Hírlevelünk tartalmából

• Múzeumalapítónk: Fabó Bertalan zenetudós 
• A hét műtárgya: Karmesteri pálca
• A zene asszimilációja
• Az orgona és a törvény 
• A női éneklés 
• ​Zsidó népzene gyűjtés - videó
• Szól a kakas már 
• ​Címlapképünk 
• ​Instagram hírek
  

A fényképben mi, akik kései időkben élünk, a „lopott pillanatok”, az esetlegesség megörökítését szeretjük. Azokat szeretjük nézni, akiknek úgy metszett ki egy véletlen pillanatot az élettörténetéből a fénykép, hogy nem is tudták, hogy „veszik” őket. A legjobb, ha semmit sem tudunk róluk, csak annyit, hogy itt voltak, jártak az utcáinkon, rótták köreinket nagyjából úgy, ahogy mi, aztán elnyelte őket az idő, ahogy majd minket is elnyel és mindössze egyetlen véletlen pillanatukat hagyta itt nekünk kibetűzhetetlen üzenetként. Az ilyen fénykép elmúlás és öröklét metszéspontjában áll. A véletlen, a kortársak figyelmére nem érdemes, de annál jellemzőbb adalék beszél a korról, őrzi nyomait. Hiszen a telő idő jelentős része nem reprezentatív, nem „jelentékeny” pillanat. A fénykép, ha jó, a véletlen megőrzésének művészete.

Fabó Bertalan portréja 

Mit kezdjünk akkor azzal a hihetetlenül gondosan, a kor elvárásai szerint beállított portréképpel, amelyet Fabó Bertalan ügyvéd és zenetörténész ajándékozott nekünk, az ő közreműködésével is alapított Magyar Zsidó Múzeumnak, önmagáról? Ápolt szakáll, puritán szobabelső, nyugodt, határozott tekintet. A Gründerzeit korának reprezentatív polgára néz ránk vissza, illetve előre, 2021-be. Egy magabiztos optimista a magyar zsidó polgárosodás és asszimiláció történetének hőskorából. Ez a kép olyan, amilyennek a magyarrá váló zsidóság látni szerette volna és alighanem látta is önmagát.

A kiegyezést követő évben, a zsidók teljes jogi emancipációjának idején született Taktakenéz községben, a jogi egyetemet már a születése után néhány évvel egyesülő Pesten végezte el. Ezt a karrierutat, az ügyvédi hivatást a korszak frissen születő zsidó értelmisége különösen szívesen választotta. Ezen kívül, a Bildingsbürgertum tagjaként, zenetörténész is volt, magyar és zsidó dallamok felkutatója, értelmezője. A művelt polgárság eszményének megvalósítója, aki saját erejéből válik azzá, aki, aki anyagilag önálló és független, aki ugyanakkor nem a pénznek él, hanem magasabb társadalmi hivatásának, ami természetesen a kultúra. Aki ízig-vérig, szívvel-lélekkel magyar, a magyar népdal zenei fejlődéséről tesz közzé fontos könyve, de foglalkozik zsidó zenetörténettel is és ott van,  mint láttuk, a múzeumunk megalapítói között, a Gründerzeit hű képviselőjeként, hiszen a zsidóság is nem kis részben kultúra és a kultúra emlékezetének őrzése számára is. Kiegyensúlyozott, célba ért, helyét a világban és a hazában megtaláló zsidó, aki bár fiatalon, de még éppen időben hal meg 1920-ban, nem kell szembesülnie hiteinek csődjével. Ilyennek marad meg ő és általa a korszak ezen a magabiztos és derűs portrén. Egy emberről, akinek éppen önnön legsajátabb idejében adatott meg élnie, és akinek mi mindannyian az utódai és az adósai vagyunk.

A hét műtárgya: Karmesteri pálca

A bársonnyal bélelt tokban őrzött 43,5 cm-es pálca az operettszerző és karmester Konti József karmesteri pálcája volt. Ezzel vezényelte a "nemzet csalogányát", Blaha Lujzát a Népszínházban. Ezt a pálcát használta a 1903. november 6-án is, amikor Huszka Jenő Aranyvirág című operettjével a Király utcában megnyílt a korabeli Budapest legnépszerűbb operettszínháza, a Király Színház. A könnyű műfaj jeles emléktárgyát 1951-ben ajándékozta gyűjteményünknek a hitközség Központi Szociális Bizottsága. 

A zene asszimilációja

A zsidó zenetörténet igen hosszú múltra tekint vissza, a Talmud tudomása szerint még a jeruzsálemi Szentélyek istentiszteleteinek idejére, de már a zsoltárok is beszélnek hangszerekről. A 19. században, Fabó Bertalan zenetörténészi működésének korában azonban felerősödött a kinyíló világ zenei hatása, sok világi zenei felsőoktatásban képzett kántor komponált olyan új dallamokat, amelyek gyökeresen megváltoztatták, a korszak ízléséhez közelítették a liturgiát azok számára, akik vevők voltak az ilyesmire. Magyarország, a magyar neológia ebben a tekintetben is elsősorban Bécs és Berlin felé figyelt, Salomon Sulzer és Louis Lewandowski munkáira.

A zsidó istentiszteleteken jobbára nemigen volt helye hangszereknek (bár ez korántsem igaz mindig és mindenhol), szombaton tilos hangszeren játszani. Ekkoriban azonban az orgona mégis bekerült a neológ zsinagógákba és ez óriási vallásjogi botrány volt, ez lett a neológia egyik legfontosabb és legmegosztóbb, legjellegzetesebb döntése. Az „emancipáció” és „asszimiláció” története zenetörténet is. 

Példaként egy 1908-as felvételen Tkatsch Izrael, a Rumbach főkántorát hallhatjuk: ​

Az orgona és a törvény: egy büszke neológ magyarázat

„Több mint kilencven éve, hogy a tollharcz az orgona körül megindult, és a békés tárgyi megoldás helyett tömeghatásra alapozott jelszóvá fajult”- számol be az orgona-háborúról kései krónikásként 1913-ban Guttmann Mihály, a Rabbiképző leendő első embere. Levezeti, hogy az orgonával igazából semmi baj nincsen, megvédi a neológ közösségek hitgyakorlatát.

Hangszeren játszani önmagában ugyanis nem tilos szombaton, csak azért tiltja meg mégis a hagyomány, mert elejét akarja venni más, a hangszerek használatából kiinduló, tiltott tevékenységeknek. Ha a hangszer zenélés közben elromlik, esetleg megpróbáljuk helyrehozni, és az tényleg szombatszegés volna, ahogy az is, ha vinnénk magunkkal a zsinagógába menet, vagy onnét jövet: ha kivinnénk magánterületről közterületre.

Ha ez a helyzet, akkor meg lehet kérni egyfelől nem zsidó felebarátainkat előre, hogy játsszanak nekünk, annak ellenére is, hogy az ilyesmi, szombaton nem zsidókkal végeztetni munkát, nagyon problematikus és nagyon csekély mértékben megengedett. Hiszen a hangszeres zenélés nem munkavégzés, mi magunk csak a fentebb említett elővigyázatosság miatt nem csináljuk.

De ennél van jobb ötlete is Guttmannak, amilyen kézenfekvő, annyira briliáns. Hát ugyan ki tudná már megjavítani, pláne közterületre kivinni az orgonát, még ha akarná is. Az orgona épp látványos méretei miatt használható a legnagyobb nyugalommal sábeszkor, ha akarjuk, akkor sem könnyű szombatot szegni a használata közben.

Ez a szép és meggyőző megoldás, sajnos, a megváltozott zenei ízlés kiszolgálására nem alkalmazható, az érvelés nem vihető át, mondjuk, gitárra. Ha lenne valaki, egy új Guttmann, aki „kikaserolná” a szombati gitározást, sokat segítene a péntek esték fényének további emelésében. De egyelőre várat magára.

A női éneklés tilalmának története

Arról, szabad-e női énekszót hallgatni a zsinagógában, komoly viták dúltak a neológián belül is az elmúlt évtizedekben. Aztán ezek a viták, úgy tűnik, eldőltek a nagy sikerű zsidó kulturális fesztiválok megszervezésével, hiszen kizárólag a sztárfellépők hangjának hallhatása tölti meg csurig a Dohány utcai Zsinagóga óriási belső terét évről-évre.

