A karácsony és a zsidók

Természetesen semmit sem ír elő a zsidó hagyomány karácsony éjjelére. De a keresztény kultúrkörben élő zsidóknak mindig muszáj volt kezdeni valamit azzal, hogy körülöttük mindenki heteken át valami olyasmivel foglalkozott, amiből jóformán egyedül ők ki voltak zárva. A szekularizáció trendje nem változtatott ezen, a karácsony továbbra is mindenkinek fontos volt, csak máshogy. Rengeteg különböző helyzet rengeteg különböző stratégiát szült a jó okkal félő kelet-európai zsidók bezárkózó sakkozásától jól integrált amerikai utódaik kínai étterembe járásáig. 

Kép-részlet a Politzer Saga kiállításból: Rachel története.

(a képre kattintva elérhető az a filmetüd, melyben a kép szerepel)

Ez a kép nem is létezik, csak digitálisan létrehozott montázs ahhoz, hogy a Rumbach-ban látható Politzer Saga című családtörténeti kiállításunkban bemutathassuk egy 18. századi családtag, Mose Boder orvos környezetét. Boder orvosként kapcsolatban állt a gazdag bécsi udvari szállító és bankár Arnstein családdal. A kép egy ismeretlen festő vízfestménye a bécsi Zsidó Múzeum gyűjteményéből, és Fanny von Arnstein bécsi Hoher Markton lévő szalonját ábrázolja. Az eredeti képen a híres családtagok nem szerepelnek, őket csak a filmes fantázia illesztette a képbe. Ily módon áttételesen lehetőségünk nyílik megidézni a korszak méltán híres zsidó nőalakját, Fanny von Arnsteint, akinek szalonjában találkozott a korszak felvilágosodást hirdető elitje. Fanny és nővére Caecilie az Arnstein és Eskeles bankház alapítóihoz mentek feleségül. Berlinben nevelkedtek, ahonnan a felvilágosodás eszméi és a szalonélet megteremtése mellett más, Bécsben addig ismeretlen szokásokat is hoztak: 1814-ben Fanny állított elsőként karácsonyfát a császárvárosban. ​

Zima Andrással, a Zsidó Egyetem népszerű oktatójával beszélgettünk a nagymamájától tanult történészi munkamódszeréről, a pesti zsidóság másik arcáról, a neológ rabbik és hitközségi elnökök örök háborújáról és a neológia jövőjéről. 

Szokás mondani, hogy az ember, bármire is figyel, alapvetően mindig önmagát akarja megérteni. Téged is a családtörténeted megértése motivált abban, hogy történésznek menj, vagy valami egészen más?

Vendéglátóipari szakközépben érettségiztem, az egész család a szállodaiparban képzelte el a jövőmet, szóval nem így indultak a dolgok, nagymamám bátyja volt bölcsész agyú, ő irányított a töri szak felé, ő volt a legfontosabb közvetlen inspiráció. A magyar vendéglátóipar nagyon jól járt, hogy én elhagytam a szakmát. Más bölcsész rajtam kívül nem is volt a családban.

Apám polgári családból származott, anyám viszont egy nagyon szegény galíciai zsidó családból jött, nagyon mélyről a kommunizmus idején emelkedtek fel. Anyai nagyanyámék 12-en laktak egy kétszobás lakásban (a vécé a gangon) a Dob utca és a Kazinczy utca sarkán, szemben a Kazinczy utcai orthodox zsinagógával. Ez nagyon más zsidó miliő volt, mint az értelmiségi, polgári-nagypolgári zsidóságé, akik természetesen nyitottak, toleránsak és elfogadóak voltak, amilyenek ugye, mint tudjuk, a zsidók általában. Hát anyám családja azért segített árnyalni történeteivel kissé a mítoszt. Például Ármin bácsiról meséltek, akit kitagadtak, mert keresztény volt a barátnője, de Heini bácsi viszont rendben volt, mert az ő nemzsidó felesége betért. A Klauzál téri piacos történeteit imádtam a legjobban, de anyai nagyapám baktalórántházai kocsmáros történetei is óriásiak voltak. Amikor éppen nem fociztam valahol, ezeket hallgattam.

