Ne csinálj magadnak faragott képet, szól a híres tórai szöveghely, amely roppant bonyolult viszonyokba került az évezredeken keresztül a képzőművészet történetével.

A görög szobor Hegel szerint anyag és forma tökéletes harmóniája, a világszellem önismereti útjának az a fázisa, amelyben a művészetben a legadekvátabban tud megjelenni az anyagban a szellem, a művészi tökéletesség mintapéldáinak tekintette őket. A zsidók – elsősorban Moses Mendelssohn – nagy barátja, Gotthold Ephraim Lessing egy a görög mitológia által ihletett ókori szoborcsoportból, a Laokoón-csoportból kiindulva mutatta be híres írásában az elbeszélő és a képzőművészet ábrázolási lehetőségei, feladatai közötti különbségeket.

A művészet hideg, halott némaságát, tiszta élettelenségét szólítja Róma épületei, „kövei” között járva Goethe az Első Római Elégiában: Némák vagytok-e, büszke kövek?, kérdezi rögtön a felütésben.

Rainer Maria Rilke a művészetről szóló legnagyobb és leghíresebb versek egyikében egy torzóban fennmaradt Apolló-szobortól lenyűgözve érzi, hogy a látvány arra szólít, „változtasd meg élted”.

A szobrok ereje felszabadító és bénító, a mozdulat, a test, a múlt zárt és így örök bennük. Bizonyára nem minden faragott kép, nem minden képzőművészeti alkotás bálvány, de minden épület, minden faragvány, minden szobor helyet kér magának a térben, igénybejelentéssé, állítássá válik. A közösségi, társadalmi tér, a szimbolikus tér berendezésének része. Saját igazságigénye van, üzenete belép hétköznapi tereinkbe. És lázadunk ellene, a hétköznapi élettől soha egészen el nem váló, tágan értett képzőművészet története egyidős a képrombolás történetével, a vallási ihletésű ikonoklasztia a judaizmus öröksége Bizánc történetében, az iszlámban és a fehérre meszelt református templomok puritánságában egyaránt.

A szobrok a hétköznapi terek szimbolikus berendezői, tehát a szekuláris agresszió szükségszerű áldozatai is, a szimbolikus tér átrendezésére irányuló igénybejelentés gyakorta szobordöntés és e rombolás maga is gyakran lesz meghatározó része a szimbolikus térnek, a közösségi emlékezetnek, a XX. század magyar történelemben például Gömbös Gyula 1944-ben felrobbantott és még inkább Sztálin 1956-ban ledöntött szobra.

Ugyanakkor a helyzet az, hogy a nyugati – és mindegyik másik – civilizáció története elnyomások története, minden köztéri szobra, szimbolikus jele részben elnyomások történetét örökíti meg, azt is megörökíti. Szobraink továbbá meg is szelídülhetnek a városi térben, Osztapenko parlamenter híres szobra sokak számára elsősorban orientációs pont volt egykor elsősorban – egyre inkább ez minden szobor sorsa, amelyet nem vesz körül eleven emlékezet, vagy éppen túlhasználják. És ez lehet a szobrok sorsa valamilyen mértékben olyan közösségekben is, amelyeknek közös tereit konszenzusos szimbólumok rendezik be – a boldog nemzetek szobraié. Békévé oldja az emlékezés – ahogy az agyonhasznált, mégis eleven verssor hirdeti.

A szobrok néha néma, szürke kövek és máskor, váratlanul rád szólnak mégis, változtasd meg élted.

"...úgy hidal át kulturális különbségeket, hogy közben nem törli el azokat."

Dolgozol a múzeumban, a BZSH Külkereskedelmi Szakgimnáziumban programszervezőként, önkéntesként roma fiatalok integrációján. Hogyan szervezhető meg így egy élet, hogyan tudsz ennyi különböző dolgot ilyen megbízható színvonalon csinálni? Mi úgy szoktunk látni, hogy éppen rohansz valahonnan valahová, nekünk még fejben is nehéz követni.

