Az egyik fontos forrás, amely kijelöli, hogy hány évesen válik az ember a „micvák fiává”, bár micvává, azaz tartozik felelősséggel azért, hogy jó zsidó legyen, hány éves korától vonatkoznak rá minden megszorítás nélkül a zsidó jog előírásai, nos, ez a forrás Simeon és Lévi története Sekhem városával.

Ha esetleg nem rémlik, Dina esetének lezárásáról van szó, Jákob lányáéról, aki a 12 fiúnak, Izrael törzsei alapítóinak lánytestvére. Aki egyszer kiment a mezőre, kilépett klánja fennhatóságának köréből és a mezőn egy idegen csoport tagja, a sekhemiek vezetőjének fia a szöveg sejtetése szerint megerőszakolta. Aztán, miután feleségül kérte, feltételül szabták neki és közösségének, hogy a férfiak körülmetélkedjenek. Amikor ez megtörtént és seblázban fetrengtek otthon, kiszolgáltatottan, a két legidősebb fiú mindenkit lemészárolt, így állva bosszút a húgukon, illetve és főleg az Izrael becsületén esett sérelmen. A hátborzongató történet idején bölcseink, a hagyomány számításai szerint Lévi, a kisebbik fiú éppen tizenhárom éves volt és a Tóra szövege már „férfi”-nek nevezi. Férfi, tehát a 13 éves fiúkat felnőtt férfinek lehet tekinteni. Ilyen meghökkentő módon kapcsolja össze a hagyomány a két életfordulót, a körülmetélést és a bár micvát. Tudjuk, a férfivá válási, beavatási szertartásokban lehet némi, persze szigorúan rituális kegyetlenség, de éppen a bár micvá, mintha csak a túlzott zsidó intellektualizmus paródiája lenne: írd és mondd, olvasás, Tóra-olvasás révén avatja be a szövetség stréber kis tagjait a felelős férfilét világába. Miért kell ehhez ennyire taszító és véres megalapozás? 

A rabbik Biblia-kommentárjainak híres gyűjteménye, a „Midrás Rábbá” szerint, elnézve Jákob és Ézsau látványosan más pályákon futó élettörténetét, Rabbi Elázár azt mondta, hogy az embernek tizenhárom éves koráig kell gondoskodnia a gyermekéről, aztán azt kell mondania, hogy áldott, aki megszabadított engem az érte viselt felelősségtől, attól tehát, hogy őt büntethessék meg a fia viselt dolgai miatt. 

Hát elsőre ez sem tűnik a szülői szeretet és ragaszkodás szép példájának. De másfelől, ha jobban megnézzük, mégiscsak arról van szó, hogy innentől Tiéd a felelősség. És nem éppen ezt nevezzük felnőttségnek, és nem felnőtt szeretne végre minden gyerek lenni? Ez nem több mint a szabadság ajándékának szimbolikus átadása és a vele járó felelősség tudatosítása úgy, ahogyan kell, meglehetősen világosan. És az, hogy a bár micvá-életkor „kiszámításának” egyik utólagos forrása egy gyáva tömegmészárlás, amelynek a háttere is sötét bűnökkel terhes, elég egyértelmű figyelmeztetés. A szabadság hatalom, amellyel nagyon gondosan és körültekintően kell élni. Szabadnak és felelősnek lenni nem játék, a micvák betartása komoly dolog és számon fogja kérni az Örökkévaló. 

Goldziher Ignác bár micvá fényképe, 1863 július 4  →​

Felejtsünk el mindent, amit tudunk, nézzünk rá ártatlanul a képre: egy bájos és finom vonású stréber kisdiák gesztikulál rajta komolyan, valahol érezhetően a 19. században. Ez a fiatalember három évvel a kép készítését követően már Vámbéry Ármin tanítványa, húszévesen megkezdi elképesztő filológusi karrierjét és néhány évvel később már minden idők egyik legnagyobb magyar bölcsésztudósa, felmérhetetlen nyelvismerettel, tárgyismerettel, módszertani bátorsággal, lenyűgöző ötletességgel. Szép pillanat alig valamivel pályája kezdete előtt rápillantani egy kis csodagyerekre, akiből csak egy szemhunyással később az az óriás lesz, akivé vált. Minden utólagos tudás átalakítja a múltat, erre a képre, akármilyen ártatlan és szép, mégsem lehet ártatlanul nézni, mintha nem tudnánk, kit látunk rajta, a legnagyobb tudóst, akit a neológ közösség és közeg adott a világ számára, annak ellenére, hogy a neológ intézményrendszerhez fűződő viszonya nem volt problémátlan. Ez a pillanat amúgy valamivel megelőzi még a neológia mint intézményrendszer és formálisan elkülönülő irányzat megszületését is. Itt áll előttünk, pár hét híján százhatvan évvel később is, több fontos történet kezdetén, szülővárosában, Székesfehérváron, beavatása, rituális felnőtté válása első pillanataiban. Immár örökké.

