Hírlevelünk tartalmából

• Megváltás és forradalom   
• A hét műtárgya: Jeges Ernő: Plakát
• "Vörös rabbi" a Pannonhalmi Apátságban 
• Az otthontalanság tapasztalata. Beszélgetés Kisspál Szabolcs képzőművésszel  
• Ritter Doron: NO Hiding - kisfilm a múzeumról 
• Kitekintő: Újlipótváros a Szombatban
• ​Címlapképünk: Zászló 
• Instagram hírek 

A megváltás ígérete, a jövő vigasza a múlt és a jelen szenvedése ellenében időről-időre nagyon intenzíven támad fel a judaizmus történetében a Második Templom korszaka óta. A rabbinikus judaizmus tett ugyan hatásos óvintézkedéseket ellene a nyugati időszámítás első másfél évszázadainak irtózatos messiási megrázkódtatásait (a kereszténység születését, a zsidó háborút, a Bár Kochba-felkelést) követően, és ezzel valamelyest kordában tudta tartani hosszú-hosszú időn át, de az újkor hajnalán ismét elementáris erővel jelentkezett. A világ radikális átalakulása-átalakítása, tehát a forradalmi ihlet számtalan ponton, ezernyi alakváltozatban kapcsolódik a messianizmus reményéhez. A judaizmusban hagyománya van a társadalmi igazságtalanságok felszámolásáról szóló gondolatoknak is. 

A hét műtárgya: Jeges Ernő plakát

Jeges Ernő festő és grafikus, a Képzőművészeti Főiskola huszonegy éves diákja volt, amikor megtervezte a Tanácsköztársaság valláspolitikáját magyarázó plakátját. Ekkor már volt egy sikeres, mindannyiunk által ismert plakátja, melyet 1918 novemberében, az Országos Propaganda Bizottság felkérésére készített, amin a „Nem! Nem! Soha!” felirat szerepelt. A húszas évek elején Párizsban tanult, majd 1931 és 1934 között Rómában a Collegium Hungaricum állami ösztöndíjasa lett. Hazatérte után sok megrendelést kapott katolikus templomok és intézmények freskóira – egyebek mellett 1943-ban a Pannonhalmi Bencés Gimnázium dísztermének dekorálására. Az 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején készült plakátja 1922-ben, Silberer Béla ajándékaként került gyűjteményünkbe – ismereteink szerint ma ez az egyetlen közgyűjteményben lévő példány belőle. Novemberig Pannonhalmán, a Láthatatlan spektrumok című kiállításban látható. 

"Vörös rabbi" a Pannonhalmi Apátságban 

Szépen bizonyítják ezt a kapcsolatot két 20. századi német zsidó filozófus, Karl Löwith és Jacob Taubes magyarul is olvasható munkái.

Előkerült, előlépett a feledés homályából, a Pannonhalmi Bencés Apátság tegnap megnyílt időszaki kiállításán (Láthatatlan spektrumok) egy magyar kommunista hászid rabbi, aki elképesztő életútja kezdetén a forradalmi messianizmust képviselte a Tanácsköztársaság Magyarországán, annak „vörös rabbija” volt. Magazinunk aktuális száma, a „vörös rabbit” felfedező, Kisspál Szabolcs képzőművész segítségével arról is szól, hogy ki volt ő, mit keresett a bencéseknél, hogyan és mikor találkozott Pius pápával, Albert Einsteinnel és Rajk Lászlóval, és hogyan játszotta őt el bő 30 évvel a halála után a mi Fináli Gábor rabbink egy hangjátékban Várszegi Asztrik nyugalmazott főapát partnereként. És hogy mi köze mindehhez a Zsidó Múzeumnak. Kapcsolják be a biztonsági öveket. 

Várszegi Asztrik főapát, Kisspál Szabolcs képzőművész és Fináli Gábor rabbi Pannonhalmán, a rádiójáték felvételén 

Az otthontalanság tapasztalata

Beszélgetés Kisspál Szabolcs képzőművésszel

MILEV: Hogyan találkozott David Victor Tulman, a „vörös rabbi” történetével? Egyáltalán ki volt ő és mit keres a Pannonhalmi Bencés Apátság kiállításán?

Kisspál Szabolcs: Kezdem a végén. Az apátságnak van egy galériatere, amely mintegy három éve kortárs művészeti térként működik, érdekes, hogy mennyire progresszív programmal. Körülbelül másfél éve megkeresték a Nyitott Múzeum nevű kutatói közösséget, felajánlották nekik a közös munka lehetőségét, egy olyan kiállítás megrendezésére, amely kapcsolódik az apátság, illetve az apátság gyűjteményeinek történetéhez. Frazon Zsófia és Gadó Flóra lettek a tervezett kiállítás kurátorai, akik megkerestek öt-hat művészt, köztük engem, talán azért, mert én már dolgoztam gyűjteményekkel. Ki-ki elkezdett gondolkodni rajta, hogyan kapcsolódhatna be ebbe a projektbe, én is kutatni kezdtem és Várszegi Asztrik nyugalmazott főapát egyik, 2015-ös nyilvános előadásában találtam rá David Victor Tulman, a „vörös rabbi” életéről szóló beszámolóra. A hászid ortodox családból származó rabbi, aki a Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg önkéntese lesz és kiművelt hangját (kántornak is kiképezték) veti be fegyverként a forradalom oldalán, segít énekével a tagtoborzásban, aztán, a Tanácsköztársaság bukása után hónapokon át a pannonhalmi bencés szerzetesek között bujkál. Tulman szerencsére megírta lányával, kései gyermekével társszerzőségben a memoárjait, megszereztem és elolvastam ezt a német nyelvű könyvet, illetve keresgélni kezdtem a pannonhalmi gyűjteményekben és a Zsidó Múzeum archívumában is az ő nyomait.  Toronyi Zsuzsa sokat segített a kutatásban, az Egyenlőség című felekezeti folyóirat, mint kiderült, alkalomadtán említi is Tulman nevét, de nem túl hangsúlyosan.

És mit tudott meg róla mindent összevéve?

Nos, 1901-ben született egy ortodox rabbi fiaként a Vas megyei Nagysimonyiban, jeles jesivákban tanul, válik rabbivá és szinte napra pontosan a Tanácsköztársaság kezdetén lesz 18 éves. Még az őszirózsás forradalom kitörésekor  csatlakozik Pápán egy színtársulathoz, már itt megnyilvánulnak életét végigkísérő világi művészi ambíciói, az ezt követő lépés a Vörös Hadsereg, aztán a pannonhalmi bujkálás időszaka. Aztán, mint olyan sok másik emigráns ebben az időben, bejárja Európát, Milánóban Pacelli bíborossal, a későbbi XII. Pius pápával találkozik, Berlinben Albert Einsteinnel hozza össze a sorsa. Megjárja a Szentföldet, de onnan felforgató múltja miatt kiutasítják. Részt vesz a spanyol polgárháborúban, értelemszerűen a köztársaságiak oldalán, itt keresztezik egymást útjaik Rajk Lászlóéval. Francoék győzelme után, egy franciaországi internálótáborban hódol az előadóművészet iránti szenvedélyének, amatőr színtársulatot szervezve ismerkedik meg későbbi feleségével, egy német evangélikus balerinával, akinek a testvérei ugyan a Hitlerjugendben, illetve az SA-ban aktívak, ő maga azonban zsidó szertartás szerint hozzámegy a „vörös rabbihoz”, egy lányuk születik. Harcol a francia ellenállás soraiban, aztán a háború vége után még bő négy évtizednyi kétlaki élet adatik neki Franciaország és Izrael között. Az Olajfák hegyén áll a sírköve, rajta a beszédes felirat: Úton a vallások testvérisége felé.

Ezek után nehéz feltenni a kérdést, hogy mi keltette fel az érdeklődését, mégis: a sztori elképesztő és nagyon fordulatos, de az egzotikumán túl mi foglalkoztatta személyesen, mi inspirálta művészileg a vörös rabbi figurájában?

Erdélyi magyarként, aki eddigi élete közel felét élte le kisebbségiként Romániában, jórészt Ceausescu uralma idején, fogékony vagyok a kisebbségiség, a többszörös kisebbségiség élethelyzetére, az otthontalanság tapasztalatára, amelynek már-már groteszk példája ennek az embernek a lenyűgöző élettörténete.

A mindenhová-tartozás és, ami végeredményben ugyanaz, sehová sem tartozás közössége köt vele össze, vele és általában a zsidósággal. Amióta elhagytam Romániát, együtt dolgozom a Marommal, Schönberger Ádámékkal, például a Zsidó Kultúra 2028 projektben, még az OR-ZSÉ-n is tanultam fél évet, Gábor György kurzusait hallgattam, és 6-7 éve tanulok héberül.

És hogyan vált mindez a páratlan élettörténet installációvá, hogyan artikulálódott a kiállítótérben?

Egy ponton világossá vált számomra, összeállt a fejemben, hogyan szeretném feldolgozni ezt az életutat, hogy tárgyakon keresztül szeretném elmesélni Tulman pannonhalmi tartózkodásának „stációit”, amelyről könyve 2. és 3. fejezete ad számot, kilenc tárgy felhasználása révén, „fiktív tárgyakkal”, mert bizonyíthatóan hozzá köthető tárgyat nem találtam.

