jó, ha ezt nem felejtjük el.​

A szép szertartási tárgyak készítése és használata istent dicsőítését jelenti egy talmudi idézetre visszavezethető hagyomány szerint: „Dicsőítsd a parancsolatok teljesítésével, használj, készíts: szép szukkoti sátrat [...]” Babilóniai Talmud, Sábát 133b

A Kitzur Sulchán Áruch törvénygyűjtemény 15 pontban foglalja össze a szukka építésére és kinézetére vonatkozó szabályokat, melyek kellő rugalmasságot biztosítanak napjaink építészei és dizájnerei számára, hogy a kortárs igényeknek megfelelően esztétikai dimenzióval teljesítsék ki a vallási előírások betartását, azaz a hidur micvá, a parancsolatok megszépítésének hagyományát is gyakorolhassák. Ennek jegyében kérte fel a torontói Kehilla Residential Program három helyi egyetem építész és design szakos hallgatóit, hogy a hatodszor megrendezésre kerülő Sukkahville Design versenyben részt vegyenek.  Minden csapat egy-egy kortárs szukkát alkotott, melyeket szabad téren állítottak ki, a Kehilla Residential Program átfogó projektjének részeként.

A program célkitűzésének megfelelően a verseny lehetőséget nyújtott az innovatív dizájn-ötletek bemutatására az elérhető áru torontói lakások létrehozásának jegyében. 

“Sátrakban lakjatok hét napig [...] hogy megtudják nemzedékeitek, hogy sátrakban lakattam Izrael fiait, midőn kivezettem őket Egyiptom országából.” Mózes 3.23. 42.-43.

A szukka újragondolása kihívás is egyben, hiszen a fent idézett tórai parancsolatot, melyben a  sátrak rendeltetése is olvasható, a hagyománynak megfelelően kell összeegyeztetni azzal, amit a szukka napjainkban szimbolizál, utalva egyúttal a sátor univerzális jelentéstartalmaira is.

A sátor modern konnotációkként a törékenység és a mulandóság attribútumait hordozza, míg a természetben tartózkodás egyetemes többletjelentéséhez a következő fogalompárok kapcsolódhatnak: új/régi, nyitott/zárt, átmeneti/állandó. A verseny kihívása tehát abban rejlett, hogy a résztvevők mennyiben tudták felfedezni és megvalósítani azt, hogy mi minden tartozhat a kortárs szukka fogalmába, szem előtt tartva a  fenntarthatóságot, megfizethetőséget, miközben a tér és idő szerteágazó és mélyen gyökerező jelentéstartalmait is megtartották. 

Válogatás a pályamunkákból: