Ma, hírlevelünk küldésének napján a héber naptár szerint svát hó 9-e van. Gyűjteményünk egyik művésze, Kádár Béla 1956-ban ezen a napon, svát 9-én hunyt el, ma van a Jahtzeitja, halálozási évfordulója. A zsidó hagyomány a halottakra imával és tanulással emlékezik; múzeumi kontextusban a művész életútjának és műveinek felidézésével. 

Kádár Béla: Önarckép →​

Kádár Béla 1877-ben született Budapesten. Festészeti tanulmányait a Mintarajziskolában kezdte 1902-ben. Első műveit 1906-tól mutatta be a Nemzeti Szalonban és a Műcsarnokban. 1911-ben ösztöndíjjal a szolnoki művésztelepen alkotott. Az első világháború alatt hadifestőként dolgozott. Kádár kezdetben naturalista képeket festett, később Rippl-Rónai József művészete hatott rá. Az 1920-as években sajátos, expresszív-absztrakt stílust alakított ki. 1921-ben Scheiber Hugóval állított ki közösen Bécsben. 1923-ban és 1924-ben önálló kiállítási lehetőséget kapott a berlini Der Sturm galériában, ezek után rendszeresen szerepelt együtt a Der Sturm művészeivel nemzetközi kiállításaikon, például 1926-ban a New Yorki-i Brooklyn Múzeumban. 1928-ban már önálló kiállítása nyílt Amerikában. Az 1930-as évektől kezdve számos nagysikerű tárlata nyílt Budapesten (Ernst Múzeum, Kovács Ákos galériája, Fränkel Szalon, Tamás Galéria). Zsidó származása miatt a második világháború alatt bujkálni kényszerült, feleségét és két fiát elveszítette a holokausztban. A háború után művészetét mellőzték, elfeledve halt meg 1956. január 22-én. Első emlékkiállítását halála után 15 évvel rendezték meg a Magyar Nemzeti Galériában.

Kádár Béla: Intérieur →​​​​​​

Kádár Béla érett korszakának reprezentatív alkotása a Múzeum gyűjteményében található Interieur című, feltehetően az 1940-es években készült kép. A női akt-sziluett a köré komponált, berendezési tárgyak közé illeszkedik. Az élénk színek és finom vonalak kiegészítik egymást, egységes, harmonikus hatást teremtve. 

Megnyitó gondolataimhoz a zsidó hagyományba illeszkedő formát választottam, a kiállítás címéhez fűzött kommentárok formájában. Természetesen jobbról – balra fogok haladni a cím egységeivel, három-három kommentárral.

A Mikdás meát jelentése kis szentély. A nagy, az egyetlen szentély a jeruzsálemi templom volt. Minden későbbi imahely, zsinagóga – legyen bármilyen hatalmas és díszes, mint a szomszédunkban a Dohány utcai, vagy apró és egyszerű, mint a náznánfalvi volt – mind csak emlékeztetői az elpusztított szentélynek, imitálása bizonyos elemeiben, térelrendezésében. Mérettől függetlenül kicsik, mert fontosságuk, szentségük nem is hasonlítható a jeruzsálemi templomhoz, de mégis szentélyek, az Örökkévaló jelenlétével. Legalábbis ez a Talmud megilla traktátusának (29a) értelmezése Ezékiel próféta szavai nyomán. És ahogy egy zsinagógai térben egyszerre van jelen a jeruzsálemi templom veszteségélménye és öröksége, hasonlatossága, úgy ebben a múzeumi teremben is egyszerre van jelen a náznánfalvi zsinagóga pusztulásának veszteségélménye és öröksége. Nemcsak magukban a fapanelekben, de a panelek elhelyezése (hogy melyik melyik falra került), térelrendezése is emlékeztet, ez a terem is lehet a tanulás helyeként egy mikdás meat. Persze csak ha eltekintünk attól a szentségtörő különbségtől, hogy nő létünkre többen is benyomultunk a férfiaknak fenntartott térbe, és nem egy szigorúan elkülönített, leválasztott karzaton állunk. Látni fogják a kiállítás anyagában, a náznánfalvi zsinagóga rekonstrukciójában, hogy ugyan egy fedél alatt, de nem egy légtérben volt a nők helye.

