A Misna évszakjelző, télbúcsúztató dátumából vált a spanyol kiűzetéstől ihletett misztikus tanítások színpada, aztán a cionizmus Izrael földjét övező kultuszának nagy napja és végül a zsidó ökotudatosság ünnepe. A Fák Újévének kultúrtörténete – amelynek során egy apró, félreeső alkalomból kultikusan népszerű, modern ünneppé vált – megmutatja, hogyan építi be a judaizmus és mélyíti el saját gondolatrendszerébe  a világ nagy változásait. 

A Misna az első része annak a nagy hagyományértelmező munkának, amely megalkotja a Tóra tanításából a mindennapok zsidó vallásosságát az ókor utolsó századaiban, a római császárkor idején. A hagyományt újszerűen és merészen értelmező  rabbik vitái és döntései sokáig szóban öröklődtek. Ezeket az írásokat az időszámítás utáni 3. század elején válogatták ki és foglalták írásba, hogy néhány évszázaddal később, a kommentárokkal és a  gemárákkal (lezárásokkal)  ezek együtt alkossák a Talmudot.

A Misnában, a rabbinikus hagyomány kezdetén, a Ros Hásánáról, a mi jól ismert zsinagógai újévünkről szóló traktátus legelején veszik a rabbik számba, hogy milyen típusú új évek szerepelhetnek a zsidó naptárban. Az egyikük a Fák Újéve, Svát 15-e, itt találkozunk vele először, amit Tóra nem említ. A híres, vitatkozó rabbipáros, Hillél és Sámmáj a Fák Újévének dátumáról is vitatkozott: Sámmáj szerint Svát elsejére, Hillél szerint tizenötödikére kéne esnie. Ebben is Hillél nyert végül. 

A Talmud egy helyen hat évszakra osztja az éveket, a Svát 15-én kezdődő „hideg” periódus átmenet a tavasz és a tél között a mezőgazdasági ciklus belső tagolásában. A következő váltás a Pészach kezdete. 

Mivel túl sok különleges szokás, rituálé nem kapcsolódott a Fák Újévéhez, és a zsidók a következő évszázadokban jobbára nem voltak többé már mezőgazdasági dolgozók,  ezért ez az ünnep csendben beleszürkült a naptár ritmusában zajló évek körforgásába. 

Az újkor hajnalán azonban, egy teljes világkorszaknyi tetszhalál után hirtelen újjáéledt A Fák Újéve  egy irtózatos válság kreatív feszültségében. A spanyol kiűzetés után, amikor a kereszténnyé váló, egységesülő királyság elzavarja – az iszlám hódítás alatti viszonylagos békét követően – zsidó alattvalóit, akik közül sokan keletre indulnak, a Balkánra és környékére, hogy újra elviselhetőbb, moszlim uralom alá meneküljenek. Ebben az időben kerül a szultán birtokába Izrael földje. 

Így esett, hogy a kabala misztikusainak a 16. században az Észak-izraeli Cfát városa (az ország legfiatalabb szent városa, később a magyar zsidóság kis múzeumának első otthona a modern Izraelben) vált az otthonává . Itt született a máig meghatározó törvénygyűjtemény, a Sulhán Árun (a cím terített asztalt jelent, a zsidó vallásjog terített asztalát), és itt gondolkozott el egy nagy misztikus bölcs, Jichák Lúria Áskenázi, a szent Ári a világ mibenlétén, végén és kezdetén, Gershom Scholem, a kivételes kabalatörténész szerint arra keresve a választ, hogy miért engedte meg Isten a kiűzetés tragédiáját, azaz, hogy honnan van a szenvedés Isten teremtett világában. Arra jutott, hogy a Teremtés elején elromlott valami – véges és végtelen első találkozásakor. A közvetítő edények, amelyeken keresztül kiáradt a Teremtés, összetörtek és a belőlük lehulló isteni fény, maga Isten egy része száműzetésbe került. A vallásjog parancsolatainak betartásával segítünk az Isteni szikráknak visszatérni a száműzetésből, megszüntetjük Isten száműzetését a világban és elhozzuk a Messiás korszakát. 