A Külker Gimiben programszervező vagyok és pályázatokat menedzselek, az iskola épülete nyitva volt a lezárások idején, most a beiratkozás adminisztrálása zajlik, ide bejárok dolgozni. Nem szeretek már home officeban dolgozni, mert éveken át dolgoztam otthonról, azt is meg lehet unni. A hatékonyság titka szerintem az, hogy érezd jól magad munka közben, szeresd, amit csinálsz, ez motiváljon. Az én életritmusom ilyennek tűnik, mindig is többfélét csináltam egyszerre, próbálom jól beosztani az időmet.

Ami közösnek tűnik a sokféle munkádban, az az ifjúságszervezés és a zsidó kultúra közvetítése. Mi vonz ezekben a dolgokban, hogyan lettél – elsősorban- zsidó kultúrmunkás?

Ha valaki nekem a Lauderben, ahová gimibe jártam, azt mondja, hogy én ilyesmivel foglalkozom majd, kinevetem. Aztán az érettségi évében elkezdtem kortárs zsidó sétákat tartani a hetedik kerületi „zsidónegyedben” pesti és vidéki diákoknak önkéntesként, nagyon szerettem. Utána, amikor az ELTE-n tanultam gyógypedagógiát, sokszor találkoztam rasszizmussal, antiszemitizmussal és nagyon visszavágytam a burokba, ahol felnőttem. Elmentem a Rabbiképzőre judaisztika szakra és elkezdtem párhuzamosan csinálni a kettőt. Aztán dolgoztam a holokauszt emlékezetét őrző Zachor Alapítványnál, önkéntesként Bagon a cigánytelepen, fontos volt és még fontosabbá lett számomra a kisebbségi kultúrák megőrzése és a segítő munka. Számos zsidó hagyományelem mindig is fontos volt nekem, én vittem haza a hagyományokat, mert a családom már jórészt elszakadt tőlük. Visszahoztam a hanukai gyertyagyújtást, én vezettem le a széderestét – és így a dolgok összeértek, megértettem, mennyire fontos a zsidóságról tanítani és a kisebbségekkel szembeni bizalmatlanság, a gyűlölet mérséklése.

A múzeumpedagógia nagyon inspiráló volt a zsidó informális oktatásban töltött évek után, nagyon sokat tanultam arról Dancz Verától, akivel most együtt dolgozom, hogyan használható a múzeumi tér pedagógiai célokra, mennyit segíthetnek a tárgyak abban, hogy közelebb hozzuk a gyerekekhez ezt a világot. A tárgyak révén tanítani nagyon más, más az átadható információk mennyisége, amelyek elsősorban a tárgyhoz tapadnak, sokkal fókuszáltabbá teszik a beszélgetést, sokkal intenzívebbé, átrendeződnek az arányok. Ebben, a helyes arányok megtalálásában is számítok, ma is még, Vera segítségére.

Melyik a kedvenc múzeumi tárgyad?

A Karlsbadban készült osztrigaszédertál nagyon kreatív darab és nagyon kifejező, arról, hogy lehet olyan tárgyakat alkotni, amelyek jól eladhatóak zsidóknak (mivel az osztriga nem kóser, osztrigatálat nem vettek a zsidók, de így, hogy egy szédertálat formáznak az osztigaformák, mégis eladhatóak váltak a számukra). Tetszik ebben a tárgyban, hogy úgy hidal át kulturális különbségeket, hogy közben nem törli el azokat.

A zsidó kötődés már világos, de mi érdekelt általában véve a pedagógiában?

Nagyon szeretem a gyerekek őszinteségét, számomra alapszabály, hogy nincs hülye kérdés. A kortársaiktól könnyebben mernek kérdezni a gyerekek és én még gimisként, fiatal felnőttként kezdtem ezt csinálni, a kérdések, az érdeklődés felkeltése a legfontosabb lépés a sztereotípiák lebontása felé. Egyszer, még kamaszkoromban megkérdezte egy diák tőlem, hogy hol a rabszolgám, mert ő úgy tudta, hogy a zsidók rabszolgát tartanak, a 2000-es években. Ez eléggé erős jelzés volt, hogy van mit tennem még, hogy van feladatom.

Ez talán kirívó eset, de hogy érzed, a nem zsidó – vagy akár a zsidó – diákok mit tudnak általában a zsidóságról?