Mikdás meát 2 – A jeruzsálemi templom és a zsinagógák térelrendezésnek hasonlóságát említettem, és a behelyettesítés vigasztaló voltát. Azonban a náznánfalvi zsinagógában ennél több emlékeztető volt. A megmentett paneleken, illetve a fennmaradt fényképeken felfedezhetünk egyértelműen a szentélyt, annak berendezési tárgyait és díszítő elemeit megidéző ábrázolást: kivehető két oszlop, virágfüzérek, kerubszárnyak – ezek mind a Királyok 1. könyve 6 és 7. fejezetében a salamoni templomról szóló leírást adják képként elénk. Különös párosítás ez a másik falon megjelenő zodiákus jegyek sorozatával, amiből most kettőt látunk. Zodiákus jegyek a szentélyben tudtunkkal nem voltak, azonban késő ókori zsinagógai padlómozaikokon és újkori kelet-európai zsinagógák díszítésében is igen népszerűek – épp ebben a párosításban.

Mikdás meát 3 – Lőwy Ferenc marosvásárhelyi rabbi leírásából tudjuk, hogy az egykori tóraszekrény feletti felirat így hangzott: Vajakem Mose et ha-miskan / Fölállította Mózes a hajlékot, vagyis a pusztai szentélyt. A Mózes 2. könyvéből (40,18) választott idézet egykor megjelölt betűi a zsinagóga történetének egy dátumát adták ki, átszámítva az 1785-ös évszámot, ami – mint a tárló előtti idővonalon követhetik – a kifestés vagy egy bővítés időpontja volt. Ez az idézet másfelől magába foglalta a Mózes nevet, ami a náznánfalviak számára nemcsak a bibliai Mózest, hanem közösség életében és az építkezésben is központi szerepet betöltő Frankl Mózest is jelentette. Harmadrészt azért is találó választás, mert a miskán, a hordozható pusztai szentély / szent sátor szerkezetileg közel állt a fazsinagógához. A pusztai szentély a később megépülő jeruzsálemi templom előképe, modellje volt. Szintén nem azonos vele, ahogy a zsinagóga sem, csak épp a másik irányból. A különbségnek nem csak időbeni aspektusa van, vagyis hogy a miskán megelőzi a szentélyt, míg a mikdás meát követi, de a rabbinikus irodalomban számos szép magyarázatot találunk arra, hogy míg a mikdás meát szentsége kisebb, mint a templomé, addig a pusztai szentély szentsége felette volt a temploménak is. Ennek egyik oka vagy épp bizonyítéka, hogy a szent sátrat sosem foglalta el és nem szentségtelenítette meg ellenség. Bizonyára ezt kívánták a zsinagógájuknak is a náznánfalviak.

Írás a falon – A náznánfalvi zsinagóga, mint a róla szóló tanulmányok is bemutatják, főképp a lengyel területek fazsinagógáival mutat rokonságot, ez a felfestett imaszövegek vonatkozásában is igaz. Zsinagóga falára felírt imaszövegek, liturgiarészletek a 17. századi lengyel területeken jelentek meg először: a legkorábbi példa a kelet-galíciai Jabłonów fazsinagógájából ismert. A 18. században azután Közép-Európában is elterjedtek, cseh-morva területek kőzsinagógáiban is találunk számos példát. A mai Magyarországon talán a szintén 18. századi mádi zsinagóga feliratai állnak legközelebb ehhez, bár ott az imaszövegek dedikációs feliratokkal kombinálódnak. Az imaszövegek kiválasztásában praktikus szempontokat is felfedezhetünk, például a tóraszekrény két oldalára a tekercs kivétele előtt, illetve a visszahelyezéskor mondandó áldásokat festették fel. A tömegesen nyomatott, így megfizethető imakönyvek elterjedése, vagyis 18. század vége – 19. század eleje előtt a falra írt imaszövegek valóban praktikusan is segíthették a közösség tagjait a liturgia bizonyos pontjain.