Erről a világról, a nagyanyámék zsidó világáról jóval kevesebbet tudunk, nem tekintjük annyira reprezentatívnak, pedig semmivel sem kevésbé jellemzően zsidó, mint a Lipótváros tanult, értelmiségi zsidók sokszor utólag konstruált környezete, életmódja. Mindig igazibbnak, élettelibbnek éreztem ezt a világot. Nemrég, amikor közösen vizsgáztattunk, összevitatkoztam Charlie-val (Vajda Károly, az OR-ZSE rektora – a szerk) azon, hogy hogy nevezték a pesti zsidók imaházaikat. Szerinte lényegében mindenki zsinagógának. A családban senki sem használta a zsinagóga szót. Vagy templomot, vagy silt mondtak helyette.

Szóval a nagymamádtól tanultad a kritikai történelemszemléletet?

A nagyanyám nagyon fontos volt számomra, magas kort ért meg, a bátyjával és az unokatestvérével is nagyon sok időt töltöttem. Az, hogy nem hiszek a nagy, átfogó történeti elbeszélésekben, az nem a posztmodern történetírásra vonatkozó irodalomnak köszönhető, nem valami tanult szkepszisnek, hanem a tapasztalatoknak, hogy a dolgok alulról nézve egyáltalán nem úgy vannak, ahogy a nagy narratívákban szerepelnek. A mikrotörténetírás, a kis léptékek iránti vonzalmam innen van. Aztán a töri szakon kiváló, inspiratív tanáraim csak megerősítettek abban, hogy ne higgyek a nagy történeti mozgásokat bemutató törikönyvnek, hanem érdemes alulról vizsgálódni. Speciel Gergely Jenő a szakdolgozati konzulensem pont nem ilyen dolgokkal foglakozott, de ő egy jelenség volt a szakon. Amikor elkezdett Prohászka Ottokárral foglalkozni már nem tartottam vele. Féltem, hogy engem is ki fog tagadni a család, mint Ármin bácsit.

És innen már egyenesen út vezetett a zsidó történelem kutatásához?

A nagymamám már emlegetett bátyja, Rózsa Miklós, egykor a magyar szállodaipar nagyon fontos embere, Haraszti György történész jó barátja volt. Haraszti tanár úron keresztül ismertem meg Michael Silbert (az OSZK-ban kellett reformkori lapok hírei között a zsidókérdéssel kapcsolatos cikkeket szemezgetnem). Amikor végeztem az ELTÉ-n, Haraszti szinte egyből hívott az OR-ZSÉ-re, és Rózsa Miklós a Wesselényi utcai orthodox iskolában segített állást találni.

És mindebből hogyan lett a zsidó sajtó történetének tanulmányozása? Ez a lépés még hátravan.

Már gyerekkoromtól fogva fanatikus újságolvasó voltam, Népszabadság, aztán Magyar Hírlap, Népsport járt nekünk. A szakdolgozatom is részben sajtótörténeti tárgyú volt, Horthy kormányzói jogköréről szóló törvények parlamenti és sajtó vitája volt a témám. A doktori képzésem alatt összebarátkoztam Glässer Norberttel, és utána együtt csináltunk már sok mindent. Általában antropológiai fogalmi keretben gondolkodva 19-20. századi problémákat vetettünk fel és ütköztettük az azzal kapcsolatos orthodox, neológ és cionista álláspontokat. Nem történetet gyártottunk, nem igazságot akartunk tenni. Megérteni akartunk diskurzusokat.

A már említett kétkedés is belejátszott ebbe, hogy maga a történelem úgysem ismerhető meg, legfeljebb az, ahogy értelmezik, ahogy írnak róla?

Mindig jobban érdekelt a történetíró, mint maga a történet. A történész igényt elégít, környezetének igényeit. Így a történész munkája inkább az adott korszák forrása. Például Bernstein Béla munkájából sem 1848/49 zsidókkal kapcsolatos történéseire következtethetünk, sokkal inkább a két kiadás évének (1898, 1939) eltérő életvilágaiba nyerünk betekintést.

Tényleg érdekesnek bizonyultak a magyar zsidó sajtó száz-százhúsz éves cikkei?

