Hírlevelünk tartalmából

• A vigasztalás és a szerelem
• Féltékeny isten
• A szerelem születése: Jákob és Ráhel 
• A hét műtárgya: Képeslap
• A felújított Rumbach designjáról. Interjú a tervezőkkel
• Gyász: Kántor Péter (1949-2021) 
• ​Címlapképünk
• ​Instagram hírek 

A mostani szombat a vígasz és a szerelem szombatja lesz, egyszerre. A nagy nyár közepi gyászünnepet, a jeruzsálemi Templom lerombolásának emléknapját követő szombat ugyanis mindig a vigasztalásé. Ezért olvassuk fel rögtön a Tóra-olvasás után Ézsajás próféta híres szavait: vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet. Mert „a rettentő szavak tudója”, ahogy Radnóti Miklós nevezte Jesáját, egyúttal a legnagyobb vígasztaló is. Csak azt tudjuk igazán komolyan venni, ha bíztat, bátorít, aki nem titkolja, milyen nagy a baj.

A zsidó év dramatikus íve itt megfeszül: lezárul a három gyászhét és az enyhülés időszaka jön, amely lassan Elul havába ér, abba az időszakba, amelyben felharsan a sófárok hangja, amikor elkezdődik az Engesztelés Napjáig, Jom Kippurig tartó negyven napos időszak. Ez az időszak, minden fájdalmas önvizsgálat ellenére továbbra is boldog: a megszerzett önismeret esély. A kilépésre, a rossz körök, az ismétléskényszer elhagyására, a felelősségvállalásra, a megbocsátásra és továbblépésre. A Vigasztalás Szombatjával kezdődik és abba az Elulba tart, amelynek nevét a rabbik, betűszóként értelmezése (álef, lámed, váv, lámed) úgy oldották fel kedvelt héber szójátékaik egyikével: a Kedvesem az enyém és én a kedvesemé vagyok. Az önismeret közelség Istenhez. Felfedezése önmagunkban mint felismert esélyben. Elmondható ez nem vallásos nyelven is: a jövő nyitottságának megtapasztalása. 

Féltékeny Isten

Ezen a szombaton, a Vigasztalás 2021-es szombatján még Áv hónap 15. napját is ünnepeljük, amelyet ügyes zsidó vallásmarketingesek zsidó Valentin-nappá próbálnak feltornázni, szerelmes ünnepé. Valóban, a Misna szerint ekkoriban, a Második Szentély korszakában számos szív esett rabul az egykori Jeruzsálemben, nem volt ennél boldogabb ünnep az évben Izrael népe számára, éppen az Engesztelés Napja mellett. Ráadásul hónap közepe, telihold is van, mint, értelemszerűen minden TU beÁv-kor (a t (tet) számértéke 9, az u (váv) számértéke 6, együtt tehát az ünnep dátumát, 15-öt tesznek ki. Azért nem a 10-et és az 5-öt adjuk össze, mert az a négybetűs Istennév első két betűje lenne – ezeket, ebben a sorrendben nem használjuk ilyen célra).

A szerelem, amelyet ünnepelünk, a legfontosabb mozgatóerő a héber Bibliában: az Örökkévaló féltékeny Isten, ahogy maga hangsúlyozza, nem véletlen, hogy a házasságtörés, a szerelem ígéretének elárulása annyira súlyos bűnnek számít. Az Örökkévaló egyedül az iránta érzett vonzalmunkat nem birtokolja, minden az Ég kezében van az Ég félelmét kivéve a Talmud szerint. Azért féltékeny, mert van módunk nem szeretni, nem Őt szeretni, szemünket és szívünket bálványok felé fordítani el.

A judaizmus centrumában a szeretet kizárólagossága, a szerelem áll. Épp a mostani hetiszakaszban található központi hitvallásunk, a Smá parancsa: teljes szíveddel, teljes lelkeddel és teljes erőddel. 

