Zsidó Múzeum Magazinja #201 Galícia A galíciai bevándorlás mítosza A Máramarosi-havasok lábánál fekvő Felsővisóra a román és ruszin lakosság mellé a 19. század második felében Galíciából és Bukovinából vándoroltak be a pogromok és a kilátástalan helyzetük okán otthonukat elhagyó vallásos zsidók. A felső-magyarországi piacok alakjai közül az útleírások kiemelik "Izrael kaftánba öltözött, oldalfürtökkel ékeskedő örökké üzérkedő fiait" mint akik "közvetítői a Sziget s a szomszédos tartományok, Galícia és Bukovina közt űzött kereskedésnek s forgalomnak." A sajátos öltözetet viselő, ősi szokásokat követő kárpátaljai zsidók egzotikumként hatottak még hitsorsosaik szemében is. Mind megjelenésüket, mind életmódjukat tekintve idegenek voltak a fővárosban és a Dunántúlon jobb életkörülmények között élő, asszimilálódó zsidók számára. A zsidók polgári és politikai egyenjogúságát 1849 nyarán kimondó törvényt a szabadságharc bukása után az uralkodó a forradalom idején hozott minden egyéb törvénnyel együtt eltörölte. Az önkényuralom időszakában ugyan több jogkiterjesztő törvény és rendelet született, amelyek szabaddá tették az utat a zsidók gazdasági emelkedése és kulturális beilleszkedése előtt, azonban a teljes polgári jogegyenlőség kérdése csak az 1860-as években került ismét a politikai küzdelmek középpontjába. A liberális-nacionalista magyar politikai elit és az asszimilálódni vágyó, reformer gondolkodású zsidó rétegek érdekei az emancipáció ügyében találkoztak. Ennek megvalósulása a zsidók számára az akadálytalan társadalmi és politikai integráció lehetőségét ígérte, a másik oldal pedig gazdasági támogatást és a nemzetiségekkel szemben kisebbségben lévő magyar etnikum erősítését várta a zsidóktól. A zsidóság egyenjogúságáról szóló törvényt 1867-ben, a kiegyezés évében szavazták meg végül, azonban a törvényhozást nagyban befolyásolta a galíciai bevándorlás ténye. A kelet-európai, vádak szerint elmagyarosodni nem kívánó, vagy képtelen "kazár" zsidó képe éppen ebben az időszakban körvonalazódik és marad a köztudatban egészen a zsidótörvényekig. A galíciai zsidók érkezését egész Európa viszolygással és idegenséggel fogadta, ez alól nem volt kivétel a korabeli magyar társadalom és az asszimilálódni kívánó zsidóság sem. A pajeszos, jiddist beszélő zsidókról kialakított pejoratív kép a korszak emancipációs törvényeket ellenző, antiszemita politikai erői számára egy könnyen kínálkozó ürügy volt, hogy a magát magyarnak valló zsidó társadalom formálódó jogait is kétségbe vonja. Külön érdekessége a kiegyezést megelőző éveknek, hiszen amikor a leghevesebb viták zajlottak a parlamentben a bevándorlás ügyét illetően, akkor valójában már nem is beszélhettünk galíciai bevándorlásról. Már 1890-ben megállapítható lett volna, hogy milyen léptékű bevándorlás történt, azonban erre leghamarabb a századfordulón került sor. A kimutatásból kiderül, hogy a Magyarországon élő zsidó népesség mindössze alig két százaléka volt galíciai születésű. Varga László történész kutatásából kiderül, hogy a század második felében már inkább belső migráció történt, melyet az 1700-as évek második felében Habsburg birodalommá váló Galícia területéről, a határmentén letelepedett zsidóság 1840-es éveket követően megkezdődő urbanizációja idézett elő. Való igaz, hogy a negyvenes években még jelentős bevándorlás történt, azonban az érkezők jelentős része, mint a későbbi kimutatásokból kiderül, nem maradt az ország területén. A magyarlakta megyék már azonban csak a határmenti megyékből a városban lehetőségeket keresőkkel találkozhattak többségében a dualizmus időszakában. Galíciai ahasvérusok → A forradalmat megelőző években alakult ki a bevándorlást szinte egyértelműen elítélő hazai politikában és közbeszédben a "jó", azaz elmagyarosodott, illetve a "rossz" vagyis magyarosodni nem kívánó, gazdasági tevékenységeivel kárt okozó galíciai zsidó képe. Ez a szembeállítás a két világháború közötti időszakban a politikai hatalmat gyakorló konzervatív elit és értelmiség dogmájává alakult. A közéleti, nyilvános beszéd a hatvanas években már kérdés nélkül az országba "tóduló" galíciai zsidóság rémképével élt. Noha, ennek legfőbb célja a kormányzat kritizálása volt, de külön érdekessége a dualizmus időszakában már néhány évtizede rögzült szintén kettős zsidóképnek, hogy nem pusztán a célzottan antiszemiták hangoztatták, hanem liberálisok is. 1882-ben még egy zsidó vallású országgyűlési képviselő, Wahrmann Mór is felszólat a bevándorlás ellen. Később csak 1892-ben történt a kormányzat retorikájában változás, élén Tisza Kálmánnal, aki erélyesen igyekezett cáfolni a bevándorlás kapcsán keletkező rémhíreket: "Nagyobb, vagy csak számba vehető mérvű" bevándorlás nem történt, ezért nem lépett fel nyíltan ez idáig ellene. "Eltolonczolni valakit azért, mert Oroszországból jő és zsidó, aligha egyeznék meg egy szabad állam legegyszerűbb fogalmaival. [...] Bejönni szándékozó egyének ellen csak azért, mert bizonyos valláshoz tartoznak, ilyen kordont húzni nem fogok." A hosszú 19. század magyar politikájának és a galíciai vándorlás szövevényes történetének részletesebb megismerése érdekében ajánljuk Konrád Miklós A galíciai zsidó bevándorlás mítosza című szövegét, melyben a korszak politikai, közéleti reakciók és viták az itt olvashatóknál részletesebb rekapitulálását végzi a szerző. KM_Galicia.pdf Download File A hét műtárgya - Kereplő A Purim a leghangosabb zsidó ünnep. Eszter Megillájának felolvasásakor ha elhangzik a gonosz szereplő Hámán neve, a leghető legnagyobb zajt kell csapni, ennek eszköze a kereplő is, amelynek egy muzeális példánya a gyűjteményünkben van. Online adatbázisunkban a kereplő hangját is meghallgathatják. Kereplő → kereplő.mp3 Download File Mit mondanak a kövek? – Erdélyi Lajos hagyatékából Hétről hétre Király Mátyás kollégánk válogatásában Erdélyi Lajos fényképhagyatékából mutatunk be Önöknek egy-egy a Kárpát-medencében és annak környékén található zsidó temetőt. Kollégánk írásain keresztül a sírkövek a zsidó örökségben és emlékezetben betöltött szerepét kívánjuk megvilágítani. Siret (Szeretvásár) Siret egy román kisváros az ukrán határnál Bukovinában. A nagy múltú zsidó közösség emlékét őrzi a zsinagógájuk és temetőjük. A temető Siret-ben három részre tagolódik. A temető legrégebbi részét egy utca választja el a másik kettőtől. Ebben a temetőben 1560-tól temetkeztek. A kőfallal körbekerített sírkert egy nagy dombon helyezkedik el. Miután 1700 környékén az akkor már legalább 150 éve eredetileg kijelölt terület megtelt, a közösség elkezdte a halottaikat az utca másik oldalára temetni egészen 1840-ig. Később még tovább bővítették, így egy, a domboldalon lejjebb eső, de közvetlenül a régebbi temető kertje mellett lévő részt jelöltek ki az elhunytak számára. A több évszázados múlttal bíró sírkertbe az utolsó sireti zsidó lakost is itt helyezték végső nyugalomra 2009-ben. A képen látható két sírkő különlegessége, az a faragott szimbólum, amely a sírkövek felső részén látható, egy kéz, amely egy könyvet tart. A könyvön egy héber szó a Széfer Tehilim azaz a Zsoltárok könyve szerepel. A zsoltárok könyvének megjelenése a síron nem túl gyakori, feltételezhető, hogy ez egy helyi hagyomány volt, se a környéken, se máshol nem láttam még ehhez hasonlót. A zsoltárok könyvének versei a temetés során többször megjelennek a temetés rendjében, tehát a síron való megjelenése ide vezethető vissza. Sireti temető → Erdélyi Lajos hagyatékáról a Jewish Heritage Europe blogon Nagy örömünkre szolgál, hogy az európai zsidó örökségeket gyűjtő weboldal, a Jewish Heritage Europe felfigyelt a munkánkra és külön cikkben mutatták be az éppen még digitalizáció alatt álló Erdélyi Lajos fénykép hagyatékát. Az eredeti cikket ide kattintva érhetik el. MEMENTÓ - AZ EMLÉKEZÉS GESZTUSA című kiállításunk márciusban az alábbi szombatokon és vasárnapokon tekinthető meg 15.00 - 18.00 óra között: március 9., 10., 17., 23., 24. Március 16-án, valamint 30-31-én ZÁRVA leszünk, de a nagy érdeklődésre tekintettel a kiállítást április 14-ig meghosszabbítjuk, így ezen időpontig előzetes bejelentkezéssel és időpontegyeztetéssel még megtekinhető. Bejelentkezés:
[email protected] Borítóképünk: Lakos Alfréd: Purim Lakos Alfréd: Purim → Lakos Alfréd olajfestménye a Purim történetének egy jelenetét ábrázolja. A kép középpontjában Mordehájt láthatjuk Ahasvéros király lován, akit Hámán vezet keresztül Susán utcáin. Eszter könyvének talán legfontosabb, rendkívül gyakran ábrázolt jelenete ez a pillanat. A zsidók elpusztítására törő Hámán, akarata ellenére, a király utasítására arra kényszerül, hogy az előtte meghajolni nem kívánó Mordehájt végig vezesse a városon, érdemeit ünnepelve.
