A múzeumok azt próbálják tudatosítani, hogy a múlt egészen más világ mint a jelen, továbbá azt, hogy milyen szorosan kötődünk hozzá, mennyire belőle nőtt ki mindaz, amit ma gondolunk, mennyire távol van tőlünk és mennyire közel van hozzánk.

A zsidó időszemlélet azt próbálja tudatosítani bennünk, hogy a múlt közel van hozzánk, atyáink még élnek. De azért a hagyomány láncolatába mindenki úgy kapcsolódik be, hogy értelmezi. A Bölcsek Tanításai elbeszéli, ki kitől vette át a Tórát, utána azt is, hogy mit mondott az illető, mielőtt továbbadta. Azt is tehát, hogy mit tett hozzá.

A múlt kétféleképpen határozhat meg minket. Úgy, hogy nem tudunk róla és nem látjuk át, foglyává tesz minket. És úgy, hogy igyekszünk számot adni magunknak róla. Akkor kezdhetünk vele valamit.

A következő időszakban a múzeum és a múzeumi tárgyak közvetítésével szeretnénk megmutatni, érzékelhetővé tenni, szemlélhetővé, tapinthatóvá a múlt egy-egy szakaszának, egy-egy találomra kiválasztott évtizednek a történetét a magyar zsidóság életéből.

A történelem ritkán szép, de sokszor érdekes és akármilyen kicsi, savanyú vagy éppen irtózatos, mindenesetre a miénk. Nem tudunk visszamenőleg másikat választani. És sokszor bukkanunk majd kedves ismerősökre. És sötét humorra is, vigasztaló, erőt adó szellemességre. Tényleg fontos, hogy az emberiség nevetve búcsúzzon a múltjától és tartalékoljon edzett derűt a jövőjéhez, amely most éppen nem bíztat több jóval annál, amit a múltja kínálni tudott. És lám, mégis itt vagyunk. Ennyi vigasztalót biztosan tud mondani a múltba tekintő figyelem számára a magunk mögött hagyott idő. Ezen is túljutottunk.

A következő néhány hétben a magazinunk a modern zsidó, magyar történelem néhány fontos évtizede felidézésével szeretné mulattatni és együttérzésre késztetni Önöket. Ismerjenek velünk magukra.

Ezen a héten új szerzeményeket mutathatunk be: Leonard Freed, a Magnum fotóügynökség fotósának a Kádár-kori Budapesten készült felvételeit. 

A képeken a Peszah ünnepet bevezető közösségi széder-estéknek a képeit láthatjuk, számunkra még azonosítható szereplőkkel. (Scheiber Sándor főrabbi, Schweitzer József főrabbi, Löwy Tamás rabbi és még talán sokan mások). A képek 1979-ben és 1985-ben készültek, az Országos Rabbiképző Intézet dísztermében. Mivel a Magyarországon követett zsidó vallásjogi szabályozás értelmében bibliai ünnepnapokon nem szabad fényképezni, ezért a képek léte is különleges érték – nyilván a Magnum fotósa számára enyhítettek a szabályokon. 

A képeket az NKA 103109/00174-as számú pályázati támogatásának segítségével vásároltuk meg 2022-ben. 

A gyűjtemény képei megtekinthetőek itt​. 

Hogyan hízelgett a rabbiknak az Állami Egyházügyi Hivatal fenyegetően, miről és hogyan számolt be Kardos Péter úgy az Állambiztonságnak, hogy többször már nem is kellett, miért a katolikus püspök állt ki Izrael mellett a békegyűlésen, mi köze a Kol Nidrének a Magyar Népköztársasághoz? 

Interjú Kardos Péter főrabbival 

MILEV: Ön nem sokkal az 1956-os forradalom után kezdte el Scheiber Sándor hívására a rabbitanulmányait. Milyennek látta a Rabbiszemináriumot?

Kardos Péter: A 6-7 fős évfolyamunkra, hogy innen, a Rabbiszemináriumról kezdjem, az volt a jellemző, hogy sokan nem tudtak semmit, amikor a tanulmányainkat elkezdtük, még az álef-bészt se, például szegény Benedek István Gábor, a ragyogó író, újságíró, akit a napokban temettem, búcsúztattam el, másfelől ott ült velünk Berger István Csuló, aki nagyon nagy tudású rabbi lett és akit nagyon fiatal korában vesztettünk el. 