Nagyon keveset, a szombatról szoktak tudni, de nem értik, hogy lehet vajon egy egész napig az elektromosság használata nélkül élni, de érdekli őket, ezért fontos a kérdezés bátorítása. Van bennük némi félelem is, nehogy valami helytelent, bántót, esetleg butát kérdezzenek. A zsidó iskolák diákjainál vegyes benyomásom van, nagyon sok olyan diák vagy egykori diák van, akiket egyáltalán nem fogott meg a zsidóság kultúraként és nem is tanult meg róla semmit, de tényleg semmit, akár zsidóként sem.

És akiket érdekel a zsidóság, mi érdekli belőle? Mennyiben vallási, közösségi, kulturális kötődés ez, mi a kulturális tartalma?

A kulturális-közösségi kötődés erős igazán és ezért baj, hogy a neológia, amelyik egy ilyen kötődés alkalmait, intézményeit teremtette meg, a háború óta egyre kevésbé tölti be ezt a küldetését, pont a legintenzívebb kötődésnek nincsenek meg a fórumai, terei, identitás-javaslatai, programjai. Ez nagyon nagy probléma és még csak ki se tesszük az asztalra, nem beszélünk róla, lényegében csak a vallási kötődést teszi lehetővé a neológ intézményrendszer is és az egész pesti zsidó élet.

Volt olyan időszakom, hogy minden péntek este és szombat reggel zsinagógába jártam, amíg rá nem jöttem, hogy én keresem a zsidó életmódot, de nem ezt elsősorban, a hagyományok megtartása is inkább közösségi-kulturális gyakorlatként érdekel. A szédereste nekem közösségi-kulturális esemény, rítus, nem vallási tapasztalat. Péntek este a szombatfogadó dalt, a Lehá Dodit nem azért szeretem elénekelni, ha időről-időre lemegyek a zsinagógába, mert azt gondolom, megszólítom vele a Jóistent, nem hiszek a létezésében, csak ismerem, összeköt a többiekkel és jó énekelni. A mi oktatásunkban, és ez azóta különösen zavar, hogy judaisztikát tanítok a Külker Gimiben, nem vált szét a mítosz és a történelem, nem volt világos, mi az, amit a hagyomány gondol ténylegesen megtörtént eseménynek, folyamatnak és mi az, ami tényleg az lehet. Egy nem zsidó diáknak nem hittant kéne oktatnom, hanem ennek a kultúrának, közösségnek, életmódnak a történetét és enélkül elég nehéz.

Hová fogsz rohanni pihenni nyáron? Hány helyre?

A karantén-időszakban digitálisan korrepetáltam egy kisgyereket Bagon azokból a tárgyakból, amelyekből bukásra állt, velük szeretnék nyáron foglalkozni még akár személyesen, akár digitálisan, vannak ugyanis lemaradásaik sajnos.  Kezdődik az esküvői szezon is, ezen kívül belföldi, rövid utazásokat tervezek, hogy segítsem a belföldi turizmust, főleg barátokkal. 

Ma, Tammuz 11-én van a halálozási évfordulója Telcs Ede szobrászművésznek. Budapesten járva minden nap találkozhatunk alkotásaival: A Vörösmarty téren a tér névadójának monumentális ülő szobrával, a Zeneakadémia és a Gresham palota díszítőszobraival – vagy akár a Zsidó Múzeum belépőterében Kohn Sámuel mellszobrával.

Telcs Ede síremléke a Farkasréti zsidó temetőben 

Apai nagyapja, Teltsch Áron oly sok kortársához hasonlóan a morvaországi zsidó élet egyik központjából, Nikolsburgból (ma: Mikulov) vándorolt be Magyarországra, és az Esterházy család pápai uradalmán, a korabeli Magyarország egyik legnagyobb zsidó közösségében telepedett le. Tulajdonképpen már ő is művész volt, sírkővéséssel foglalkozott. Másik nagyapja, Wollner Adolf Baján élt, és szintén sok kortársához hasonlóan a Délvidéken megtermett gabona kereskedelméből élt. E két ág találkozott akkor, amikor Telcs Ede édesapja, Teltsch Mór 1870-ben feleségül vette Wollner Annát. Az ő nyolc gyermekük egyike lett az 1872-ben megszületett Ede.