Ezt kívánta segíteni, az összekapcsolódást az istenivel, a Tu Bisvát, a Fák Újéve kibővítése egy új szertartással, a széderestét kreatívan másoló Tu Bisvát-i széderrel. Négy pohár bort iszunk, mint a széderestén, ilyenkor is, négy különböző gyümölcsöt eszünk hozzá. Mindez a világ megújulását szimbolizálja az Ígéret földjén, e föld gyümölcsei révén, és a Messiás közeledtét. A cfáti kabala erős, mély és szép volt, máig is használt szertartások bevezetésében, példáula szombatfogadásban. 

A soha nem feledett föld újbóli birtokbavételének napjává vált ez az immár népszerű, fontos ünnep a cionista képzelet számára. A faültetések hirdették a zsidó nép visszatérését az anyaföldhöz és az atyák örökségéhez. Ez volt tehát a harmadik alakváltozat, a Fák Újéve nőttön-nőtt az időben. 

Ennek nyomán lett a természetkultusz, az ökológiai tudatosság ünnepe most, hogy a teremtés egésze veszélybe került, tehát először gazdasági, aztán misztikus, később nemzeti és végül globális ünnep lett belőle. Ha tetszik, visszatért, az anyaföldhöz, a kiindulóponthoz vándorútja mostani állomásán, amely majdnem két ezredéven ívelt át a zsidó történelemben. 

Az erős hagyományok úgy szervezik meg körülöttünk renddé a semmibe ömlő időt, hogy közben fogékonyak maradnak a változásra, integrálják és jelentést adnak a hagyomány saját életében, saját gondolkodásában mindannak, amit az idő szele eléjük sodor. Mindaddig, amíg a Messiás érkezése el nem tömíti az idő folyamát.

A közelgő Fák Újéve afféle természetünneppé stilizálódott a zsidó vallási képzeletben. Neked, aki a legtöbbünkhöz hasonlóan városi gyerek voltál, milyenek voltak az első erős tájélményeid?

Városiak. Két kép ugrik be hirtelenjében, az egyik az a kép, amelyet az ablakból láttam gyerekkoromban, a Ganz utcában laktunk egy 27 négyzetméteres lakásban, egészen pontosan a Ganz utca 5-7. alatt Budán, a Király Fürdő mellett. Az ablakunk a térre nézett a harmadik emeletről, tehát már akkorának kellett lennem, hogy egy kisszékre felállva kilássak az ablakon, és amit láttam, az nagyon erősen belém ivódott. Ott áll a téren egy görög katolikus templom, annak a látványa, oldalt egy kavicsos út – gyerekek bicikliznek rajta – és egy fa a része még a képnek. A másik látvány egészen más. Négy éves koromban kivették a mandulámat, pár napot bent kellett maradni a kórházban, beleesett egy hétvége is. Anyukám félt, hogy ha meglátogat, amikor majd elmegy, sírni fogok, és felszakadhat a seb. Nyilván azt tanácsolták neki, hogy ne jöjjön, így is döntött. Nagyon szomorú lettem. Aztán beesteledett, a látogató szülők hazamentek, mindenki más elaludt. Én nem tudtam aludni. És ahogy kinéztem az ágyammal szemközti ablakon, valahol a budai hegyekben messzire egy házat láttam, amelyben égett a villany. Ez a látvány, ez a távoli fény végtelenül megnyugtatott. Ennek a két erős tájélménynek a képét őrzöm ebből az időből.

Vannak „nyers”, kulturális közvetítés, az épített környezet jelenléte nélküli korai tájélményeid is?