Attól függetlenül érdekes a neológ-közeli Egyenlőség, hogy pont olyan, mint minden közép-európai, a zsidó felvilágosodástól ihletett irányzat összes lapja. Sokat olvastam olyanokat, hogy a neológia valami sajátosan magyar irányzat, semmi sajátosan magyar nincs benne, ezzel szemben nagyon közép-európai és polgári, de ettől még érdekes. Az Egyenlőség rendkívül didaktikus, könnyen értelmezhető, szóval remekül használható forrás.

Például az Egyenlőséggel szemben a cionista mozgalom lapja, a Zsidó Szemle a kisebb példányszámú, nagyon szűk olvasóközönséghez szólt és talán éppen ezért, hogy ennyire nem mainstream, szellemes volt és eredeti. Az Egyenlőség kiszámítható volt, a Zsidó Szemle érdekes és fiatalos.

Micsoda akkor pontosan szerinted a neológia?

Michael Silber szerint a német reformmozgalom mérsékeltebb morva változata. Szerintem a magyar neológia vagy haladó zsidóság pont ugyanolyan, mint a német vagy bármelyik közép-európai reform közösség, A neológia mindig igyekezett up to date lenni, szinkronban lenni az aktuális korszellemel, lojálisnak lenni a mindenkori hatalomhoz, szemben állni a cionizmussal. A mai neológia már persze teljesen más, mint a 100 évvel korábbi. Más társadalmi közegből jönnek a hitközségi elöljárók, a rabbik és persze a hívek is. Más a kontextus, más igényeket kell kielégíteni, és hát a közösségek maguk is nagyon sokfélék. A rabbik meg igyekeznek működő közösséget építeni. A folytonosság megszakadása és a családi minták hiánya miatt különösen nehéz dolga van egy lényegében önmagát kitaláló modern rabbinak.

Csendes éj: karácsonyi félelem Kelet-Közép Európában

A karácsonyeste a diadalmas, többségi, a zsidókkal szemben alkalmanként módfelett barátságtalan keresztény társadalom elsőszámú ünnepe volt, annak a világnak az alapító eseménye, amely a zsidókat jó esetben is csak éppen megtűrte polgárai között. Ilyenkor, hogy a fellelkesült keresztény hívek ne támadjanak rájuk, Oroszország, Kelet-Európa zsidói igyekeztek otthon maradni, bezárkózni, elmaradtak a közös Tóra-tanulások. Voltak, akik úgy érezték, hogy a Tórában szintén elmélyült Jézus, a rettegett nap ünnepeltje is esetleg égi jutalomban részesülhet a Tóra-tanulás érdeméért, amihez nem szerettek volna hozzájárulni. Ritka alkalom volt, hogy a Tóra-tanulás kötelességét hanyagolni lehetett – csak Áv hó 9.-én, a jeruzsálemi Szentélyek lerombolásának emléknapján tilos, bizonyos kivételekkel, tanulmányozni a Tórát. Amikor pedig lehet, akkor egyes értelmezések szerint kötelező is, világi hívságokkal foglalkozni helyette nem megengedett. 

Ilyenkor lehet bepótolni a világi hívságokat a legjámborabb zsidóknak is, a hagyomány úgy tartja, ilyenkor sakkoztak és kártyáztak egymással a zsidók (házaséletet időről-időre kötelező élni és pont ezen a napon nem volt szokás). A szerencsejátékot nem támogatták a rabbik, de a hanukai trenderli szakadatlan konjunktúrája is szépen mutatja, hogy az ilyesmi gyakran nem túl sokat számít, hogy a rabbik valójában még a hagyományos Kahal, a zárt, erős „önkormányzati” jogosítványokkal rendelkező zsidó közösség fennállásának idején sem voltak mindenhatóak. Vannak nekünk, embereknek nagyon erős késztetéseink, és ez, talán, nem is mindig baj feltétlenül. 