A szerelem születése: Jákob és Ráhel 

Palma Vecchio: Jákob és Ráchel találkozása

A kútnál, a mélység pereménél kezdődött és ha volt már valaha szerelem első látásra, akkor ez az volt. Ráhel jött, itatni szeretett volna, de nem volt, aki elhengerítse a követ. Szerencsére éppen ekkor érkezett a Kánaán felől egy vándor, a mama féltett kedvence, aki jobban szerette őt a férfias Ézsaunál, pátyolgatta, a széltől is óvta, aki a sátorban szeretett ücsörögni, csak el kellett menekülnie otthonról a Mama balsikerű pártfogása miatt. Úgyhogy érkezett az úton, meglátta Ráhelt, meglátta, mi a helyzet és úgy döntött, eljött az idő a felnövésre. Feltűrte a ruhaujját és ezúttal fizikai erejét demonstrálta, elhengergette a követ: a mélységek megnyíltak kettejük között. És aztán, még nagyobb bátorságról tanúságot téve, Jákob elsírta magát. Mert újra önmagává lenni. Így kezdődött a szerelem története, amelyre a Teremtés óta nem volt példa. Sára és Ábrahám szövetségesek voltak, nem tűntek igazán szeretni egymást, Rebekát „hozták”, kiközvetítették Izsáknak Ábrahám utasítására, hogy ne a Kánaán lányai közül házasodjon, Ráhel és Jákob azonban választják egymást. Éppen ezért kell várniuk 14 évet a házasságra. Amikor a „hüpe alá állnak”, már nem azok a fiatalok, akik a kútnál megszerették egymást, mégis minden változatlan, ha közben múlik is az élet. Aztán Ráhel meghal fiatalon Benjámin születése után, az út mentén, ő egyedül nem a Mahpéla-barlangban nyugszik az ősanyák közül. A szerelem mindig a nehezebb út, már ez az ókori love story is így mutatja. De azért Jákob már nem akar a fiainak feleséget választani már többé.

Ráhel története támad fel, amikor Mózes nagyon hasonló körülmények között megismeri Midján pusztájában, pásztorként, felmenői foglalkozását űzve, szintén a kútnál, szintén védelmezőként fellépve, Cipporát, amint arra a mi korunk kiváló Tóra-értelmezője, Jonathan Sacks rabbi felfigyelt. Ő is a szerelem érintése révén lép be a népe történetébe. Minden út erre vezet.

Újévi képeslap Palma Vecchio festménye nyomán

Az első hivatalos levelezőlapot 1869. október 1–én készítette az Osztrák Posta. 1870 és 1875 között az újdonság végigsöpört egész Európán, és kialakultak a helyi igényeknek megfelelő változatai. Az európai zsidó közösségekben szinte kötelezővé vált a ros hasanai képeslapküldés, ezért elképesztő méretű kínálat szolgálta az igényeket. A képes ábrázolásokhoz sokféle forrásból merítettek a kiadók – és amint az itt bemutatott lap jelzi, a források között a múzeumok is fontos szerepet játszottak. A bécsi Fanto cég képeslapjához Palma Vecchio 16. századi velencei festő Jákob és Ráhel találkozását ábrázoló festménye szolgált forrásként. Azt nem tudhatjuk, hogy Fantoék jártak-e a Drezdai Képtárban, vagy csak az ott őrzött festményről készült képeslapot ismerték, mindenesetre egyértelmű, hogy az ott őrzött festmény litografált változatát használták fel a képeslapjukhoz. 

Mi az, ami továbbvihető egy épület múltjából, amikor 21. századi, multifunkciós térként születik újjá? Hogyan kapcsolódhatnak a kortárs design-elemek ehhez a múlthoz, különösen akkor, ha a múlt jelentős részben hiány, a használat hiánya. Hogyan oldható meg, hogy a mellékhelységet emberábrázolás nélkül jelöljük? Mitől művészet az alkalmazott művészet és mi a zsinagógai design munkaetikája. Erről beszélgettünk a Rumbach-zsinagóga designját megtervező párossal, Dávid Gáborral és Tausz Gáborral. 

Hogyan lehet egy megújuló, régi zsinagógatér designját úgy megtervezni, hogy az egyszerre érzékeltesse a múltat és a jelent, hogy ne legyen túl modern, emlékeztessen az épület történetére, de közben azért mégis abszolút kortárs, áramvonalas és hipermodern legyen, a kettő egyszerre.

