Hírlevelünk tartalmából

• Kiddus és eucharisztia
• A hét műtárgya: Képeslap
• A szédereste és az utolsó vacsora 
• A bálványimádók bora: kik a bálványimádók? 
• Zsidók, keresztények és a II. Varikáni zsinat 
• József vagyok, a testvéretek
• Leletmentés
• Programajánló: A Goldziher Intézet kerekasztal-beszélgetése 
• ​Címlapképünk: Óntál meglepő jelenettel
• ​​Instagram hírek 

Óriásrendezvény helyszíne Budapest, a világ egyik első nemzetközi óriásszervezete, a katolikus egyház Eucharisztikus Kongresszusának. Katolikus, protestáns és világi sajtótermékek panaszolják vagy állapítják meg hűvösen, hogy a nagyrészt katolikus magyarok jó részének fogalma sincsen arról, micsoda az eucharisztia titka, a kenyér és a bor átváltozásának eseménye, amely a fesztivál névadója. Van azonban a magyaroknak egy nem túl népes, cserébe viszont annál jobban behatárolható csoportja, akiknek sokat segít az eucharisztia megértésében az a szó, hogy kiddus. 

Jézus az utolsó vacsorán, Jeruzsálemben tanította meg a jelenlévőknek, hogyan áldozzanak, mit kell tenniük. A borból kell inniuk és a kenyeret megtörniük, mivel ez az ő teste és vére, mely az emberiségért kiontatik és megtöretik. Pál apostol már működő gyakorlatként utal az áldozásra kiterjedt levelezése egy pontján és az első századokat követően már az egyház állandó, intézményesült, középponti rituáléjaként kell tekintenünk az eucharisztiára.

Ha az eucharisztia, az átlényegülés tana meglehetősen távol is áll tőlünk, eredetében, legalább részben, alighanem zsidó. És azon túl is, hogy a magyar zsidó közösség vezetőit is fogadja az idelátogató Ferenc pápa, van mód kapcsolódnunk ahhoz, ami Budapesten zajlik és készülődik. Például elmélyedhetünk újra a szédereste és a kiddus liturgiájában, jelentésében. Segíthet minket visszatalálni a kongresszus a saját hagyományunkhoz, amelyből a kereszténység is született. 

Újévi üdvözlőlap Hermann Junkers képének felhasználásával. Frankfurt am Main: Paul Grödel, 1900 körül. K79​

A szerda este beköszöntő Jom Kipur előtt kötelességünk bocsánatot kérni mindazoktól, akiket az év során esetleg megbántottunk. Gazdag képeslap-gyűjteményünkben ehhez is találunk megfelelőt: a képen azt a kissé eltúlzottan negédes jelenetet láthatjuk, amikor az ellenfelek megbocsátanak egymásnak. A 19. század végén Frankfurtban kiadott képeslap jó néhány évtizeddel korábbi, nosztalgikus jelenetet ábrázol. Ennek a képnek a felidézésével mi most azt tesszük, amit a képeslapkiadó százhúsz éve: arra buzdítjuk olvasóinkat, hogy kövessék a régi jó idők bevált szokását, tisztázzák a félreértéseket, kérjenek és adjanak megbocsátást még a Kol Nidré előtt!  

A szédereste és az utolsó vacsora

Ahogy meglehetősen réginek, a Második Szentély korából valónak tételezzük a zsidó vallástörténetben az ünnepek és a szombat bor és kenyér általi megszentelését is, vagyis a Kiddust. A rabbik értelmezése szerint a Tóra parancsolja meg nekünk, hogy péntek este, a szombat bejövetelekor kiddust mondjunk. A szombatot a Tízparancsolat két tórai verziója szerint meg kell őriznünk és meg is kell emlékeznünk róla, ezt az utóbbi feladatot látja el többek között a Kiddus két áldása. Az első a hétköznapokból is ismert bor-áldás, a másik megemlékezik a Teremtésről, az egyiptomi kivonulásról, összekapcsolja őket a Szombattal és hálát ad az Örökkévalónak Izrael kiválasztásáért és a hetedik nap megszenteléséért, ezt követi a kézmosás, aztán a kenyér megáldása. A hálaadás témája, a bor és a kenyér, illetve az egyiptomi kivonulás megváltó eseményének áthangszerelése Krisztus megváltására jelen vannak mind az eucharisztia liturgiájában is és ha azt sem felejtjük el, hogy az utolsó vacsora sokak szerint szédervacsora volt és ahogy a híres dalocska – kádes, urhác, kárpász, jáhác – tanítja, a szédereste rögtön a kiddussal (kádés) kezdődik, hogy aztán további három pohár bort fogyasszunk el a végtelenbe vesző éjszaka során. Jézusnak bőven volt módja a bor és a kenyér (a macesz) rituáléiról valami újat, de a hagyományhoz kapcsolódót tanítania az egybegyűlteknek. Annál meglepőbb, hogy mi az, amit ténylegesen mondott, hogy tudniillik az ő vérévé változik át a bor, amelyet minden áldozati szertartásnál meg kell majd innia azoknak, akik benne hisznek. Ez az innováció a zsidó hagyományon belülről nézve elég meghökkentő, tekintve, hogy a Tóra meglehetősen szigorúan veszi a vérivás tilalmát. Ezek a részek jól érezhetően el is szokták bizonytalanítani a vallástörténészeket.

