A történelem legérdekesebb része talán éppen az életmódtörténet, annak kutatása, hogy mit csináltak olyankor az emberek, amikor éppen nem történelmet csináltak. Nem háborúztak, nem robbantottak ki forradalmakat, nem dolgoztak éppen – miután már a szabadidő elvált a munkaidőtől –, hanem gyerekeket neveltek, előadásokra jártak, sétáltak a korzón, moziba mentek, éltek. Az emberi élet legnagyobb része „apróságokkal” telik, a történelem is valójában, legalább annyira, mint a háborúké és az „osztályharcoké”, az efféle dolgok története.

A „kikapcsolódás” évszakába léptünk, elkezdődött a vakáció, a szabadságolások időszaka, ráadásul a koronavírus első hullámának lecsengésekor. Most szinte feladat lesz nyaralni, óvatosan, de határozottan: ki kell pihennünk a bezártságot, a szorongást. A pihenés mintha az élet kikapcsolása lenne, életszünet, amin értelemszerűen nincs mit megfigyelnie annak, aki az élet menetét akarja megérteni. Például az egykori élet menetét, a mi életünkhöz kapcsolódó folytonosságát megérteni megkísérlő múzeumnak.

A zsidók történetének egyik legfontosabb változása az volt, hogy a törvény, mint kötelező, mindent elrendező életkeret, a hétköznapok irányítója, a 18. századtól fogva lassan elveszítette mindenre kiterjedő jelentőségét, kötelező érvényét a közösségek számára és zsinagógába menni, imádkozni egyre inkább szabadidős tevékenységnek számított, a munka utáni pihenés, kikapcsolódás egyik módjának. A zsidó múzeum pedig elsősorban épp ezt, a nagy történeti fordulópontok (ezek a zsidók számára jórészt kiűzetések, megbélyegzések, pogromok történetei voltak) után újra kialakuló hétköznapok mindig átmeneti, törékeny világát mutatja be. Mert nem abból tudjuk igazán meg, kik voltak, hogy mi történt velük, az elháríthatatlan volt jobbára, hanem az, hogy mit kezdtek vele. A zsidó történelem belső elbeszélésének nem Nabukadonozor és Titus, nem a keresztes hadak, nem a spanyol inkvizíció, Bogdan Hmelnyickij vagy a nácik a főszereplői, hanem azok a többnyire névtelen tömegek, akik korszakonként, területenként, szociális státuszuk szerint eltérő zsidó életeket éltek.

Zsidó történelem, mikrotörténelem alulnézetből a Novák Attila történész kollégánk új könyve​ is, az Ideológia és önazonosság. Az ’50-es években, a cionista szervezetek, a civil élet betiltása után próbál szervezkedni néhány fiatal lány és fiú, nagyon baloldali cionistákként, egymást és társaikat tudatosítani a szocialista nemzetépítés nagy kísérletéről, szemináriumokat tartanak, kirándulnak, élnek. De élni az államilag jóváhagyott kereteken kívül akkor sem volt szabad Közép-Kelet Európában. A történelemből nem lehet egyelőre szabadságra menni, csak majd a Messiás napjaiban. A fiatalok egy részét szem elől tévesztjük perük, szabadulásuk után, más részükből barátaink, a zsidó élet kulcsfigurái lesznek, mint Engländer Tibor, a rendszerváltás utáni magyar cionizmus motorja, de közülük kerül ki Menachem Schmelzer, aki, miután ’56-ban elmegy, évtizedekig a New York-i Jewish Theological Seminary könyvtárát vezeti. Ő, Istennek hála, ma is él. Olvassák el, milyen volt megkísérelni szabadságra menni cionista fiataloknak, a magyar sztálinizmus hétköznapjaiból.

