„Ez a hónap nektek a hónapok kezdete, első ez nektek az év hónapjai között”, jelenti be az Örökkévaló a végső, tizedik csapás előtt Áronnak és Mózesnek, rajtuk keresztül pedig Izrael egész népének, máig szólóan, az aktuális hetiszakasz során. 

Ekkor még nincs neve a hónapoknak, csak a babiloni fogságban tanulja el a zsidó nép az ottani hónapneveket. A talán sumér eredetű, akkád hónapnév, a Niszán is ilyen, a megújulásra utalhat, az új kezdetre. Az Újhold ünnepe, a hónapok kezdete önmagában is jelzi, hogy a zsidó időszámítás részben holdalapú. A nap és a hold mitikus harcának nyomai, ahogy Goldziher Ignác megmutatta a Mítosz a hébereknél lapjain, végigvonulnak a héber Biblián: eszerint az elképzelés szerint a nappalok és az éjszakák váltakozása a hold és a nap folytonos harcának eredménye, amelyben napszakonként más kerekedik felül. Sámson neve például a napra utal (héberül semes). Jákob, a pásztor nagy ellenfeleinek egyike nagybátyja, Lábán, akinek neve azt jelenti, fehér. A másikuk a bátyja, Ézsau, akinek a másik neve – és a népé, amely tőle származik – Edom, vagyis vörös. A nap fehér és vörös izzása személyesül meg bennük Goldziher levezetése szerint a holdtermészetű, lunáris ősapával szemben. 

Ez, hogy kezdje el az újhold ünnepe révén számolni, hónapokra tagolni az időt, az első parancsolat, micvá a zsidó hagyomány szerint, amelyet Izrael népe, ez a most megszülető közösség kap az Örökkévalótól. A legelső dolga az a közösségnek, hogy tagolja, elrendezze, értelmessé, jelentésessé tegye az időt.  

Az időszámítás önmagában természetesen nem zsidó „találmány”, de a zsidóságot mégis különleges viszony fűzi az időhöz. A zsidó nép otthona elsősorban nem a fizikai tér valamelyik pontja, hiszen jórészt sosincs otthon. Amikor Ábrahámot elhívja a Seregek Ura, odaígéri neki a földet, de amikor a felesége, Sára meghal, alkudoznia kell a helybeliekkel a Mahpéla-barlangra, hogy legyen egy darabka talpalatnyi földje, amelybe eltemethesse társát. A Tóra Izrael földjének küszöbén zárul le Mózes halálával. A Tóra nem ismer otthonlétet, honfoglalást, birtokbavételt, csak bolyongást. És tudjuk, mert sokszor halljuk, hogy a föld megléte az Istennel kötött szövetség betartásának függvénye, a vallásos zsidókat a Smá Jiszráél, Izrael hitvallásának elmondása naponta kétszer is emlékezteti erre. 

Otthonunk az idő, az ígéretben rejlő remény: az a remény, hogy az időben növekszik, kibomlik valamiféle értelem. Hogy múlása értelmessé válik, vagy értelmessé tehető. Végső soron tehát a messiási ígéret. A szombatok, az ünnepek az örökkévalóság szigeteivé válnak a telő időben a zsidók számára. A jövő lehetőségként, esélyként mutatkozik meg, a múlt nem zárul ránk csapdaként, nem veszünk el benne. Jonathan Sacks egykori brit országos főrabbi szép értelmezése szerint az antik görög, ciklikus időképzetet a Végzet uralta: Oidipusz, bármit is tett, csak közelebb került vele ahhoz, hogy beteljesítse sorsát. A Tóra azonban tiltja a jóslást, mert az ember szabadsága azt jelenti, hogy a világ sorsa előre ismeretlen, bizonytalan, nem lehet megírva a csillagokban. Az időt számolni azt jelenti, hogy feltételezünk valamit a napok ismétlődésén túl: a ciklikus felfogás a természeti rend ritmusán keresztül érzékeli a történeti világot: reggel van, dél van, este van, ugyanúgy örökké, változnak és visszatérnek az évszakok. Az egyedek születnek, felnőnek, öregszenek és meghalnak, mindig éppen ugyanúgy. A judaizmus találmánya az, hogy az időbeli változatlanságot éppen úgy érzékeli, mint a folyamatos változást. Az időt mint változást nem törli el ugyanannak (a napszakoknak, az évszakoknak, az életkoroknak) az örök visszatérése, a jövő kalanddá válik. 