Scheiber azonban úgy tanított, rögtön a tudomány legmagasabb csúcsaira hágva, mintha mit sem tudna arról, vagy nem akarna tudomást venni róla, kik ülnek előtte, bizonyára azért is, mert ’56-ban a magyar zsidóság krémje elment, belőlünk kellett, abból kellett, amiből lehetett, rabbinikus utánpótlást nevelni.

A két legfontosabb különbség az volt a Kádár-korszak és a mostani idők között, hogy a hitközséget egyértelműen kívülről irányították és még nem volt ilyen sokszínű a szervezeti élet, nem volt más a hitközségen kívül, a neológokat és az ortodoxokat összekényszerítették. Könnyű volt mindent egyszerre kézben tartania az Állami Egyházügyi Hivatalnak. Az 1967-es háború utáni reakció, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása előtt képviseltette magát alacsony szinten Izrael Magyarországon diplomáciailag, de a rabbiknak nem volt szabad bejárnia a követségre, úgyhogy nem mentünk oda sem.

A környéken volt az árvaház is jó darabig, a Gorkij-fasorban, a Moszkva étterem, ami a zsidó fiatalok találkozóhelye volt, szóval ez az izraeli képviseletre nem-menés ellenére is amúgy, amolyan kis zsidónegyed volt a hatvanas években.

Az Állami Egyházügyi Hivatalt főleg Izrael és a magyar zsidók viszonya foglalkoztatta?

Az nagyon foglalkoztatta őket, de a hitközség még az elvárásoknál is készségesebb volt néha. A központi ukáz az volt a hatnapos háború után, hogy erről nem beszélünk, szidni nekünk azért nem kellett nekünk Izraelt nyilvánosan, de Salgó László országos főrabbihelyettes, rabbisági igazgató, Dohány utcai főrabbi néha még eddig is elment, túlteljesítette a normát, amikor a késői szocializmusban már lehetett menni Izraelbe rabbidelegációknak, őt a fogadó ország nem engedte bemenni. A havonta aktuális békegyűléseken katolikus püspökök vették a bátorságot megvédeni Izraelt, mi hivatalból hallgatunk. Szégyenletes volt. A müncheni olimpia, a szörnyű mészárlás után lehetett káddist mondani a zsinagógákban, megengedték.

A kéthetente összehívott rabbigyűléseken volt a szokásos ideológiai eligazítás, miről és hogyan kell beszélni, az Állami Egyházügyi Hivatalban másfelől nem voltak utasítások. A ránk vigyázó tisztviselő, nevét fedje a feledés jótékony homálya, olyan mindegy már, mindig azt mondta nekem, bizonyára mindenki másnak is, hogy főrabbi úr, maga olyan okos ember, tudja, hogy ilyet nem lehet csinálni.

Meddig lehetett elmenni az elég okos főrabbiknak?

Az enyhülés, szétesés utolsó fázisában már lehetett menni akár egész Izraelig és voltam én is. Egy rabbidelegáció ment a ’80-as években, amelybe nem kerültem be én és Salgó sem, engem küldeni nem szerettek volna, őt fogadni nem szerették volna kinn, ugye. A kérelmezésnél, útlevélért kellett folyamodni, Salgó óva intett, egy rabbi őszerinte nem engedheti meg magának, hogy visszautasítsák az útlevél-kérelmét. Így féltett.

Megígértem a lányomak, hogy kimegyek vele a bát micvájára, Jeruzsálembe. Azzal a feltétellel fogadták a fellebbezésemet el, hogy a hivatalos delegációtól magánutam, magánutunk folyamán távol tartom magam. Nem esett nehezemre, így lett.

Milyen benyomásokat őriz Salgó főrabbiról, milyen emlékeket?

Ő vitt el a Fővárosi Tanácshoz, amikor kértem, hogy avassanak fel, miután levizsgáztam mindenből, tíz évig még tovább dolgoztam idegenvezetőként, amikor viszont megszületett a fent megemlített lányom, kértem, hogy dolgozhassak rabbiként, rendesen, mert az idegenvezetés nehéz kenyér, gyereket nevelni nyugodt körülmények között szerettem volna. Salgó ebből az alkalomból elvitt a Fővárosi Tanácshoz, megkérdezem, miért megyünk oda. Nyugodtabb életem lett volna, ha kevesebbszer érdeklődöm a miértek iránt. Kolléga úr, mondta, mert akiket nem szeretett, azokat így hívta, esküt fog tenni. Tettem, a Magyar Népköztársaságra. A szocializmus összeomlásakor valaki szembesített az eskümmel, azt mondtam erre, hogy esküm tárgya megszűnt, fel vagyok mentve. Ez az élettörténetem nagy Kol nidréje, fogadalmam elengedése. Legalább ettől nyugodtan alszom, a népköztársaságot senki sem kérheti számon rajtam.