És nézzék meg egy szép és tanulságos fotóalbumot virtuálisan lapozgatva egy gyerekkor, „Babuka” gyerekkorának történetét, róla mesélünk most, a magyar zsidó történelem hétköznapjairól szólva, illetve az album által kínált múzeumpedagógiai lehetőségekről szól munkatársunk, Dancz Vera aktuális interjúnkban.

A történelemből még mi sem mehetünk szabadságra, de a járvány két hulláma között (ha tényleg lesz második) kipihenhetjük magunkat, még ha, sajnos, jórészt csak múzeumok nélkül is ezen a nyáron. Használják ki, kezdjenek el élni újra és maradjanak velünk, menjenek el, lépjenek ki, de közben maradjanak velünk, mert mi is jelentkezünk, maradunk Önökkel. Szép nyarat kívánunk.

A fényképen Schulteisz Babuka áll strandlabdájával, mellette nagypapája és édesanyja. Gyűjteményünkben néhány fényképalbumot őrzünk róla, melyek alapján szépen kirajzolódik életének első hat éve.

A szinte pontosan 84 éve, 1936 június 18-án készült fényképen a vitorlás hajók előtt a tenger vizében Schulteisz Babuka áll strandlabdájával, mellette nagypapája és édesanyja. Levéltárunkban csak néhány fényképalbumot őrzünk róla, melyek alapján szépen kirajzolódik életének első hat éve. Öt albumban sorakoznak a fényképek, melyek alapján megismerhetjük egy középosztálybeli zsidó kislány felcseperedésének képeit.
Ezek a képek már nem csak beállított műtermi felvételek; az amatőr-fotós apuka lekattintott szinte mindent, ami Babuka életében jelentős volt, majd szépen albumokba rendezték, és feliratokkal látták el – hogy a kései utókor is tudhassa, hogy mikor, milyen alkalomból készültek a képek.

Babuka 1930. február 25-én született a Park Szanatóriumban, majd a Naphegy utcában, csipkés baldachinos bölcsőben volt kisbaba. Egyéves volt, amikor átköltöztek egy modern gellérthegyi villába, ahol Babuka a fotók szerint reggelenként a napfényes teraszon tornázott. Nagyszüleivel, Spitzer nagypapával járt a Nemzeti Múzeumban, sokat sétáltak a budai hegyekben, télen a városligeti műjégpályán tanult korcsolyázni. A fehér bútorokkal berendezett kislányszobája tele volt játékokkal. Kiskorában volt nevelőnője is, de járt Török Ruth óvodájába is, ahol a korszak legmodernebb nevelési elvei szerint ruhátlanul tornáztak, fiúk-lányok együtt. Születésnapi zsúrjaira sok barátot elhívott, és hatalmas porcukros kuglófok és habos kakaó mellett ünnepeltek. Nyaranta a horvát tengerparton nyaraltak a nagyszülőkkel – a crkvenicai szállodában külön gyerekbálokat is rendeztek a szüleikkel ott nyaraló gyerekeknek.
Az albumok utolsó képén a bubifrizurás Babuka búcsúzik a tengertől, a nyártól, és ősszel már iskolába készült. 

Az album képei megtekinthetőek a múzeumi adatbázisban: itt. 

Azt szoktuk gondolni, hogy a múzeumpedagógia egyszerűen azt jelenti, hogy gyerekeknek megmutatjuk, micsoda, miért érdekes, hogyan kezelhető, használható a múzeum, hogy mire való. Tényleg ennyi az egész?

Tulajdonképpen a pedagógia kifejezés kimondottan gyerekek oktatását-nevelését jelenti, de a múzeum oktatási tevékenysége természetesen kiterjed felnőttekre is, bár én elsősorban gyerekekkel foglalkozom, az a dolgom, hogy nekik mutassam be, az ő életkori sajátságaik figyelembevételével, a múzeumot, a zsidó civilizációt, a múltat. De legalább ennyire fontos megérezniük valamit abból, milyen, miért és mire jó a múzeum, múzeum-élményt közvetíteni az információk átadásán túl, hogy majd legközelebb már maguktól akarjanak információkhoz jutni, hogy érezzék magukat jól és otthonosan a múzeum terében.