Ma persze mindebből nem sok látszik, miközben maga a különben elég kései eredetű bár micvá-szertartás nagyon népszerű. Egyfelől 13 évesen ma senki nem lesz valóban felnőtté, az életkezdés, munkába állás, családalapítás sokszor kitolódik a 20-as, 30-as évekbe. Másfelől nagyon sokan nem úgy tekintenek erre az eseményre, mint a vallási parancsolatok iránti elköteleződés szimbolikus pillanatára, inkább csak amolyan coming of age-ünnep és annak kinyilvánítása, hogy az illető a zsidó közösség tagjaként tekint magára, vagy legalábbis ezt szeretnék a szülei. Éppen a bár micvá utáni kor az, amikor nagyon sokan, mint ezt a közösségépítés nehézségeit taglaló tanulmányok megállapítják, eltűnnek örökre, vagy legalábbis egy hosszú évtizedre a közösségekből, majd házasodni térnek vissza, ha minden jól megy. És vannak, egyre többen, akik ekkor, utólag csinálják meg a bár micvájukat, bát micvájukat, ennek révén deklarálják, hogy hazataláltak, ide tartoznak, a zsidó nép közösségébe.

Ma ez a kamaszkor kezdete, amikor már nem vagyunk gyerekek többé egészen, de még jó ideig felnőttek se vagyunk. Ez az állapot a vicces sztereotípiák szerint a diaszpórában élő zsidó fiúknál nagyon hosszan el tud húzódni, amíg csak be nem zár a mostanában sűrűn emlegetett „mamahotel”. Ez az alkalom, a  bár micvá tehát, ha jól csináljuk, nem csak az eredeti ajándékfelhalmozás ideje lehet, hanem a kezdő lendület megadása is a majdani kirepüléshez. Helyes, kamasz vagy, már nem gyerek teljesen, kezdj el gondoskodni magadról, saját döntéséket hozni, kéri az áldás. És ezt a túlféltő apukák és a jiddise mámék (lásd: Zsidó Múzeum magazinja: A jiddise máme) maguknak is mondhatják, már nem Te vagy a felelős, engedd el, hagyd békén, segíts önállóvá válnia. Mindenkinek meg kell érnie erre, és ez a szimbolikus leválási pillanat esélyt ad erre. Ez is lehetne a szertartás egyik jövőbeli értelme a nem vallásos családokban. 

A bát micvá még frissebb szertartása szűkölködött a hagyományokban. A nagykorúvá váló fiúk a bár micvójukon mehetnek ki először és azután már bármikor a Tórához, és felolvashatnak belőle, de a nők – ahogy a kiskorúak – a hagyományos gyakorlat szerint nem olvashatnak fel nyilvánosan a Tórából. A nők helyzete ebben a tekintetben nem változik a felnőtté avatásuk után sem. A bát micvának ezért ki kellett találni más, saját szertartási elemeket. 

Bát micvá szertartás a Frankel Leó utcai zsinagógában, 1984 →

(a képre kattintva az esemény 25 fényképe látható!) 

Bát micvá szertartás a Bethlen téri zsinagógában, 1986 →​

A kései kádárizmus idején készült képeken látszik, mennyire sajátos, érdekes szertartás volt a neológ bát micvá, a bár micvá „húga”.

Az első kép 1984-ben készült, amikor Schöner Alfréd még a Frankel Leó utcai zsinagóga rabbija volt. Először a Frankelt „befogadó” bérháznak a zsinagógához tartozó emeleti terét, a mai „Micve Klub”, a kidusok és kultúrprogramok helyszínének feldíszített és megterített asztalait látjuk a képeken. Aztán azt a lánycsoportot, amelynek egyik tagja Schöner főrabbi lánya, másik tagja a pár évvel később felavatott Frölich Róbert főrabbi testvére. A kép, amelyen a rabbi megöleli az egyik lányt, családi jelenet is. A bát micvák pedig csoportban zajlanak, más képeken is, ma sem ritkán, a neológiában, a tisztelettudóan lehajtott fejek az egyik képen jól mutatják, hogy a lányok tisztában vannak a pillanat jelentőségével és figyelmesen hallgatják a velük szemben álló, őket régről, talán mindőjüket születése óta ismerő Schöner Alfréd életkezdést segítő tanítását. A következő képeken áldást oszt Schöner, kezét a lányok fejére téve, bizonyára a papi áldást mondja, azt a szöveget, amely Mózes 4. könyvében (6. fejezet, 23-27.vers) található és a gyerekeiket is megáldják vele a zsidó szülők péntek esténként például. Édesapaként akár a fentebbi áldást is mondhatta a felelősség átadásáról.