A sokgyermekes család később Szabadkára költözött, ahol Telcs Ede beiratkozott a gimnáziumba. Ekkor határozta el, hogy festő lesz. Az ilyen elhatározások a 19. század végén még jellemzően a racionálisan gondolkodó család ellenállásába ütköztek, akik a „biztos kenyérkereset kontra művészélet” vitában általában az előbbit képviselték, de Ede édesapja – talán saját édesapja sírköves életpályája miatt – támogatta gyermeke ambícióit, és Budapestre vitte szobrászinasnak. Akkoriban komoly igény volt épületszobrászokra, hiszen a Fővárosi Közmunkatanács szabályai értelmében az új épületek költségeinek egy igen jelentős részét a homlokzatok díszítésére kellett fordítani – de ez az inkább ipari tevékenység nem tetszett Edének, és 15 évesen visszaköltözött a szülői házba. Hamarosan újra útra kelt, és Bécsbe ment, ahol beiratkozott az Akadémiára. Ezt a tehetséges tanulónak járó akadémiai ösztöndíj, és a budapesti szabadkőművesek anyagi támogatása tette lehetővé. Hamarosan komoly sikereket könyvelhetett el, a Két bornemissza című kompozícióját bemutatta 1893-ban a bécsi nemzetközi kiállításon, majd Antwerpenben ezüstérmet nyert vele. A mű szerepelt a millenniumi kiállításon is, ahol maga a király, Ferenc József vásárolta meg a művet, s az akkor még mindössze 24 éves Telcs személyesen is találkozhatott a királlyal. Karrierje innentől egyenletesen ívelt felfelé.

Emlékművei közül kiemelkedik a kecskeméti Kossuth-szobor, a Kallós Edével közösen készített budapesti Vörösmarty-szobor a Vörösmarty téren, valamint Alpár Ignác szobra a Városligetben, a Millenniumi emlékművön pedig Szent László és III. Károly szobra. Ő készítette - mások mellett - Munkácsy Mihály és Barabás Miklós síremlékét. Síremlékei és köztéri szobrai mellett plakettművészetéről vált híressé. 1928-ban gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből az Ernst Múzeumban.

Megnősült, családot alapított, felesége Gerőfi Anna azonban alig tíz évnyi házasság és három közös gyermek világra hozatala után megbetegedett és meghalt. Egy évre rá Telcs feleségül vette tanítványát, Mansfeld Nórát, akitől további két gyermeke született. A Magyar Zsidó Múzeumot bőkezően támogatta: több jeles zsidó művész, tudós, közéleti szereplő plakettjét készítette el és adományozta a gyűjteménynek. Az 1920-as években rövid időre Hollandiába költözött, de két év múlva hazajött, elvált a feleségétől, és harmadszorra is megnősült: ezúttal Glückstahl Irénnel kötve össze életét. Ekkor Budán rendezte be műtermét, itt készítette a Magyar Zsidó Múzeum kiállításai számára 1932-ben Kiss József, 1936-ban Kohn Sámuel, majd 1942-ben Löw Lipót büsztjét.

A holokauszt idején mentesítő iratai birtokában a lakásában maradhatott, ahonnan azért a biztonság kedvéért átköltöztek anyósa pesti, svéd védett házban lévő lakásába. 1948-ban halt meg, síremléke a Farkasréti temetőben található, amelyet saját maga készített.

Éltem, és művész voltam címmel megjelent visszaemlékezéseiben így ír önmagáról: 

"Én egész munkásságomban csak meggyőződésem szavára hallgattam, nem törekedtem váratlan újszerűségekre, ezért – tudom –, hogy munkáimat manapság sokan érdektelennek, problémamentesnek tartják. Mégis remélem, hogy száz év múlva, vagy talán még később, ha a mai idők művészete már áttekinthető képet fog nyújtani, ha a pillanat divatja és sikere feledésbe merül, néhány munkám elnyeri majd megérdemelt helyét a 20. század művészettörténetében, és hírt fog adni a kései utódoknak arról, hogy éltem és művész voltam."

Telcs Ede művei a Zsidó Múzeumban megtekinthetőek innen.  

A sárga csillag Magyarországon 1944-1945 című kiállításunk a 2B Galériában júliusban korlátozottan újra látogatható. 

Aktuális nyitva tartás a Múzeum honlapján.