A zsidó év ciklusa ugyanúgy ismétlődik meg minden évben, az „év” szó, a sáná héber gyöke ismétlődést jelent, a Misna, a Szóbeli Tan első gyűjteményének neve épp erre, az ismétlésre utal. Ugyanakkor ugyanez a gyök változást is jelent, így érzékeli a judaizmus a telő időt, ismétlődés és változás folytonos kettős játékaként. (Érdemes elolvasni a zsidó időképzetről ezt a cikket: https://magyarnarancs.hu/jo_nekunk/boldog-fogantatasnapot-vilag-106524). 

A zsidó élet az ígéret jegyében élt élet, ugyanakkor a pillanat jegyében élt élet is. Mindent, ami történik velünk, nyomatékkal megköszönünk, megáldunk. Életünk szinte minden pillanata önálló rituálét igényel és érdemel, mindegyikben jelen kell lennünk. A napok értelme nem csak annyi, amennyivel hozzájárulnak a távoli ígéret beteljesedéséhez, mindegyik önmagában is hordja célját: legyen áldott az Örökkévaló napról napra, vagyis minden egyes napon és napért külön – kéri a 68. zsoltár. 

Ez az a tanítás, amelyet a magyar közkultúrában Máté Péter foglalt össze a legemlékezetesebben és a legrövidebben: most élj, most vigyázz, hogy jól csináld, mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát. 

Ha az idő kiszámíthatatlan változás is, akkor minden pillanatunk pótolhatatlan, jóvátehetetlenül egyedi. Egy olyan láncban szem, amely a megváltáshoz vezet el végül, de egyúttal önmagában is áll mindegyik percünk, ha észrevesszük és megvalósítjuk sajátos lehetőségeit. 

Mindez most fontos különösen, amikor lassan egy éve élünk legfeljebb csak félgőzzel, egymásba folyó napokat ismételve, és nem tudni, meddig marad még ez így. Az maradt meg, a mechanikus rutin, ami nem állhat meg: a munka, a létfenntartás. Az időnek nincsen sem karaktere, sem perspektívája. Most arra figyelmeztet az Izrael számára rendelt első parancsolat, hogy ne engedjük ki mégsem a kezünkből az időt. Jelöljünk meg minden napot valamivel és készüljünk tervekkel akkorra, amikor majd kinyit a világ újra, ne felejtsük el, milyen, amikor működik. 

Péntek este, hála a cfáti kabbalisták ötletének, 6 zsoltárt énekelünk a szombatra várva, a szertartás elején, egy-egy zsoltárt az elmúlt hét mindegyik napjára. Ilyenkor fel lehet idézni, melyik nap miért érdemli meg, hogy dicsérjük vele az Ég és a Föld alkotóját. Érdemes elkezdeni még gyorsan naplót vezetni, most már úgyis lassan vége ennek az időszaknak. A hírlevél marad, de attól még nemsokára látjuk is egymást.

Kiállításunk a judaizmus alapjait, a zsidó hétköznapokat, ünnepeket és életfordulókat mutatja be. Ezek egy része közismert, hiszen eredetük a Bibliában olvasható történetekhez vezethető vissza. A Tízparancsolat és az időbeosztás heti ritmusa az emberiség közös kincsévé lettek. A zsidó szokások a változó körülmények és az ókori örökség folyamatos újraértelmezése során alakulnak, de az idő beosztása, az élet ritmusa továbbra is a napok ősi rendjét követi.

Kiállításunkban a judaizmus térhez és időhöz való viszonyát is bemutatjuk. Az első teremben az időhöz, az utolsóban a térhez kapcsolódó tárgytörténeteket láthatunk. Kiállításunk zárófala kelet, Jeruzsálem irányába néz. Hagyományaink szerint ebbe az irányba épülnek a zsinagógák és erre fordulnak az imádkozók. Ez egyszerre idézi a múltat és az eljövendő teljes megváltást is. Az idő és a tér itt összeolvasható, mert összeér: a zsidó élet örök körforgását jelképezi a történelem pusztításai, a kiűzetések, autodafék és gázkamrák ellenére is. Ezért lett a kiállítás címe Tamid : Mindig (állandóan, visszatérően) 

A zsidó hónapok holdhónapok, azaz holdújulástól holdújulásig tartanak, és az újhold megjelenését speciális imarend köszönti. Az 1739-ben készült kis alkalmi imakönyvben egyebek mellett a Kiddus Levana (újhold megáldása) jelenetét láthatjuk. 