 Szóváltásaink Salgóval a haláláig folytatódtak, ez néha még hiányzik is kicsit. Azt gondolta, egy rabbi nem viselkedhet, nem öltözhet úgy, mint én, ő a hivatásában reprezentált, a munkaideje végétől fogva élt más életet. Amikor feketekávét ittam társaságban a Keleti restijében egy alkalommal, meghallottam a jellegzetes, eltéveszthetetlen, nyilván valamilyen betegségből fakadó köhögését. Ő is ott ült nőtársaságban. Volt azután köztünk egyfajta szövetség, hogy ő nem kritizálja az öltözékemet, én pedig vegyük úgy, hogy nem voltam tanúja a Keleti restijében bonyolódó pásztorórának.

Az, ahogy beszél, szinte kedélyesen fullasztó világot idéz fel? Ennyire vidám volt a kádárizmus érett korszaka a hitközségen?

Egy történettel válaszolok a kérdésre. A jövedelmemet ekkoriban azzal egészítettem ki egy darabig, hogy lengyelül tolmácsoltam a rendőrségen. A kihallgatásokon feltűnt egy ember, akiről nem volt világos, mit keres ott, egyszer meghívott a Rózsa Presszóba és elmondta, miket szoktam művelni a szabadidőmben. Nagyon kényelmetlen beszélgetés volt. A hangulat megalapozása után elmondta, hogy a hitközségen tapasztalható nehézségeimre való tekintettel is néha-néha beszámolhatnék arról, ki miket mond és csinál. Esetleg tudnának egyben-másban segíteni, előbbre lehetne jutni a mi együttműködésünkkel. Féltem, írtam pár beszámolót jelentéktelen dolgokról, vigyázva lehetőleg mindenkire, látták, hogy nem vagyok alkalmas a szerepre és gyorsan le is zárult közöttünk a kapcsolat, elköszöntünk egymástól. A következő években rendszeresen kellett, kényszeresen, hátranéznem, követnek-e. Amikor lehetett, elmentem kántornak Svédországba, másfél évre, aztán hazajöttünk, ez egy félig reform, félig konzervatív közösség volt, nem éreztem magam otthon, a kapitalizmust se szerettem meg, az nemsokára utánam jött, csak nem a svéd, jóléti változata.

Kinek az alakját idézné még fel akkoriból?

Seifert Gézáné a MIOK elnöke, Seifert Géza felesége volt, főtitkár egy idő után, úgy nevezték a hitközségen, hogy az ígéret hölgye, az volt a stratégiája a kérések leszerelésére, hogy mindenkinek megígért mindent, amit az illető hallani kívánt. A MAZSIKE megalakulása után nem sokkal egy ülésen felelősségre vonták a zsidó hitközség ingatlanvagyonának elherdálásáért, azzal védekezett, hogy túl kellett élni, fenn kellett maradnia a zsidóságnak, mást nem lehetett tenni és ha ő nem, akkor más tette volna ugyanezt. Az az igazság, hogy én is ezt mondom Zoltai Gusztávról, kényszerek jelölik ki a magyar zsidó vezetők mozgásterét.

Az is igaz ugyanakkor, hogy egy másik, későbbi beszélgetés során megállapítottuk, Frölich Robi is egyetértett ezzel, hogy a rendszerváltás idején, amikor nagy érdeklődés mutatkozott a zsidóság iránt, nagy lehetőséget szalasztottunk el arra, hogy megfogjuk a zsidókat. Ez elmaradt. Viták, kiabálások voltak, de zsidó reneszánsz valójában nem volt. Elmaradt. 

A ’70-es éveken regények sora kezd el, különböző módokon, mást és mást hangsúlyozva, beszélni a holokausztról és a magyar antiszemitizmusnak a története is újra témává lesz. Az önismereti igénybejelentések évtizede is ez.

Közvetlenül a háború után, a sztálinista hatalomátvételig, a túlélők, a szemtanúk, a lelkiismeretükkel küzdők beszéltek a holokausztról. Beszélt Szép Ernő, Zsolt Béla, másfelől beszélt Bibó István, aki megkísérelte feltárni, mire juthat a magyar önismeret ezzel a felfoghatatlan léptékű nemzeti tragédiával. Hogy mit mutat meg az, ami történt, az út, amely idáig vezetett és a történeteknek a rövid utóélete is akkor már. Azt, hogy a képzőművészetben miképpen jelent meg a holokauszt emlékezete tavaly bemutatott Szemtanúk​ című kiállításunkban mutattuk be. 