Írás a falon 2 – Az Írás a falon kifejezés bibliai kontextusa Dániel könyvében szerepel (5. fejezet): Belsaccár, babiloni uralkodó lakomáján egy kéz jelenik meg, és ír 4 szót a falra (mene, mene, tekel, u-farszin) – megmérettél és könnyűnek / hiányosnak találtattál. Ahogy a kiállítás elénk hozza ennek az egyedülálló zsinagógának a 20. századi sorsát, bizony támad az az érzésünk, hogy találtatnak hiányosnak / könnyűnek egyes szereplők, amikor az 1910-es években a marosvásárhelyi hitközségtől érkező segélykérések az épület megmentésére mind a pesti neológia, mind a hivatalos műemlékvédelem részéről süket fülekre találtak. A magyarországi zsidóság gyors urbanizációja a dualizmus korában – szoros összefüggésben a zsidóság társadalmi helyzetének alapvető és gazdasági funkciójának jelentős megváltozásával – elnéptelenedő vidéki közösségek sorát eredményezte, és ennek hozadékaként, már jóval a holokauszt előtt kiürült, funkciót veszítő, romló állapotú zsinagógákat is. Több ilyen példát ismerünk az ország más részeiről is, melyek szintén magukra maradtak. Az újkori, 18. században megtelepedett zsidó közösségek legkorábbi épített emlékeit, a temetőket is ide értve a 20. század elején még meglehetős érdektelenség övezte. Míg a pannon provinciából származó és a középkori emlékanyag, mint az ősiség, az úgynevezett „ezeréves együttélés bizonyítékai”, a neológ értelmiség színe-javát foglalkoztatták, jelentős pénzt és kapcsolati hálót mozgattak meg például, hogy az a római kori esztergomi sírkő, ami a lépcsőforduló tetején található a múzeum tulajdonába kerüljön, addig az újkori közösségek épített öröksége csak évtizedekkel később kezd fontossá válni akkor, amikor már a teljes pusztulás fenyegeti, vagy már csak részlegesen menthető. Az örökségmentés feladatát végül Balázs György rabbinövendék, a Zsidó Múzeum munkatársa vállalta magára, aki később maga is a holokauszt áldozatává vált. 1941-ben ő vonatoztatta Budapestre az addigra már összedőlt zsinagóga néhány fapaneljét. 

Írás a falon 3 – Utolsó kommentáromban szeretném a figyelmüket arra a falon lévő írásra irányítani, ahol a kiállítás előkészítőinek, munkatársainak nevei vannak felsorolva. Úgy gondolom, hogy a jelenlévők közül többen is vagyunk, akik sok éve – mondhatom – izgalommal követjük nyomon, ahogy a levéltár és múzeum munkatársai, egy városi Indiana Jones filmbe illően, vagy talán azt megszégyenítően, a szenes pincétől a zsinagóga padlásig, hátsó lépcsőházak fordulóitól toronyszobákig, semmitől vissza nem rettenve, időnként vegyvédelmi felszerelésbe bújva kutatják át a Dohány utca – Wesselényi utca – Síp utca közötti épületegyüttest, és hozzák felszínre, hozzák elénk, múzeumi látogatók, levéltári kutatók elé a legváratlanabb helyekről a magyarországi zsidó közösség már elveszettnek hitt kincseit. Jelen esetben a náznánfalvi zsinagóga évtizedek óta lappangó paneljeit. Hadd köszönjem meg most mindannyiunk nevében az elkötelezett munkájukat!