Így készült az idő tárgyainak vitrinje: 

A zsidó idő tárgyai

Az özönvíz pusztítását követően Isten megígéri, hogy nem hoz végpusztulást az egész világra a jövőben. Az, ami történt, ugyanakkor figyelmeztetés is: az emberiség, a világ nyitott jövője nem csak lehetőség, hanem fenyegetés is. Az, hogy az ember a teremtés társalkotója, azt jelenti, el is pusztíthatja, vagy legalábbis lakhatatlanná teheti a Földet. 

Az ismert világ végének képzete a bibliai képzeletet is foglalkoztatta, legalább Dániel könyvének híres látomásaitól fogva. És időről-időre, válságidőszakokban, rendre előkerült később is. A mi életidőnk világvége-szcenáriókban különösen gazdag korszak. A filozófus Paul Virilio szellemes megfogalmazása szerint minden új felfedezéssel új balesetek lehetőségét is felfedezzük: az atomreaktor megszületése tette lehetővé Hirosima mellett Fukusimát és Csernobilt is. A technikai fejlődés egyfelől, persze, mérsékli, másfelől fokozza is a ránk leselkedő veszélyt, és még inkább megnöveli az ártóképességünket. A globális hatás lehetősége a globális katasztrófa lehetősége is. 

Az atombomba kényszerítette ki – irtózató, feldolgozhatatlan áron – Japán kapitulációját, a szövetségesek teljes győzelmét a második világháborúban. 

Az atombomba kifejlesztésén dolgozó vezető fizikusok tekintélyes részben zsidók voltak, érthető, ha meg akarták előzni a csodafegyvereken dolgozó Harmadik Birodalmat. Mindazonáltal sokan úgy érezték, hogy Hitler legyőzése, brutális mellékhatásként, újabb kalkulálhatatlan szörnyűségeket szabadított rá a világra, méghozzá az ő közreműködésükkel – a magyar Szilárd Leót ismeretesen különösen aggasztották a kezdődő atomkor nyomasztó perspektívái. Annyira, hogy el kell kezdeni, roppant kevéssel a háború vége után, visszaszámolni, figyelmeztetésként, az időt. 

Eugene Rabinowitch, aki a nácik elől menekülve hagyta el Európát Hyman Goldsmith, egy másik zsidó fizikus társaságában alapította meg már a győzelem évében, 1945-ben a Bulletin of the Atomic Scientists nevű szervezetet, amely felelősségre akarta nevelni, késztetni azokat, akiknek az atombomba az ölébe hullott: a nemsokára esedékessé váló hidegháború nyugati politikai vezetőit. Akkoriban és még jó darabig – elég csak a kubai rakétaválságra gondolni – az atomháború tűnt a legnagyobb és legközelebbi fenyegetésnek, azóta felzárkóztak hozzá a természeti környezet szennyezésének a legkülönbözőbb formái, aktuálisan a klímakatasztrófa fenyegetése. 

A Végítélet Óráját, ezt a mélyen a zsidó apokaliptikus fogékonyságban és szorongásban gyökerező szimbolikus projektet 1947-ben vezette be, az idő, a végidő imaginárius mérőeszközeként a Bulletin of the Atomic Scientists, azóta is ketyeg, hol inkább, hol kevésbé fenyegetően. Legutóbb, a végtelenül távolinak tűnő tavalyi január során közelebb kerültünk a végítélthez az óramutatók állása szerint, mint valaha. A társaság és a kezdeményezés pártolói közé tartoztak számosan a Manhattan Projekt zsidó tagjai közül, a tudományos vezető, a szintén zsidó Robert Oppenheimer formálisan is közreműködött a Bulletin tevékenységében, Albert Einstein a Bulletin hasonló nevű folyóiratában dicsérte a kezdeményezést 1948-ban. Lawrence M. Krauss 2017 januárjában, Donald Trump elnök hivatalba lépésekor mesélte el a New York Times hasábjain, miért kezdett el vészesen közeledni a Végítélet órája az éjfél felé Trump elnök beharangozott döntései nyomán. 