És miért érezheti jól magát valaki 9-12-16 évesen a múzeumban? Milyen jó élményekhez lehet jutni? Mennyire vagy sikeres ebben?

Hogy milyen módszerekkel lehet eredményt elérni, az csoportfüggő, egyénfüggő, az biztos, hogy minél inkább törekedni kell a gyerekek bevonására, bár még ez is részben életkorfüggő. Fejlesztőpedagógiát tanultam, most írtam meg a szakdolgozatom és kérdőíveztem benne azokkal a gyerekekkel, fiatal felnőttekkel, akik jártak nálunk a múzeumban. Érdekes, hogy az idősebbek úgy érezték a kérdőívek tanúsága szerint, hogy többet szerettek volna a szó leghagyományosabb értelmében tanulni, ismereteket szerezni. Hogy mi lehet élményszerű gyerekek számára, néha egészen váratlan. A látványraktárunkban „tekerős polcok” vannak, ezeket mindig közösen nyitjuk ki a gyerekekkel. Volt ott egyszer egy olyan csoport is, akiknek, úgy éreztem, a tekergetés jelentette a legnagyobb élményt, és amikor ezt utólag végiggondoltam, rájöttem, hogy ha így volt is, az sem baj, megismerkedtek a levéltárral, a raktározással, még ha nem is pont azon az úton, amelyet én előre kijelöltem, és biztos, hogy jó élmény volt számukra a levéltárlátogatás.

Neked gyakran csak egy-két órád van arra, hogy teljesen ismeretlen gyerekeknek valamit bemutass, felkeltsd iránta az érdeklődésüket, míg egy hagyományos iskolai keretek között tanító tanárnak hosszú évei. Mit lehet kezdeni ebben az egy-két órában ismeretlen gyerekekkel?

Igen, ez más helyzet, más hozzáállást igényel. Arra kell készülni, hogy tudjunk bármikor váltani, ha valami nem működik, legyen minél több forgatókönyv a fejünkben. A gyerekek személyiségével, ami nagyon nagy segítség lenne, nem tudok kalkulálni, amit tudok róluk, hogy hányan lesznek, mennyi idősek, milyen előzetes ismereteik vannak a zsidó vallást és kultúrát illetően, jártak-e már itt, van-e a látogatásuknak apropója, ebből kell dolgoznom. Ha egy csoport visszajön egy másik foglalkozásra, vagy ha egy pedagógus új csoportot hoz el, az nem csak előzetes információ, de visszajelzés is, hogy az előző alkalom működött, de valóban sokkal kevesebb lehetőségem van követni, megfigyelni, megtudni, mit értem el, mint más pedagógusoknak. Az a 60-90 perc van csak, amíg együtt vagyunk, azok a reakciók, amelyek ott, helyben eljutnak hozzám, azokra kell figyelni, nagyon rugalmasan. Szó volt róla, mielőtt bezártunk, hogy szeretnénk majd egy olyan tanulásfejlesztő programsorozatot indítani a múzeumban, ahova visszajárhatnak a gyerekek, így volna rá mód megismerni őket, figyelni rájuk és személyesen velük együtt haladni. Ezáltat tehát közeledhetne a munkám a hagyományos pedagógus szerephez, ami hasznos is lenne szerintem. Az egyszeri találkozásnál pedig előny, hogy az esetek nagyobb részében ott vannak a diákokkal a tanáraik, akik ismerik őket, részt vesznek a foglalkozáson és segítenek.

Milyen előzetes tudással, feltevésekkel érkeznek gyerekcsoportok egy zsidó múzeumba?