Kelet-Európa továbbélése: versenyben az éjféli misével 

A kelet-európai, hatalmas zsidó közösségeket az amerikai kivándorlás, az izraeli kivándorlás és legfőképpen a holokauszt kiradírozta a történelem további menetéből, de Kelet-Európa szellemének egy része továbbél az eredetüket gondosan őrző hászid udvarokban Amerikában és Izraelben. Megmaradt a kelet-európai zsidók karácsonyesti szokásai közül is néhány errefelé. Abban különbözik ez az este az összes többi éjszakától, ahogy láttuk, hogy csak ilyenkor üres a tanház egyes hászid közösségekben, üres egészen az éjszaka közepéig, legfeljebb néhány eltévedt chószed sakkozgat benne. Aztán, amikor vége, éjfélkor látványosan újrakezdődik a gemóre alapos tanulmányozása, az éjfél előtti percek, mint nálunk szilveszterkor, izgatott várakozásban telnek. Van, aki szerint lehetett ennek a szokásnak valami köze a párhuzamosan, egy másik világban zajló éjféli misékhez is. Ha ők dicsérik az Örökkévalót, akkor mi, ha lehet, még inkább dicsérjük, úgy, ahogy a legméltóbb dicsérni őt, tanulással, az Ő megértésének szakadatlan kísérletével, annak megértésével, hogyan szolgálhatjuk Őt a leghelyesebben, a legpontosabban.

A Goldziher Intézet kutatója, Konrád Miklós (akivel Magazinunk 22. számában olvashatnak interjút) 2010-ben megjelent tanulmányát innen letöltve olvashatják! 

A másik Amerika: menekülni a karácsony vonzása elől 

Az emberben sok erős igény él párhuzamosan ennek az igénynek az ellenkezőjével: szeretnénk kapcsolódni, tartozni valahová, de közben megőrizni a kívülállásunkat, önmagunkat. A karácsony az Amerikába gyorsan integrálódó zsidók egyik része számára vonzó volt, le akarták másolni, részt szerettek volna venni benne, mint mindenben, amit a Goldene Medine örömei kínáltak. Szerettek volna amerikaiak lenni. Aztán, később, sokaknál, ez a lendület egy-egy nemzedékváltásnál alábbhagyott. Úgy érezték, túl messzire mentek. A karácsony mégiscsak a kereszténység emblematikus ünnepe. Úgyhogy kivonultak a zsidó tömegek a zsinagógai karácsonyfa-állítás Egyiptomából (tényleg volt ilyen korabeli beszámolók szerint, Hanukafának hívták). És ott maradtak az év egyetlen napjával, amikor nem voltak eléggé amerikaiak, amikor valami, amihez akartak is kapcsolódni meg nem is, újra kívülállóvá tette őket. Ennek a frusztrációnak a terméke a tömegkultúra két olyan szélsőséges vadhajtása, mint az All I want for Christmas is Jews, illetve Adam Sandler hanukai dala (a két műről Darvas István főrabbi is megemlékezett öt éve a Magyar Narancsban: Zsivány egyes | Magyar Narancs​).

De szerencsére mindig van, pláne Amerikában, egy másik bevándorló, nem keresztény hagyományú kisebbség. A zsidók nem akartak, kelet-európai őseikhez hasonlóan otthon ülni és sajnálni magukat, elmentek inkább enni a kínai éttermekbe: Amerika karácsonyi kívülállói, egyesüljetek.

Emlékeznek az Agyament Harry nagyjelenetére, amikor Woody Allen találkozik a pokolban az apukájával? Amikor megkérdezi, mi legyen, mit tehet érte, azt feleli, hogy mivel ő zsidó és nem hisz a mennyországban, menjenek inkább kínai étterembe. Mindenki másképp zsidó, de mindenkinek megvannak a maga tradíciói és a hagyomány a pokolban is hagyomány.

Ne feledkezzenek meg rólunk az év végi rutin-elengedésben, jövünk szilveszter napján is a Zsidó Magazin évbúcsúztató számával.

Csabai Ékes Lajos: Angyal @Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár  

Aktuális címlapképünk Csabai Ékes Lajos faroslemezre festett kis képének részlete 1942-ből, melyen karácsonyfát hozó angyal repül át egy idilli téli falucska fölött. Csabai Ékes Lajos ekkor negyvenhat éves volt, túl olaszországi és németországi tanulmányútjain, és több sikeres kiállításon. A festés mellett reklámplakátokat, könyvcímlapokat, csomagolásokat tervezett, alapító tagja volt a Magyar Könyv és Reklámművészek Társaságának. 1942-től többször behívták munkaszolgálatra. További sorsa ismeretlen, 1944-ben eltűnt. Szinte teljes hagyatéka a Múzeumban van – képei, valamint rövid életrajza a karácsonyi kis képére kattintva olvasható.