A napokban, amikor Donald Trump elhagyja hivatalát, még nem tudjuk, mit fog mutatni idén a világvége órája, merre mozdult el az elmúlt évben. Január 27-én, Tu Bisvát estéjén fogják kihirdetni, a Fák Újévének zsidó ünnepén, amelyet ma afféle zsidó Föld Napjának tekintünk - hátha ez szerencsésnek egybeesésnek bizonyul a bolygó jövőjét illetően. Jövő héten elmeséljük, maradjanak velünk.

“A judaizmus megtanít minket az idő szentsége iránti elköteleződésre, a megszentelt események részévé válni, megtanulni azt, hogy az év fenséges folyamából kiemelkedő szentélyeket hogyan szenteljük meg. A mi hatalmas katedrálisaink a Sábátok, és belső szentélyünk olyan szakramentum, amelyet sem a rómaiak sem a németek nem voltak képesek elpusztítani... A Sábát értelme sokkal inkább az idő ünneplése, mintsem a helyé. A hét hat napján a tér határozza meg az általa körülhatárolt feladatainkat, melyek önkényuralma alatt élünk, Sábátkor az idő szentségére próbálunk ráhangolódni. Ez az a nap, amelyen arra vagyunk kötelezve, hogy osztozzunk abban, ami az időben végtelen; az alkotásból fakadó eredményektől a teremtés rejtelme felé forduljunk, a teremtés világától a világ teremtése felé.”

Már tárlatvezetőként dolgoztam a Zsidó Múzeumban, amikor Heschel rabbi fent idézett interpretációját olvastam a tér és az idő viszonyáról. Állandó kiállításunk komoly figyelmet szentel az idő jelentőségének a zsidó hagyományban. Már maga a tárlat neve is (TAMID, héberül azt jelenti: mindig, ismétlődően visszatérően, állandóan) előrevetíti a tér-idő-Isten és az ember viszonyát érintő megannyi kérdést, amit később kifejt a látogatók számára. E négy fogalom kapcsolatáról mindenki megalkothatja saját képét, minden irányból körbejárva a tér és az idő viszonyával kapcsolatos, hengerekben elhelyezett tárgyainkat. 

Egy vallásos zsidó minden nap elmondja reggeli imájában, hogy Isten minden nap újrateremti a világot. Azt, hogy a teremtés nem egyszeri aktus, hanem egy állapot, amelynek minden pillanata a világ egészének újrateremtéséből áll, a következő talmudi idézet gyönyörűen árnyalja: 

“Isten belenézett a Tórába, és abból teremtette a világot.”  Zohár (Trumá 161b)

A ciklikusság sajátja a szabály szerint ismétlődő ütem, ez az ütem pedig a teremtés aktusának ismétlődése. A ciklikusság, a napok, a hetek, a hónapok, az évszakok és az évek határolta ritmuselemek meghatározzák az ember gondolkodásának struktúráját. Ennek a visszatérő ütemláncnak bolygók általi meghatározottságával tisztában volt az ókori ember, de az i.e. 5. századi Babilóniai asztrológia kialakulása előtt nem létezett még olyan formában a csillagjóslás, amit később, ha tágabban értelmezve is akár, de asztrológiának nevezhetnénk. A bibliai idők asztrológiája azonban kétségkívül a hellenisztikus hatás jóvoltából fejlődhetett tovább jelentős mértékben. 

Számos zsidó irányzat határolja el magát az asztrológiától, különböző tórai és talmudi idézetekre hivatkozva, de a kisebbségi vélemények tovább örökítőjeként a Talmud ezzel ellenkező véleményeket is megőrzött; ahogyan a Sábát traktátusban (156a) olvashatjuk: “Az asztrológia meghatározza az ember karakterét, de a szabad akarat és az istenhit által ezeken az egyén felül kerekedhet."

A zodiákus jegyek ábrázolása egy 19. századi imakönyvben