Rajk László hagyatékából három Auschwitz-frottázst adományozott a Zsidó Múzeumnak Rajk Judit, Rajk László özvegye. Ezekről a lélegzetelállító műtárgyakról, a családtörténetről, a név felejtéssel szembeszegülő erejéről, a hiányról, az áldozatról és arról beszélgettünk, mi lehetett volna Pest belső kerületeiből, a „zsidónegyedből”.

A belváros közepén, a Deák tértől két percre ülünk egy emeleti belső udvaron, aminek a léte a homlokzatról még csak nem is sejthető. Hogyan született ez a kivételes műtermi-irodai tér?

Egy séta során fedeztük fel, éppen irodát kerestünk, eladó volt, és akkor olyan állapotban, hogy okkal lehetett remélni, nem kell senkinek, többen együtt megszerveztük a megvételét, és fokozatosan újítottuk fel. Először csak a műtermünk volt, később és most a lakásunk is, igen, mondjuk így, többes számban, a lakásunk. Minden itt készült, Laci összes munkája, a közös dolgaink a ’90-es évek vége óta. A ház feltűnik Forgács Péter Von Höfler vagyok című dokumentumfilmjében. A házunkatpéldaként mutogatva Laci próbált rávenni néhány, a zsidónegyedben építkező vállalkozót, hogy a bontás helyett inkább alakítsák át ezeket a régi, kicsi épületeket, ha tetszik, belvárosi családi házakká a tehetősebbek számára. Azt remélte, hogy ettől a környékbeli kis üzletek is fellendülnének, ez egy fenntartható városfejlesztési koncepció; a budai hitközségi elnök, Tordai Péter is járt itt egyszer beszélgetni erről. Laci középutas volt, azzal sem értett egyet, hogy a „zsidónegyed” házait le kéne dózerolni, de azzal sem, hogy hozzájuk érni sem szabad. Sok vitája volt szinte mindenkivel emiatt. Azt akarta, hogy éljenek ezek az utcák, ne váljanak olyan zárványokká, amelyekben lényegében kizárólag romkocsmák tudnak rentábilisan működni, ám ezek működése a helybéliek, a lakók életével sokszor ütközik. A romkocsmákat eleinte szerette, sokat beszélgetett az első időkben a Szimpla tulajdonosával is, az más kérdés, hogy a mostani állapotok néha tényleg infernálisak, de nem támogatott semmilyen bezárási kezdeményezést. A városi terekben rejlő lehetőségek nagyon érdekelték, György Péter épp a napokban mondta, hogy az ilyen tárgyú írásait össze kéne gyűjteni, hozzáférhetővé tenni.

A beszélgetésünk helyszíne után jöjjön a beszélgetés apropója. A hagyatékból Ön a Zsidó Múzeumnak adományozta Rajk László megrendítő, a 2000-es évek első felétől fogva készített auschwitzi frottázs-sorozata három meghatározó művét. Mi foglalkoztatta őt ennyire kitüntetetten a holokauszt, általában a zsidóság kapcsán?