A vita a Talmud egyik legfontosabb bölcse, a babiloni Smuél egyik odavetett megjegyzéséből indul ki. Smuél akkoriban élt, amikor a rabbinikus Tóra-magyarázat központja lassan áthelyeződött Izráel földjéről Babilonba, az átmenet nemzedékének egyik vezetője. Számos egyéb fontos mondása mellett arra is kitért egy a Smá Jiszráel elmondásának minkéntjét tárgyaló vitában – ennek kapcsán idézi őt a Talmud -, hogy szerinte a női hang olyan, olyan vonzó és ezért bűnre vívő tudniillik, mint a meztelenség, szemérmetlenség. Ezért, alighanem, kerülni kell. Arról, hogy általában vagy csak a Smá mondása közben, hogy az imára fókuszálhassunk, illetve hogy egyáltalán a beszédhangról vagy az énekhangról van-e szó, illetve hogy ez a mondás csak egy talmudi történet eleme-e, vagy előírás, midenrről megoszlanak a későbbi vélemények, és mivel Smuel úgy 1800 éve élt, volt bőven idejük megoszlani azóta. A kortárs David Golinkin rabbi kimutatta, hogy az első ember, aki szerint tilos a nők énekét bárhol, bármikor hallgatni, a kortárs ultraortodoxia egyik alapító szelleme, Pozsony-számunk​ főhőse, a Hátám Szofer volt a 19. század elején, alig két évszázada. Lehet abban igazság, hogy az ultraortodoxia újítás, ízig-vérig modern irányzat. A Golinkin által hivatkozott Emily Teitz történész igazolta, hogy a „sötét” középkor folyamán a nők magától értetődően énekeltek a zsinagógákban. 

Zsidó zene gyűjtés 

A Máramarosi zsidók zenei hagyományának emlékeit a Muzsikás együttes tagjai próbálták felkutatni, majd egy lemezt is kiadtak belőle. A gyűjtés szép pillanatait láthatjuk az alábbi videóban:  

Szól a kakas már: egy neológ író hászid-kultusza

A polgári, városi neológia, felesleges mondani, nem állt különösebben közel a mélyen és mereven vallásos, misztikus késztetésektől fűtött, „felvilágosulatlan” hászidizmushoz (akiknek a „nigunjai”, sajátos, szöveg nélküli, meditatív dallamai külön alfejezetét jelentik a zsidó zene történetének). Annál meglepőbb és szebb, hogy a neológiához szellemileg közelálló Egyenlőség nevű újság főszerkesztője, Szabolcsi Lajos olyan mélységes vonzalommal viseltetett mégis az északkeleti országrész hászidjai, midenekelőtt reb Eizik Taub, a kállói rebbe iránt, akinek a híres történet szerint a magyar-zsidó „közös” népdalt, a Szól a kakas már-t köszönhetjük.

Szabolcsi nem szűnő érdeklődésének egyik forrása lehet, hogy az ő családja – a magyar zsidóság egyik leghíresebb családja – is innen, a Nyírségből való. Ezen a környéken született a dinasztiaalapító Szabolcsi Miksa és egy környékbeli település, Tiszaeszlár tette híressé, „a nagy perről” írott tudósításai huszonéves korában. Szabolcsi Lajos az ő örökébe lépett az Egyenlőségnél, vitte tovább a zsidóságot felekezetnek hirdető nemzeti és liberális álláspontot, emellett írta meseként stilizált hászid történeteit, amelyeknek legkedvesebb főhőse Taub volt, Szól a kakas már címmel még verseskötetet is megjelentetett. Az ő testvére volt különben – ez is idetartozik, de még mennyire – a nagy zenetudós, Szabolcsi Bence.

A rendszerváltás után a kállói rebbe alakja köré csoportosuló hászid történeteit megjelentették fia, Szabolcsi Miklós, a létező szocializmus egykori irodalmi főkádere és megkerülhetetlen József Attila-kutató, Szabolcsi Miklós bevezetőjével. A Szól a kakas már mindenesetre akár úgy is hallgatható, egymást váltó magyar és héber mondataival, hajlításaival, mint zsidó és nem zsidó magyarok közösségének emlék-műve, vagyis a Szabolcsi-dinasztia jellegzetesen „neológ” reményeinek hirdetőjeként. Ezt a reményt kapcsolta össze Székely Magda költő a szöveg eredeti messianizmusával: 

Micsoda madár

Ahogy az egyik nép a másikat/ áthatja néha itt/ mutatja a legvégső változás/ lehető módozatait

A gyöngéd elmozdulások szöge/ egy dalfoszlány ahogy/ eredetéből elágazva híven/ amott is felragyog

Vár sík mezőben egy madár/ micsoda ég alatt/ ameddig meg nem virrad mindörökre/ sík fényben hívogat

Címlapképünk

Hírlevelünk fejlécében ezen a héten Efráim Móse Lilien: Léviták éneke című képe látható, melyet a varsói Centrál Verlag újévi üdvözlőlapon is megjelentetett - ebből található egy szép példány a gyűjteményünkben.