A bálványimádók bora, de kik a bálványimádók?

A judaizmusban mindenesetre a bor, éppen azért, mert számos vallás, köztük a kereszténység használja számunkra szokatlan rituálékban, különös és szokatlan figyelem tárgya a kóser étkezési előírásokban és – szokatlan módon – elsősorban nem azt figyelik, mi van benne, hanem azt, kik készítették el a szürettől a palackozásig. Részben azért, hogy ne lehessen közösen fogyasztania zsidóknak nem zsidókkal, ha nem muszáj, mert akik együtt boroznak, ki tudja, mit nem csinálnak később együtt, másrészt azért, mert a bálványimádók szertartásainak is kelléke. Arról, hogy a katolikusok, illetve a protestánsok, akik az úrvacsorát nem tényleges átváltozásnak, csak szimbólumnak tekintik, bálványimádók-e, régóta lehet már vitatkoznia a nagy vallási döntnököknek. Az amerikai konzervatív zsidóság jórészt arra alapozta megengedő döntvényeit a borok kóserségével kapcsolatban, hogy keresztény testvéreink nem tekinthetőek bálványimádóknak (és ebben a múlt számos nagy rabbijára tudtak támaszkodni), így a boruk sem lehet bálványimádók bora. A mevusal, felforralt bor (amely, sajnálatos módon, nem azonos a méltán népszerű forralt borral) azonban már bizonyosan tökéletes, a zsidó hagyomány valahonnan úgy tudja, hogy az ilyen borra a bálványimádók csak csüggedten legyintenek, semmire sem mennek vele szertartásaikon. Mivel a „kaseroló” forralás jellemzően nem tesz jót a bornak, ez sem tűnik megnyugtató megoldásnak – talán mégiscsak bölcsebb volna konszenzuálisan abban maradnunk, hogy keresztény barátaink tényleg nem bálványimádók, addig pedig a jó minőségű kóser borokat inni! 

A II. Vatikáni Zsinat

Egy kedves, közvetlen öregúr, Róma korabeli püspöke, a mozgalmas ’60-as évek bevezetőjeként a Szent Péter Bazilikában bejelentette, hogy mintegy száz év után zsinatot tervez összehívni. XIII. János még megnyitotta a II. Vatikáni Zsinatot 1962-ben, túl a nyolcvanon, de a lezárulását már nem érhette meg. Ez a zsinat nyitotta meg a katolikus egyházat a kereszténység többi ága és a nem keresztény vallások között kitüntetetten, a judaizmus felé is, valóban fordulóponthoz ért vele az egyháztörténet. XIII. János harcosan, elkötelezetten filoszemita pápa volt. Hozzá, az ő személyéhez szokás kötni az egyháztörténeti legendát, amely szerint egy ízben, amikor rabbidelegáció érkezett a Vatikánba, Mózes első könyve „nagyjelenetének” híres szavaival köszöntötte őket XXIII. János: „József, vagyok, a testvéretek”.

József vagyok, a testvéretek

Vagyis az egyház és a zsinagóga történetét rávetítette József és testvérei történetére, amely súlyosan viszontagságos volt ugyan, de mégis nagy kibéküléssel zárult, ha nem is törölt el a viszontlátás minden feszültséget. A pápa annak a reményének kívánt hangot adni, hogy a bűnök és fájdalmak időszakának vége lesz a holokausztot követően és a testvérek, zsidóság és kereszténység újra egymásra találnak. A sztori, ha az analógia itt-ott esetleg sántít is, ha elhangzott valaha, ha nem, retorikai telitalálat.