Ez egy lenyűgöző, sokfelé ágazó életút és életmű, a filmdíszletezéstől az építészeten át akár az auschwitzi frottázsokig, nehéz is megfelelően kezelni, eldönteni, mi hol, melyik gyűjteményben lesz belőle a legjobb helyen. Egy muzealizált emlékszoba nem illene hozzá, úgy gondolom, mindennek abba a térbe kell kerülnie, ahová kapcsolódni tud, olyan közegbe, ahol továbbélhet, az auschwitzi frottázsok egy részének egyértelműen a Zsidó Múzeumba. Lacit ezekben a frottázsokban, amelyek valójában az auschwitzi barakkok tégláiba vésett „név-üzenetek”, egyfajta sztélék, a nyomhagyás érdekelte elsősorban, az áldozatok küzdelme, hogy vegyük észre a nyomaikat a világban, és őrizzük meg őket. Épp ezért, férjem frottázsai az életmű legérzékenyebb, számára legfontosabb részéhez tartoznak. Egy magát fiatal demokratának valló politikus a rendszerváltás idején arról beszélt neki, hogy a nemzedékváltás annak az esélyét jelenti a politikában, hogy ezekkel a dolgokkal már nem kell foglalkozni. Ez a mondat életre szólóan felzaklatta, ő éppen ellenkezőleg gondolta. Szerinte a nyomok megőrzése utólagos, de mégis egyedül jövőt ígérő tiltakozás az emberek nyom nélküli, emlékezet nélküli kitörlésének kísérletével szemben. A huszadik századi magyar történelem két kulcseseményében, a holokausztban és 1956-ban (és természetesen 1956 előzményeként apja perében is) a személyes felelősség és a hiány, a meg nem történt életek hiánya volt számára a kérdés, azt érezte képzőművészeti feladatának, hogy ezt a hiányt szemlélhetővé tegye. Az Auschwitzban heggyé magasodó cipők halmát nem szerette, szerinte egyetlen cipőben kell megjeleníteni minden egyes személyes élet pótolhatatlan hiányát, az áldozattá válás drámáját. Ez a kérdés nagyon izgatta, nyilván a családtörténete miatt is, feladatának tartotta az áldozatokat megmenteni legalább a személytelenségtől, tudatosítani az áldozatiságukat. Ezzel, úgy érezte, sokaknak tartozik, a történelem ellenében. A név problémája ez, az egyediség garanciájáé, nála is, ahogy az a zsidó hagyományban is megjelenik. Tőle, Rajk László kivégzett miniszter ugyanilyen nevű fiától a születése után nem sokkal elvették a nevét, ami az egész életét meghatározó stigma lett. Sokszor beszélt erről, interjúkban. Mély és zaklatott viszony fűzte a családnevéhez, amelyhez csakúgy, mint édesanyja a börtön után, mindig ragaszkodott. Ugyanakkor egyszerre akart leválni a családtörténeti múltról és kapcsolódni is hozzá, de másképp: világosan értve és felelősen, kritikusan felvállalva az apai hagyatékot. Amikor a történelmi emlékezet tárgyában alkotott – legyen az rajz, emlékmű, kiállítási vagy filmes látványterv – nagyon fontos volt neki, hogy ahhoz, amit az áldozatok megérinthettek, nem szabad „művészien, kreatívan” hozzányúlni. Ezeket csupán leképezni szabad: a formákat, rajzolatatokat, a nyomokat átültetni, megsokszorozni, közvetíteni, így kapcsolódni hozzájuk, és ugyanakkor a történet részesévé válni. Minden ezzel foglalkozó munkája ilyen, a frottázsoknak is épp ez a legfőbb jellegzetessége. 2004 tavaszán az auschwitzi állandó magyar kiállításon dolgozott, ott látta meg ezeket a nyomokat, a láger egyik blokkjának a külső falán, a téglába vésett neveket. Olyan élmény volt ez a felfedezés a számára, majd az, hogy mindez ezzel az ősi átsatírozásos technikával hasítékként, mementóként átemelhető a jelenbe, hogy mindent megmozgatott az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumban, hogy megengedjék neki ezt a „dokumentálást”.  Nagyon nehéz volt a múzeumi bürokrácián átverekednie magát ehhez, de ez nagyon fontos volt neki és olyankor nagyon ment előre, úgyhogy végül sikerült. A múzeumi engedély megvolt már, de annyira bizarr látvány volt, amikor ez a termetes ember megjelent, rögzítette a barakk falára a papírjait, vásznait és elkezdett grafitporral vagy krétával satírozni, mint egy gyerek, hogy a biztonsági őrökkel bizony szinte minden alkalommal kisebb botrányba kevekedett. De megérte. A barakk falán sorakozó nevekből összeállt egy temető, az áldozatok saját emlékhelyet állítottak fel maguknak – a nevük lett a nyom, ez volt Laci számára a fontos. Az évek során egyre több téglába bevésett nevet mutattak meg neki a múzeum kutatói, nagyon sok köztük a magyar név. Az auschwitzi 7. blokk falán és egy másik férfibarakk padlásának kéménypillérein férfiak, Birkenauban pedig a konyha külső falán magyar nők nevei sorakoznak, ezekből készültek a frottázsok, később pedig a ceruzával átrajzolt digitális nyomatok is. A kézzelfoghatóból, a falfelületből, a téglából indult el ez a kísérlet és eljutott az absztrakcióig. Elkezdtük nézegetni a neveket, sokaknál szerepelnek dátumok, helységnevek, hogy honnan jöttek, többségük Kelet-Magyarországról. Volt, aki azt is tudatta, hogy fogorvos, elég hátborzongató, de valószínűleg még a transzportot is be lehet azonosítani, amelyikkel Auschwitzba megérkeztek.

Egyszer, 2013-ban, váratlan érzéstől vezérelve összepakolt és elment Auschwitzba. A birkenaui szauna padlóján kezdett el dolgozni, amelynek egy részére nem is lehet belépni, eredeti a kövezet, az összefolyó, a padlórepedések. Mindezek mintázata rajzolódik ki a félig kész, sajnos befejezetlen vásznon, amely ebből született. Sokat gondolkozom rajta, milyen közegben találhatna majd otthonra, mi legyen a sorsa ennek.

Szintén munkaeszköze volt Rajk Lászlónak a családtörténete is, ahogy említette is. Az édesanyja zsidókat mentett, az édesapja Franco ellen harcolt Spanyolországban, de például Böhm Vilmos
emlékiratai szerint szalonantiszemita volt antifasisztaként is, ezért sem szerette, egyebek mellett, Rákosit. A bátyja, Rajk László nagybátyja pedig magas rangú nyilas politikus volt.

Igen, Rajk Endre. Neki Laci életében minimális viszonya volt a Rajk-családdal, anyósommal és férjemmel semmi. Lacinak valójában egyetlen nagybácsival volt szoros kapcsolata, Rajk Zoltánnal, aki az apja újratemetésén is már ott áll mellette a képeken. Zoli közel állt Lacihoz, illetve még egy másik Rajk nagybácsihoz kötődött, a Béla bácsihoz, aki nyomdász volt, és így sokat segített a szamizdat alatt nyomdai kérdésekben. Férjem apja és Endre, a két testvér, mint ismeretes, kölcsönösen megmentette egymás életét. Rajk Endre 1945 tavaszán kihozta Rajk Lászlót Sopronkőhidáról élve, pár hónappal később pedig már László segített elkerülni testvérének a nyilas múltja miatt a népbírósági eljárást, így tudott Endre Németországba távozni. Majdnem ötven évvel később, a rendszerváltás után váratlanul becsöngetett hozzánk egy ember, Endre fia, Rajk András. Ő már ahhoz a német nemzedékhez tartozik, akik kritikusan szembenéztek a szüleik múltjával. Nagyon közeli viszonyba került Lacival, rendkívül szeretetreméltó ember. Mindketten megküzdöttek az apjuk emlékével.