A kiállítás további eleme egy emléktábla, amely rögzíti Tulman pannonhalmi tartózkodásának tényét, meg szeretnénk győzni az apátságot, hogy ezt valahová, az épületkomplexum valamelyik falára szereljük majd fel, ha már nem lesz kiállítási tárgy. Illetve a kötetben szerepel  Tulmannak az akkori perjellel folytatott beszélgetéseinek párbeszédes formájú leírása, ebből született egy hangjáték, amelyben a perjelt Várszegi Asztrik atya, Tulmant pedig a Hunyadi téri imaház neológ rabbija, Fináli Gábor játssza.Azonban nem csak színészi kreativitásukat vettük igénybe, ők ketten a hangjátéknak is társszerzői voltak, alakítottak a megörökölt szövegeken mindketten. A kiállítást különben éppen tegnap, csütörtökön nyitották meg, nem is lehetne aktuálisabb a beszélgetésünk.

Pár éve a Magyar Narancsnak nyilatkozva azt mondta, könnyen el tudja képzelni, hogy elhagyja Magyarországot, nem kötődik annyira erősen ide. Értem, az otthontalanság kozmopolitizmusa beszélt Önből, de hát itt van, szerencsére, azóta is, tanít, dolgozik, figyel és alkot.

Amikor ezt a mondatot mondtam, eléggé el voltam keseredve, azokban az években félig el is mentem Magyarországról, két évig Pozsonyban, az ottani állami képzőművészeti egyetemen tanítottam.  Amennyi időt tudok, most is külföldön töltök, ebből a szempontból nagyon szerencsésen alakult a pályám. És hát ez így együtt az előzményekkel azt eredményezte, hogy valóban, lazák az itteni kötődéseim, azzal együtt is lazák talán, hogy, persze, idekötnek a lányaim, immár az első unokám, a volt hallgatók, barátok, ők tagadhatatlanul épp itt vannak.

NO Hiding 

Ritter Doron csodálatos kisfilmje a pandémia miatt bezárt múzeumunk belső életéről, egy múzeumi nappalról és éjszakáról.

Kitekintő: A „parvenük” és az öngyűlölők: (Új)Lipótváros a Szombatban

A Szombat folyóirat tematikus száma az Ó- és Újlipótváros bemutatása történeti áttekintéssel, regényrészlettel és vallomással.

Lipótvárostól Újlipótvárosig: ez a címe a folyóirat tematikus számának, amelybe a legkiválóbb várostörténészék, építészettörténészek, szociológusok adtak írást, mégis megmaradt többé-kevésbé magazinnak, amely nem csak a városrész kialakulásáról mesél onnantól fogva, hogy elnevezték a kalapos király, II. József alig két éven át uralkodó öccséről, Lipót császárról a XVIII. század végén, hanem a városrészről szóló beszéd történetéről, lakói önleírásáról és szomszédaik rájuk vetülő tekintetéről. Arról, hogyan lett Liptóváros és a nyomában Újlipótváros a nagypolgári zsidó a parvenüség, Konrád Miklós írását idézve a „törleszkedés” szinonimájává hosszú időn át, továbbá a részben kudarcos „törleszkedési” kísérletek eredményeként fellépő, zárt belterjességé is. Ezt a jelenséget, beszédmódot elemzi Konrád Miklós írása, ebbe a hagyományba illeszti be tanulmányával és rövid szövegközlésével Benedek Marcell kiadatlan regényét Schweitzer Gábor. Gyáni Gábor a gazdag pesti Lipótváros és a szegény zsidó bécsi Leopoldstadt közötti kontrasztot rajzolja fel, Karády Viktor történeti-szociológiai tanulmánya alaposan elemzett adatok segítségével mutatja be mind a zsidó „gazdagság”, mind pedig a lakosság identitás-stratégiáit, mindezt mindegyik szerző lendületesen és könnyen olvashatóan. Klein Rudolf bemutatja, hogy milyen szakadékot nyit meg a korszak, amely elválasztja a Nagykörút két oldalát, Ó-Lipótvárost északi szomszédjától, Újlipótvárostól. Ez éppen az a szakadék, amely az emancipáció korát választja el a két világháború közötti időszaktól, a jogfosztás korától, máig ható következményekkel: a nagy reprezentatív zsinagógák helyett az utcafrontról nem látható, bujkáló imaházak városrésze a körúton túli, fiatalabb városrész már. És ez csak egy a sok ragyogó megfigyelése közül, amelyekből jól kivehető, hová tartozik a szerző, hogy szívvel-lélekkel Újlipócia oldalán áll. Vajda Mihály írása már leplezetlen vallomás, igaz, hogy tágkeblű vallomás, amely nem választ a két városrész közül, mindkettőhöz szól.

Ha van még, aki nem szereti az Ó- és Újipótot érdemeik szerint, csak olvasson bele a Szombat friss számába és garantáltan meglágyul a szíve.

Címlapképünk: Zászló ​ 

A vörös pamuttextil zászló festett jiddis felirata: „Le a cári alkotmánnyal, éljen a demokratikus köztársaság!” A lengyel-litván zsidó szociáldemokraták (Bund) zászlaját 1917-ben vásárolta a Múzeum számára a Pesti Izraelita Hitközség.