Tausz Gábor: Nagyon gondosan el kell ilyenkor kerülni mindenféle arany középút keresését, ami csak rossz kompromisszumokhoz vezethet, ebből is kicsit, abból is kicsit, ez sehová sem vezet. Az idő múlása, amiről beszélünk, folyamat, így, folyamatként is kell bemutatni. Különböző anyagok felhasználásával dolgoztuk ki az épület vizuális kommunikációját, először sötétebb tónusúakkal, antikolt rézzel például, aztán egyre csillogóbb anyagokkal, ahogy egyre feljebb haladunk, egyre közelebb a transzcendencia felé, amely felé minden zsinagóga mindig is tör, az egyre patinásabbá váló múlt színeitől az időtlen felé.

Az épületen található motívumokból indultunk ki, amikor kitaláltuk a megújuló épület globális arculatát, a tájékoztató rendszer grafikai és vizuális világát, a logót is a tervező, Otto Wagner munkája ihlette. A Rumbach most több funkciós, több brandet is magában foglal, ezeket külön is ki kellett találni. Nem akartunk mindenáron modern, minimalista koncepciót, a rekonstrukció során rengeteg fotót készítettünk a motívumokról. Aztán egy ponton beültünk közösen valahová a környéken és 10 perc alatt elkészítettük a szkeccseket. Mélyre ásni, az épület történetének, működésének dramaturgiáját megérteni, ez a voltaképpeni feladat szerintem, aztán már ez vezeti a kezünket és minden megy magától. Az kevés ilyenkor, ha valami önmagában véve szép, be kell ágyazódnia mindennek az épület történetébe.

Ezt a rengeteg mindent mind fel lehet fűzni Otto Wagner motívumára? Kiállítást, zsinagógai teret, rekreációs tereket stb?

TG: Egy kivétel van, ott nem érvényesül szigorúan a koncepciónk, a kávézó, az ottani illusztrációk nem kapcsolódnak Otto Wagnerhez. Ez nyugodtabb tér, itt vörösrézzel dolgoztunk és jobban érvényesülhetett a kézi vonalvezetés lazasága. És voltak a judaizmus előírásaiból következő elveink is, ezeket teljesen egységesen érvényesítettük, kerültük a direkt emberábrázolást még a mellékhelység jelzésénél is, a logó elemeiből építettük fel, stilizáltan.

És mennyire jelenik meg a judaizmus mint „látvány”. Mondjuk, a héber betűk kalligráfiája?

TG: A judaizmus vizuális világa gazdag, a Tóra, a héber betűk nagyon tág teret nyitnak, de héber nyelvű szöveg a szakrális téren kívül lényegében nem jelenik meg. Az Otto Wagnerre alapozott szögletes, kemény design nem jól harmonizálna a tórai betűk lágyságával. Az Otto Wagner kiállítás szöveges része a Talmud lapjainak jellegzetes elrendezését idézi, távolról olyan, mintha az lenne. 

Dávid Gábor: Azért alapvetően gyakorlati kényszerekről van szó, nagyon kicsi felületünk volt szövegek megjelenítésére, a héber egyszerűen nem fért volna ki. Az információkat nem volt értelme kiírni héberül, ez a döntés született, a magyar és az angol felirat elég, ezért nemigen fordulnak elő a héber betűk díszítőelemként sem.

Ezek a korlátok – az emberábrázolás tilalmától a helyhiányig – bosszantóak inkább vagy inspirálóak?

TG: A korlátok egyben keretek is, kordában is tartják és kihívásként is érik a fantáziát, ez teszi művészetté az alkalmazott művészetet.

Ez szép, de az is áthidalható, hogy ha egy épület múltjának, amelyhez kapcsolódni kéne, hosszú évtizedei némán és üresen teltek, a semmiben, mint a Rumbachéi? A hiányt is bele lehet komponálni a tervezésbe?

TG: Igen, ezt a befalazódott történetet is fel kellett tárni.

DG: De hol jelenik ez meg nálunk?