Elsősorban kérdésekkel, nem feltevésekkel, nyilván kulcskérdés, hogy a pedagógus hogyan készíti fel őket. Azok a pedagógusok, akik elhozzák ide a gyerekeiket, többnyire nagyon nyitottak és lelkiismeretesek, a gyerekek érdeklődőek, tele vannak kérdésekkel, a bátrabb csoportok fel is merik tenni őket, én elsősorban nyitottságot érzékelek zavar helyett és, persze, információhiányt.

A tárgyak közül melyik hiányzik a legjobban, melyik a kedvenc tárgyad?

Egy kislány, Babuka fényképalbuma a kedvenc tárgyam most, gellérthegyi képek és én is a Gellérthegyen lakom, hónapokig alig hagytam el a Gellérthegyet, minden zugát bejártam, a karantén alatt vált az album a kedvencemmé, mert ennek a tájnak a múltját dokumentálja, ez, persze, csak személyes. Azt, amit ez az album megmutat, jól lehet használni a foglalkozásokon is majd és nekem a kedvenc tárgyaim főleg azok lesznek, amelyek beépíthetőek, segítenek a munkámban, amelyeket gyerekekkel, fiatalokkal jól lehet használni, és egy ilyen, egy kislánynak a babakorától a kislánykoráig terjedő fotódokumentum-sorozat nagyon beindította a fantáziámat. Elképzelni együtt, hogy akiket látunk a képen, kik voltak, hogyan éltek, látni, megmutatni, milyen volt akkor óvodába járni nyaralni, hatalmas lehetőség.

Mostanában tör ki a nyári szünet, de iskola – és a múzeum – hagyományos terei már hónapok óta zárva vannak. Mihez tudsz most kezdeni, milyen hasznos dolgot tud ilyenkor tenni egy múzeumpedagógus?

Borzasztó intenzív időszakot zárt le nagyon hirtelen a koronavírus érkezése, egy EU-s pályázatban vállalt feladataink megvalósítását, rengeteg csoport érkezett hozzánk folyamatosan, három kiadványunk munkálatait zártuk le, nehéz volt mindent egy másodperc alatt elengedni, ritmust váltani, kitalálni, hogy most akkor minek kéne lennie. A pályázat adminisztratív ügyeit jól lehetett itthonról intézni. A műtárgyak bemutatása a filmjeink segítségével szintén adott munkát, ezekhez próbáltunk feladatlapokat készíteni, segíteni a pedagógusok munkáját, szóval folytatni, amennyire lehet, fizikailag hozzáférhető tárgyak nélkül az oktatást. Sok örömömet leltem ebben, de jó lenne már újra kinyitni, együtt lenni a gyerekekkel.

Most, hogy egy időre újra kitárult a világ valamelyest, mik a terveid vele? A nyakadba veszed vagy megőrzöl valamit, akár hosszabb távon, a lassúbb napok ritmusából?

A nyarat nem a lakásba bezárva szeretném tölteni, de nem is tervezek nagyobb utazást, nem ráz meg, hogy nem hagyhatom el az országot. Sokat tanultam, nem akarok újra ugyanúgy felpörögni a leállás után, a teljes bezártság rossz, de a lelassulásnak nagyon sok jó oldala is van, amiket most megpróbálok kihasználni.

Beszámoló egy pályázatról, amelynek során óvodás, általános és középiskolás gyerekek ismerték meg a zsidó hagyományt képként, illatként, játékként. A munkát – illetve játékot – a járvány átmenetileg félbeszakította, de szeptemberben újrakezdjük.

2019 nyarán indult útjára új múzeumpedagógiai projektünk, amelyet egy sikeresen elnyert VEKOP-7.3.4-17 pályázatból finanszírozunk. A pályázat keretén belül lehetőségünk van különböző témájú új múzeumpedagógiai foglalkozások és programok létrehozására, az óvodás kortól az érettségizőkig bezárólag. A múzeumpedagógia foglalkozásokon a projekt három féléve során három különböző témát dolgozunk fel.