Lenyűgözően hasonló áldás-jelenetet látunk a ’80-as évek neológiájából a Bethlen-térről is. Szoknyás, fehér blúzos lányok, megszeppenten és megilletődötten figyelve, áldást mondó rabbi terjeszti ki föléjük kezét. Ikerképek egy felbomló rendszer utolsó éveiben felnőtté váló zsidó nemzedékről, lassan negyven évvel ezelőttről, ami felfoghatatlanul sok idő. Másfelől, történelemnek, akármennyi óriási változás is történt azóta, tulajdonképpen nagyon kevés. A szereplők jó része ma is aktív. Schöner Alfréd ma szenior rabbi a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában Darvas István mellett, aki alig néhány évvel fiatalabb az akkori bát micvá-lányoknál. 

Tárlatvezető munkatársunk, Bánfalvi-Orosz Eszter írása saját hajdani bát micvájáról.  

Azt, hogy zsidó vagyok, már kisebb korom óta tudom, iskolás korom óta elküldtek Szarvasra nyaranta. A Bat micvám, vagyis a felnőtté avatási szertartásom nagypapám talán utolsó kapcsolata volt a saját – és az én zsidóságommal. Nem voltunk vallásosak, nagyszüleim holokauszttúlélőként azt választották, hogy megpróbálják magukban tartani a borzalmakat. Ezt sokáig nem értettem, jóval később, már felnőttként láttam, hogy ez is egyfajta megküzdés.

Nagypapám, Pesti (Perl) Ervin László apám helyett apám, és (nem csak) gyermekkorom példaképe volt. Számára, ahogy az egyik képen látszik is, mérhetetlen büszkeséget és örömet jelentett, hogy a kisebbik unokáját ebben a zsinagógai helyzetben láthatja. Szoros kapcsolatunk volt, és mivel egy évvel később meghalt, különösen jelentőssé vált ez az esemény számomra is.

A Bat micva ünnepségem a Hősök zsinagógájában zajlott, ahol nem egyedül, hanem úgy öt-hat másik lánnyal együtt kaptuk meg a tanítást, az áldásokat. Emlékszem, feszengtem, és mindenki kezében virág volt, csak én árválkodtam üres kézzel, cserébe viszont én voltam a legmagasabb, tehát előre állítottak. Izgultam, de mire a szertartás azon részéhez értünk, amikor Fekete László főkántor úr énekelt, mi háttal álltunk a közösségnek, és Frölich Róbert főrabbi úr csitítgatott minket: „Maradjatok csendben, ne nevetgéljetek, mert bokán rúglak titeket!”  -  viccelt és le akart minket foglalni.

A szarvasi élményeim mellett – ahol a kezdeti kisiskolás éveim alatti tábor iránti utálat totális „szerelemmé” változott a Körös-parti csodavilág iránt – a szertartáson kapott imakönyv, oklevél, és még aztán sok minden más is itt marasztalt. Illetve inkább úgy mondom, hogy visszatértem.

Tizenkét éve dolgozom a Magyar Zsidó Múzeumban, egykori bat micvám helyszínének tőszomszédságában. Az, hogy itt dolgozom, az elmúlt években tisztult ki számomra igazán, hogy mennyire fontos nekem. Az itt hallottak, látottak, beszélgetések, az erről való tanulás kovácsolt azzá, ami vagyok. Aminek fontos része a származásom, a családi örökségem. Körbeértem, visszatértem.

Azt hiszem, most nagypapám, Papi is ugyanúgy mosolyog emiatt, mint akkor ott, ahogy a padsorok között megyek. 

Első emeleti egyik kiállítótermünk színes üvegablakai eredetileg nem tartoztak a múzeum épületéhez. A vallási szimbólumokat ábrázoló tizenkét üvegablakból álló sorozat korábban a zsidó gimnázium zsinagógáját díszítette, s csak az egyházi iskolák államosítása, és a zsinagóga megszüntetése után, hajdani igazgatónk, Grünvald Fülöp leletmentésének hála került jelenlegi helyére.

Az eredetileg közel száz díszablakon bibliai tájak és történetek, a zsidó ünnepek és a zsidó életút jelképes jelenetei voltak láthatóak. A megmaradt 12 ablak egyike a bár micvá jelenete - ezért választottuk ezen a héten címlapképül ezt.