TG: Az anyaghasználatban, amiről előbb beszéltünk, a múlttól, az időtlenbe vezető úton, az épület feltámadásáig jut el a látogató és a csillogó anyagokban a végén önmagát, a saját útját látja tükröződni, a feljárati lépcsőnél áll Jákob lajtorjája, csillogó réz, mi magunk, akik elhaladunk előtte, tükröződünk benne.

DG: Igen, értem, de mennyit észlel majd ebből a látogató?

TG: Teljesen biztos vagyok benne, hogy mindenkinek egyértelmű, még ha ez az egy értelem különbözhet is esetről-esetre. Az érzelmi hatást, ha jó munkát végeztünk, kiváltja ez az elrendezés.

Mintha lennének hangsúlyeltolódások a közös munkájuk értelmezésében Önök között.

TG: Tényleg legfeljebb árnyalatnyiak, mindent nagyon alaposan átbeszéltünk előzetesen, a tervezési kérdéseket, a munkamódszert is.

DG: Az alkati különbségeinket követve osztottuk fel a munkafolyamatokat. Gábor, a Tausz, nagyon érzékeny és intuitív, ő vitte az inkább tisztán művészi részt.

TG: Az irányítórendszerekkel többnyire Dávid Gábor foglalkozott, ott az ő precizitására volt szükség. Még a munkaetikai problémákat is átbeszéltük. Szombaton például a Rumbach-hal nem dolgoztunk.

A Rumbachra külön szabályok vonatkoztak?

TG: Nekem a vallási előírások általában is fontosak.

DG: Ebben az értelemben én nem vagyok hagyománytisztelő, de a társam igényeit és az épület múltját igyekeztem tiszteletben tartani.

TG: A munka végére többször is felvetted már a kipádat a Rumbachban.

DG: Igen, eleinte mindig elfelejtettem. 

Kikötő blues (olvasható a DIA oldalán) 

Miközben minden elmúlik, azért a vers tudja, hogy minden változatlan, ismétlődik, mint a rímekben összecsengő magánhangzók és a ritmusképletek. Ez a valami, amit mi is csak kaptunk, a világ, a világunk, majd megmaradunk utánunk. Az utcák vonala, a szél a Duna felől, a záporverte nyári beton szaga a Lipótvárosban, illetve kinek hol. Azt szokták mondani, hogy a héten meghalt Kántor Péter a kis dolgok nagy költője volt. Pedig talán inkább azt lehet látni őrá figyelve, hogy csak ezek a kis dolgok számítanak, ennél tágabb körökben úgysem tudunk semmit. „Sötétben tapogatózva rohansz egy életen át/ ismersz pár utcát és a ködben is sejted a víz vonalát”. Hogy honnan, hová, miért, nem látszik. Ez a kevés az ember világbéli otthonossága.  

Minden egyszeri és pótolhatatlan és jóvátehetetlen. Csak itt és egyszer, soha, soha többé, írja mestere, Vas István.

Ő meg azt mondja, hogy „nem, nem akarta elölről kezdeni az egészet / De azt a három megállót a kettes villamoson/ Ugyanazon a széken, ugyanazzal a szembenülővel. Azt megismételte volna. Ugyanúgy”. Hogy pontosan mi, miért, mikor és hogyan ragyog ki a banalitásból, mi válik feledhetetlenné hirtelen az ismeretlen szembenülőben (honnan ismerem én ezt az arcot?), csak a költészet nyelvén körvonalazható. Ő tudott néha, csak úgy, egy ismerős dallamot fütyörészve, így beszélni. Ha nem lett volna idegen minden nagyzoló fontoskodás tőle, akkor valóban nagy költőnek kéne nevezni. De nem ez a lényeg.

Fonassék be lelke az élet kötelékébe, a folytonosságba, amelyről halkan és pontosan beszélt.

Címlapképünkön a Rumbach lépcsőházának dekoratív elemének, az interjúban is említett Jákob lajtorjájának egy részlete látható. A minta forrása a zsinagógatér vas tartóoszlopainak festett mintája. A rézből készült térplasztika teljes méretében megtekinthető a Rumbachban.