A projekt első félévében a partneriskolákból hozzánk látogató csoportok a zsidó értékekről és a Szombat ünnepéről tanulhattak. A foglalkozásokon a különböző érzékszervek is szerepet kaptak, hiszen a diákok olyan tárgyakon keresztül ismerkedhettek meg az ünnepekkel, amelyeket a kezükbe is foghattak, vagy akár meg is szagolhattak. Ilyenek voltak például a Szombat ünnepének kellemességére emlékeztető fűszertartók, amelyek a Havdala szertartásához tartoznak. A múzeumi telefonos applikáció segítségével be is azonosították a diákok ezeket a tárgyakat, így a csoportok maguk fedezhették fel a Szombat ünnepére jellemző hagyományokat -- a foglalkozásvezető füzet segítségével.

A projekt második félévében a zsidó ikonográfia lesz a téma, amelynek feldolgozásához három korosztály – az óvodás, az általános-, valamint a középiskolás diákok – számára írtunk különböző múzeumpedagógiai foglalkoztatófüzeteket.

Az óvodás korosztály számára egy, a foglalkozások során használható, játékos füzetet terveztünk. Ebben a kiadványban a zsidó ikonográfia fontos elemein, az állatokon van a hangsúly. Minden bemutatásra kerülő állathoz kapcsolódik egy kedves mondóka, amely az adott állat ikonográfiai jelentőségét mutatja be a gyerekeknek, illetve az állatok játékra is hívják az olvasókat. A feladatok elvégzése után a kiállításon is megkeressük azokat a tárgyakat, amelyeken állatok vannak, így zsidó szertartási tárgyakkal is megismerkedhetünk. Ennek a kiadvány címe: Nyomozás – Állatok a Zsidó Múzeumban.

A tóradíszek titkai című kiadvány az általános iskolás diákokat szólítja meg. Ebben a füzetben játékosan, a gyerekek számára érthető és befogadható stílusban mutatjuk be a Tórát és a tóradíszeket. Ebben segít nekünk Ariel, az oroszlán, aki többször előbukkan a különböző dísztárgyakon, felhívva a figyelmet a tárgyakon szereplő ikonográfiai elemekre. A felfedezést játékos és kreatív feladatok segítik. A kiadványt a tóradíszeket bemutató foglalkozáson is használni fogjuk, és mivel minden résztvevő hazaviheti a füzetet, bízunk benne, hogy ennek segítségével otthon is folytatódik majd a felfedezés.

A középiskolás csoportok számára szintén egy ikonográfiai témájú füzet készült, ezúttal a peszahi tárgyakon megtalálható ábrázolásokat jártuk körbe. A kiadvány címe: Miben különbözik ez az este? Ehhez a témához is készült tehát egy foglalkoztató füzet, természetesen igazodva az életkori sajátosságokhoz. Ennél a kiadványnál nagyobb hangsúlyt kaptak a történeti, és a muzeológiai érdekességek, de az ünnepi hagyományok is szerepelnek benne. A füzet minden tárgyról színes, jó minőségű képeket tartalmaz, hiszen az általános iskolásoknak szóló kiadványhoz hasonlóan itt is célunk volt, hogy a múzeumban elkezdett témák felfedezését otthon folytathassák a diákok.

(Valamennyi füzet lapozgatható innen​.) 

A múzeumi foglalkozások mellett, de szintén a pályázat keretén belül, elindítottunk egy kiállításrendező szakkört is, amelynek első félévében a résztvevők a kiállításrendezés lépéseivel ismerkedhettek meg, ez a következő félévre tervezett kiállítás létrehozását készítette volna elő. A vírushelyzet sajnos közbeszólt, így a kiállítás és a második féléves foglalkozások végül nem valósultak meg, azonban szeptembertől szeretnénk majd újraindítani  ezt a programot.

Fisli Éva, a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa Babuka fényképalbuma és a Fényképtárgy című kötet megjelenése apropóján írt gondolatai: