Jeruzsálem megeleveníti a múltat. Nem egyszerűen tudjuk, ha ott járunk, hogy a múltnak vannak jelenbeli következményei. Érezzük is, hogy nem múlt el soha.  

Bibó István kései esszéjében, amelyben szokásához híven az egyensúlyról és békéről gondolkozik, béketervet készít az izraeli-arab konfliktus megoldására. Jeruzsálem státuszát illetően mérlegeli, hogy „három vallás szent városa” és tagadhatatlan szerinte is, hogy a zsidóság kötődése a legmélyebb. És kissé meglepő módon azt mondja, hogy a kereszténységnek nem csak területi követelései és ehhez szükséges jogalapjuk nem lehet kötődésük ellenére, hanem azt, hogy, ha jól meggondoljuk, a protestáns kereszténységnek tulajdonképpen nem is fontos Jeruzsálem mint konkrét földi helyszín, hiszen semmilyen kőből épült földi helyszín nem tarthat igényt megkülönböztetett tiszteletre. Egyedül Istené a dicsőség.

A protestantizmus következetes szembeszállása bármiféle bálványimádás gyanújával tulajdonképpen zsidó örökség, amely elutasítja azt, amit a katolicizmus és a pogányság kompromisszumának lát az őt megelőző keresztény vallástörténetében. Természetesen igaz, hogy az Isteni Jelenlét nem távozik el az Ő hű szolgáitól, bármerre járjanak is, elmegy velük a száműzetésbe. Jeruzsálem valamelyest testetlenné, messiási ígéretté válik. De sohasem válik egészen allegóriává. Mert az ígéret beteljesülése egy történet vége lesz majd és nincsenek valódi történetek valódi helyszínek nélkül. Mert az ígéret, ha a vége túl is mutat ennek a világnak az aktuális állapotán, új világot, új eónt ígér, azért egészen addig itt, ezen a világon játszódik és mindaddig, amíg így van, vonzalmainknak van térbeli kiterjedése és ez a térbeli vágy irányította a zsidó életet minden fordulópontján. Ha bizonyítékot keresünk rá, mennyire nem igaz, hogy a puszta eszmék, hitek erőtlenek a történelemben, adódik a vonzás, amely nem enyhült kétezer év alatt és végül hazavezetett egy egész, teljes száműzetése során a történelem minden hatalmának kiszolgáltatott népet 2000 év kihagyás után Jeruzsálembe. A puszta emlék mindenen felülkerekedő ereje.

Jeruzsálem megeleveníti a múltat. A Jaffa utca, a széles, könyvesboltokkal tömött, szombat esténként rossz zenétől hangos sétálóutca egyik végén a Jaffa kapun át az Óvárosba vezet, ahol elválnak a különböző kultúrák „negyedei”, ahonnan a piac szűk sikátora szinte titokban vezet le a Templomhegy lábához. A Jaffa kaputól a másik irányba a hosszú utca a Jad Vasemhez vezet el, illetve visz el immár a jeruzsálemi villamos az európai történet végpontjához, amely akkor is végpont, ha utána folyik még tovább a maradék zsidó élet Európában. És a végén a kicsit talán túl könnyen feloldó, giccsgyanús jeruzsálemi természeti látkép. A Jaffa kaputól pár utcányira a Dávid városának falai mellett őrzött, a végső megváltásig „örök” stetl-múlt folytonossága a Meá Seárimban, amelyet mindenhol a modernitás övez. Rétegekben egymáson az egyistenhit három nagy története, szükségszerű, alig lefojtott sötétségben. A történetektől, ígéretektől behálózott város intenzív szakralitása beágyazva a hétköznapokba, ha vannak egyáltalán a városnak hétköznapjai.

Járt Jeruzsálemben az elmúlt bő évtizedben két komoly magyar író, történetesen mindketten protestánsok, mint Bibó István. A lutheránus Géczi János és a kálvinista Térey János, aki azóta, 49 évesen meghalt, a múlt évben. Géczi önálló könyvet írt Dávid városáról Jerusalaim címen, a szépirodalom és a művelődéstörténeti esszé keveredik benne úgy, mint a város tereiben a múlt a jelennel. Térey János verses regényében, a Protokollban, amely a kortárs élet szédítő ürességének meghaladását keresi kétségbeesve, csak egy fejezet Izrael és benne Jeruzsálem, de nehezen felejthető. A kortárs magyar Jeruzsálem képei.

Ezen a héten csütörtökön, Tammúz 17-én elkezdődött a három gyászhét, amely Jeruzsálem pusztulására emlékeztet. A gyászhét záróböjtjét, Áv havának kilencedik napját a Vigasztalás Szombatja követi majd. Nem a pusztulás a Történet vége és a város a feltámadás ígéretének jegyében él.

A 19. század végén az osztrák-magyar zsidó közösségek közös hitközséget alapítottak Jeruzsálemben. A szent városban élők támogatását szinte minden hagyományhű zsidó kötelességének érezte.

A hitközség a jelentősebb adományokat díszes levelekkel köszönte meg, s buzdított további adományok megtételére. A préselt virágokkal díszített nyomtatvány hátoldalán szerepelnek azok a feladatok, melyeket a közösség ezekből a támogatásokból fedezett: a tanház fenntartása, és az ott tanulók támogatása, a betegek, özvegyek, árvák, gyermekágyas asszonyok és idősek ellátása és támogatása, és a szegény menyasszonyok kiházasítása. A préselt virágokkal és Jeruzsálem nevezetességeinek bájos rajzával díszített üdvözlő és adománygyűjtő lapot 1906-ban nyomtatták Jeruzsálemben. 

A tárgy adatlapja​

Úgy tudjuk, gyerekkorod néhány évét Izraelben töltötted. Hogy kerültél oda és milyen volt, illetve ha már ott voltatok, miért jöttetek vissza?

Debrecenben születtem, 11 évesen mentem ki, 1957-ben. Apám, miután hazajött a munkaszolgálatról, a politikai rendőrséghez csatlakozott, hogy segítsen a nyilasok megbüntetésében. Belépett a kommunista pártba, de 1952-ben kizárták, mert nagy szája volt. Később, 1956-ban szóltak neki, hogy keresik és ekkor úgy döntött, hogy elmegy a családjával.1957 márciusában távoztunk Genován keresztül, először Bét Semesbe, onnan a Tel-Aviv melletti Bát Jámba, mert Bét Semesben nem volt munka. Apám nem találta kint a helyét. Rendőrt akartak csinálni belőle, de ahhoz meg kellett volna tanulnia ivritül, és ő azt mondta, hogy ötven évesen már nem ül vissza az iskolapadba. Ma egy 50 éves ember fiatalnak számít, akkor azt mondták, idős, és nem volt könnyű munkát találnia. Egyszer, amikor Haifa mellett apám bement egy fodrászüzletbe, a fodrásznak kiesett a pamacs a kezéből, megismerte otthonról, ahol focizott. Azért lepődött meg különösen, mert a helyi focicsapatnak nem volt edzője, és úgy érezte, most megtalálta, rögtön ki is mentek a pályára. Apám tartott egy edzést, el voltak ragadtatva tőle, de edző sem lehetett papír nélkül végül, - itthon akkor még nem kellett végzettség hozzá. Pedig amikor a Mándy Gyula jött ki szövetségi kapitánynak, úgy nézett ki, apám tud mellette működni, de ebből sem lett semmi. Pár év után elhagytuk Izraelt, először Bécsben próbálkoztunk még két évig, aztán hazajöttünk Magyarországra, Pestre. Apám is vendéglátós volt eredetileg, Debrecenben, ahogy végül én is az lettem, illetve eredetileg fűszeres volt, fűszer-gyarmatárú kereskedősegéd. Bécsben egy zsidó céghez, nagykereskedéshez ajánlották be, ehhez értett, profin csinálta, a munkatársai, akik imádták, nagy magyarnak hívták, két méter volt kicsi híján.

Apám harsány, sokat beszélő ember volt, anyám lényegesen visszafogottabb. 1940-ben házasodtak össze, anyám 31 kilósan jött vissza a lágerből, csoda, hogy megmaradt. Az orvos azt mondta, maradjon állapotos, hátha az anyaság feladata megerősíti a szervezetét. Aztán végül ő is vendéglátós lett Pesten.

És te hogy érezted magad, amikor kiszakítottak a megszokott életedből, kétszer egymás után?

Nagyon szülőcentrikus voltam, az apám által mesélt dolgokból kialakult a világképem, könnyebbé tette a válást Magyarországtól. Én Bécsben meg akartam győzni a szüleimet, hogy menjünk vissza. Pilóta szerettem volna lenni, nyolcadik általános után jöttem el, a fizikai teszteken átmentem, bizonyára sikerül is, ha nem jövünk vissza. Bécsben aztán aranyművesnek tanultam, de Pesten ezzel akkor nem lehetett mit kezdeni, végül érettségit a Vendéglátóipari Technikumban tettem. Vezettem a régi Országház Éttermet, az Erzsébet Sörözőt, a Paksi Halászcsárdát, a Mozart Kávézót, nyugdíjasként érkeztem meg a Mazsihiszhez.

Nem bánod, hogy a pilóta-karriered elmaradt, szoktál arra gondolni, hogy mi lett volna? 

Igen, néha eszembe jut. Az is lehet, persze, hogy már régen hősi halott lennék.

Ez a sok elkezdett életpálya mind a saját választásod volt?

Korán felcseperedtem, a szüleim nem nagyon befolyásoltak, mindent magamtól választottam. Bécsben egy lengyel, Magyarországon bújkáló zsidóval ismerkedtem meg, egy ékszerüzlet tulajdonosával, ő beszélt rá, hogy tanuljam ki a mesterséget és majd társuljunk. De az aranyművességet nem bánom.

Kötődött a zsidó valláshoz a családod? 

Szüleim mind a ketten nagyon behóved zsidó családba születtek, apám korán árva lett, nagyapám gazdatiszt volt, ott is van eltemetve a birtokon. Apám lázadó volt, a sporton keresztül távolodott el a hagyománytól. Zsidó nacionalista volt, főleg a háború után, a munkaszolgálatban nagyon csúnyán bántak vele, és akkor megfogadta, hogy visszajön és megtorolja mindezt. De nem bírta elviselni az új környezetet, amikor kiment.  Először Kanadába akartunk menni, de Kanada elutasította a kérelmet, mert apámat kommunista agitátornak minősítették. Itthon meg cionista volt, számon is kérték, hogy cionista propagandát terjeszt. Én hoztam neki Bécsből később egy kis Dávid-csillagot, azt hordta. Minden péntek este jött a Hegedűs Gyula utcába, arra laktunk, engem is mindig hívott, de én el voltam foglalva az üzlettel.

Apám volt a vezetője a Hajnal Bárnak, a Pilvax Bárnak, aztán a Nagy Ignác utcában volt egy borozó, azt csinálták ketten.

A Dohány utcában volt az esküvőm, a polgárin Sándor Csikar volt a tanúm, ott volt velünk a Dohányban. Én az MTK-meccseken is, ha kellett, verekedtem, ha zsidóztak. Amikor hazaérkeztünk 1962-ben, rögtön mentünk ki a meccsre, az ’50-es évek MTK-jának apám nagy szurkolója volt. Sándor Csikarral életre szóló barátságot kötöttek. Akkor fejből tudtuk, kik játszanak a csapatban, ma fogalmam sincs. Társadalmi életünknek is a fő színtere volt az MTK-klub. Én is erősítettem bokszolóként egy időben az MTK-t.

Milyen gyakran mentél vissza Izraelbe? 

Elvittem a gyerekeket, ’89-től, amikor lehetett már menni. Nem ismertem rá. Én 1958-ban lent voltam egy iskolai kiránduláson Eilaton, emlékszem a barakkra, ahol a munkások laktak, ’57-ben elég nagy córesz volt Izraelben. Ma már minden más, a világ is, én is. Az eddigi utolsó munkahelyem a Mazsihisz, a Zsidó Múzeum, mert eléggé energikus vagyok még azért és a nyugdíjkiegészítés se jön rosszul.

Vasárnap, július 12-én lesz Theodor Herzl halálozási évfordulója, Jahrzeitja

A szokásos jelző szerint ő a „cionizmus atyja”,” Chozé Hamedina” Izrael Állam megálmodója. A Dohány utcai zsinagóga szomszédságában született 1860-ban, s tragikusan fiatalon halt meg 114 évvel ezelőtt. A bécsi Zentralfriedhofban temették el, ahonnan hamvait 1949-ben Jeruzsálembe szállították, - ma a róla elnevezett Herzl Hegyen nyugszik. Halála megrázta a zsidó világot, bécsi temetésén több mint hatezren vettek részt, s halálhírét, temetésének részleteit címoldalaikon hozták a lapok. Profilját, alakját azóta is újra meg újra feldolgozzák a zsidó művészek.

Múzeumunk épületén büszkén hirdeti a márványtábla, hogy a múzeum 1931-ben ott épült fel, ahol 1860. május 2-án megszületett Theodor Herzl.

A múzeumban őrizzük Herzl születési anyakönyvi bejegyzésének másolatát, ebből kiderül, hogy Theodor 1860. május 2-án született, apja Jacob Herzl, anyja Jeanatte, geborene (azaz született) Diamant. A születés helye: a pesti Tabakgasse (azaz Dohány utca) a "Fleischerlsche Haus", azaz a Fleischerék háza.
Fleischerék háza a korabeli pesti számozás szerint - mely akkor még nem házszámokat, hanem telekszámokat jelentett, a 392-es számú volt, azaz nem közvetlenül a 390-es számú "Zsidó imaház" (azaz a Dohány utcai zsinagóga) mellett állt, hanem a zsinagógától számított 2. épület volt.
Bármilyen illúzióromboló is, a szülőház bizony nem a Múzeum jelenlegi helyén, hanem körülbelül a Wesselényi utca elején lévő gyalogátkelő (zebra) helyén állt. A Herzl családnak már hamarosan jobban ment, és a szűk Terézvárosból átköltöztek a Duna parti Thonet-Hofba, a Vigadó mellé, ahonnan Herzl könnyen átsétálhatott a Sütő utcába, az akkor még ott működő Evangélikus Gimnáziumba, ahol 1878-ban érettségizett. Ezt követően Herzlék átköltöztek Bécsbe, és Theodor igazán modern életet élt: újságíróskodott a Neue Freie Presse-nél, színdarabokat írt, megálmodta a modern zsidó nemzetállamot és közben a korszak nagy újdonságával, biciklivel járt.

Ennek állít emléket a körülbelül a szülőháza helyén álló biciklitárolóra szerelt aprócska gerillaszobor: Theodor Herzl Opel Victoria Blitz biciklijével, Kolodko alkotása.