A haza, persze, a magasban is van, az emelkedett erkölcsi önfeláldozásban, a kivételes szellemi teljesítményekben, de legalább ennyire van a haza a kicsiben, a mindennapiban, az egyszerűben, a „mélyben”, elfelejtett életek jellemző titkaiban. Anyakönyvi kivonatokban és a Szent Egyletek anyagaiban. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár és az Izraeli Nemzeti Könyvtár egy darabka hazát mentett meg a köznek – önmagának. Az ember élete tulajdonképpen sosem magánügy. Születésétől haláláig szerettei, ellenségei, környezete ügye is, aztán, amikor történelemmé válik, amikor elmegyünk innen, végképp kihull a kezünkből és átadjuk az utókornak. Nyomaink a világban információvá lesznek, egy kor tanúivá és amióta a mikrotörténetírást elkezdték művelni, végképp jól tudjuk, amit a történelmi regény mindig is tudott, hogy minden korról a mellékszereplői mesélhetik a legtöbbet. Andrej herceg Austerlitznél az eget bámulva és Fabrice Del Dongo a waterloo-i csatatéren. És a Hevra Kadisák anyagai, az egyházi anyakönyvi bejegyzések rég porladó társainkról azóta elhamvadt zsidó közösségekben, ez mind nemzetünk, mind-mind Magyarország története, illetve a zsidó nép története egyszerre. Ezért érte el együtt az Izraeli Nemzeti Könyvtár és mi, hogy megőrződjenek ezek a dokumentumok mindannyiunk számára, hogy megmaradhassanak Magyarország és egyúttal a zsidó nép, két eleven közösség történetének, történetük egyik metszéspontjának.

Házasságok, születések, számlakönyvek, temetések. Zörgő papírokon megőrzött életcikus-eseményei eltűnt, meggyilkolt közösségeknek, akiknek nem csak a tudományos érdeklődés, hanem a kegyelet miatt is őriznünk kell emlékeiket. Az iratok, amelyek immár jó kezekben vannak, nemsokára digitálisan is hozzáférhetőek lesznek és belenézhetünk – Thomas Mannak a héber Bibliától ihletett metaforájával – a múlt mélységes mély, netán feneketlen kútjába. Mondhatnák, hogy nem kell eltúlozni, nem volt olyan régen a 19., pláne a 20. század. Valójában egy egész világkorszakkal ezelőtt volt, amikor még voltak a vidéki Magyarországon zsidó közösségek. Az örökre elmúlt múlt tanúi, egyelőre még néma tanúi a megszerzett leletek. Önöknek, kutatóknak, érdeklődőknek szánjuk őket. Használják, amikor nemsokára már lehet, kegyelettel, örömmel, hasznosan.

Emancipáció, asszimiláció és antiszemitizmus 1840-1918

Múzeumunkban tartja a Goldziher Ignác  Zsidó Történeti és Kulturális Kutatóintézet a magyar zsidóságról szóló történetírás eredményeit, mulasztásait és feladatait körbejáró sorozatának  első részét. 

Részletek az Intézet facebook eseményében, vagy a képre kattintva: 

Címlapképünkön egy ón szédertál részlete, a széderesti vacsora jelenete látható, ami a zsidó–keresztény ikonográfiai kapcsolatok érdekes emléke. A tál öblében az első rézmetszetekkel díszített nyomtatott haggada, az 1695-ben megjelent amszterdami haggada széderjelenete látható. 
Az amszterdami haggada illusztrátora Abraham ben Jacob volt, aki kereszténynek született, majd felnőttként tért át a zsidó hitre. Még protestáns korából ismerte Matthaeus Merian 1625 és 1630 között megjelent bibliaillusztráció sorozatát, azaz az Ó- és az Újszövetség történeteihez készült rézmetszeteket. A haggada illusztrációinak elkészítéséhez Abraham ben Jacob Merian képeit használta úgy, hogy a keresztény szimbólumokat elhagyta, esetleg kisebb-nagyobb módosításokkal igazította hozzá a képeket az új tartalomhoz.  Széderjelenete az utolsó vacsora jelentét használja.

A tál jelenleg az Evangélikus Országos Múzeum Szeretetnek eledele című időszakos kiállításán szerepel - látogassák meg!