A kérdést aztán levette a napirendről az átrendeződés, a szabad nyilvánosság felszámolása. És majdnem három évtizeden át senki nem folytatta a munkát, amelynek Bibó István nekikezdett.

A ’70-es évek közepén átszakadtak a gátak, jött Ember Mária a korszakban rendkívüli hatású könyve a Hajtűkanyar, Moldova György, a nemrég távozó sikerszerző A Szent Imre induló című regénye, aztán a korában szinte teljesen visszhangtalan, később Nobel-díjassá előlépő Sorstalanság. Ezek a könyvek a mából visszanézve csillagtávolokra vannak egymástól, akkor egy nagy áttörés részeseiként tűnhettek fel, egységben lehetett őket szemlélni és valóban, az emlékezeti tér megnyílása tette lehetővé megjelenésüket. Az igény is közös volt, a holokauszt gyerektúlélői szólaltak meg akkor, amikor eltelt egy emberöltő és a holokauszt (maga a kifejezés is) a közbeszéd részévé lett számos pontján a világnak. Az első fázis lezárulása volt ez abban a folyamatban, amely a szemtanúk emlékeiből a közösség emlékei, emlékezése felé vezet.

Vissza Tiszaeszlárig

A Hajtűkanyar ráadásul, a nem Auschwitz felé induló magyar deportálóvonatokkal az ausztriai táborrendszerbe érkezők történetét felidéző könyv, megszólalásra készteti Száraz Györgyöt is, az Egy előítélet nyomában az értekező Bibó nyomdokaiba lép, esszéjét rendkívüli figyelem fogadja. A szöveg a magyar antiszemitizmus történetébe próbál bevilágítani, a felelősségvállalás gesztusa teszi még fontosabbá. A másik fontos próbálkozás Sándor Ivánnak A vizsgálat iratai című munkája lesz, az Eötvös Józseftől ihletett történeti esszé a tiszaeszlári vérvádról, amely mintegy a modern antiszemitizmus eldördülő startpisztolya, szimbolikus kezdőpontja volt Magyarországon. Mindez 1974-től 1976-ig. A ’70-es éveknek a második fele nagy kulturális váltások időszaka, ennek hírnöke Nádas Péternek az Egy családregény vége című páratlan műve is, amely egy sajátos perspektívájú zsidó családtörténet elbeszélése és lezárása is egyben. És egy korszak kezdete.

A hosszú hallgatást a filmművészetben Oláh Gábor: Gettó című félig dokumentumfilmje tette meg. A bemutatója 1974. január 18-án, a budapesti gettó felszabadulásának hamincadik évfordulóján volt a Magyar Televízióban. A történeti tényeket és a felkavaró dokumentumokat a túlélő visszaemlékezők mellett múzeumunk akkori igazgatója, Benoschofsky Ilona mutatta be. 

November 3: Farkas Zsófia kurátori tárlatvezetése 

November 6: Závada Pál tárlatvezetése 

November 10: Farkas Zsófia kurátori tárlatvezetése

November 20: Finisszázs

A programok este hatkor kezdődnek a 2B Galériában (Ráday utca 47/b). További részletek honlapunkon és a közösségi média felületeinken. 

A héber felirat (boldog hanukát) előtt táncoló fehér ruhás lányok az Anna Frank Gimnázium tanulói. Zsidó oktatási intézmények természetesen működtek a létező szocializmus évtizedei alatt is, szélárnyékban, kicsi kapacitással, egy irtózatos pusztítást átélő közösség maradékát óvva. A belső korszakváltás idején, a ’80-as évektől fogva meglódult a gyereklétszám, a rendszerváltás óta pedig a jogutód Scheiber sok száz fős tömegiskolává nőtte ki magát.

A szélárnyék, a kádárizmus legjellemzőbb évtizedében, a ’70-es évek idején valóban szolgálta egy kis közösség belterjes biztonságvágyát és az intézményrendszer megmaradását is, ahogy az interjúban Kardos Péter is hangsúlyozza, a szabadság idejére, hogy majd akkor kezdjünk vele valamit. A kép egyszerre tanúja egy zárt, családias kisközösség ünnepségének a kor szorításában és valami lassú erjedésnek is, annak, hogy valami már készült.