Egész életemben városban éltem, a nyarak egy részét Szentendrén és Balatonalmádiban töltöttem kisvárosi környezetben, a többi időmet Budapesten. Mindenhol kultúrtájjal találkoztam. Talán csak a Szentendrén a Pismány hegy teteje és a Pap-sziget elhanyagolt vége volt kivétel. Mindkét helyet nagyon szerettem. Különben a városi környezetben megtelepedő természet vált élményemmé. Ezért nézhettem gyakran hosszan, elmélyülten egy-egy fűszálat, kergettem pillangókat Szentendrén, figyeltem a gilisztákat, sokat feküdtem egyszerűen a földön, és néztem az eget. Minderről úgy éreztem, összekapcsolnak valami végtelennel, valamivel, ami messze túl van rajtam, de bennem is van, és én is a része vagyok. A Balaton hullámzása ezért idézhette fel bennem az örökkévalóságot, a halált. Hülyén hangzik, de vizihullásat játszottam, rábíztam a testem a vízre, a hullámzás ritmusára; próbáltam mozdulatlanul lebegni. A távoli fény az ablakban, a templom épülete a téren, bár nem természeti tapasztalatok közvetlenül, de valami hasonlóról üzentek nekem. Talán ide is kapcsolódik, hogy nekem a növényekhez fűződő viszonyom mindig bensőségesebb volt annál, ami az állatokhoz fűzött. Ahogy idősödöm, úgy egyre erősebbé válik az igény bennem arra, hogy vidéken éljek, minden este kiüljek az ég alá, és nappal gondoskodjam a kertről. 

Már régen, fiatalon is felfigyeltem rá, hogy a Szentírás könyvei milyen bensőségesen és sokat beszélnek Izrael földjének növény és állatvilágáról, a flóráról és a faunáról. A növények néma tanúi a történéseknek. Amikor először megadatott, hogy Izraelben járhattam, 22-23 évesen, egy békesebb időszakban, a ’90-es évek elején, a táj, legfőképp a galileai táj élménye nagyon erősen belém ivódott. Ennek bizonyára van köze Jézus alakjához, akinek az élettörténete jórészt galileai helyszíneken játszódik. Én Jézust a zsidó történet egyik legfontosabb szereplőjének tartom, minden ellentmondásosságával együtt, és rám ebben az időszakban különösen erős hatással volt. De számos más bibliai történetnek is színhelye ez az északi vidék. A természeti táj Izraelben, a változatlansága révén, valamiféle aktuális biblikus jelenlét hordozója, azt éreztem, hogy a táj alapképe változatlan lehet 2-3000 éve. Azt éreztem, hogy mindaz, ami itt történt, valóban szentté tette ezt a földet, és hogy a táj hirtelen nagyon közelivé, elérhetővé tette azt, amit korábban olvastam.

Sejted, hogy miért kötődsz jobban a növényekhez, mint az állatokhoz?

Hát, ahhoz képest, hogy az apám a születésem előtt lovakkal és szarvasmarhákkal foglalkozott állami gazdaságokban, az én történetem az állatokkal nagyon szűkös. Városi gyerekként elsősorban kutyákkal találkoztam, és tőlük féltem, ahogy anyukám is félt. Nagyapámnak mindenesetre azt mondtam, hogy én nem félek, csak helyet adok nekik, amikor próbáltam a lehető legnagyobb ívben kikerülni őket. A növényektől nincs mit félni, biztos nem harapnak. De van ennek mélyebb oka is talán.
A növényeknek mintha volna valamilyen rejtett csatornájuk a mindenséghez, ahhoz, amiről az előbb is beszéltünk, és ez mintha sokkal közvetlenebb lenne bármilyen másik élőlényénél. Együtt alakulnak a természeti körforgás ciklusával. Most éppen télen beszélgetünk, lombtalan fák alatt, leolvasható róluk a természet körforgása. Ez a ciklikus kapcsolódás maga is valamiféle együttlét azzal, ami nem ők, túlmutatnak magukon valamiféle kozmikus rend felé, ráhagyatkoznak, a részeivé válnak. A valamiféle akarattal rendelkező lények esetében ez a ráhagyatkozás, az énünk megjelenése miatt zavarosabb, zavartabb. Ez az én nélküli együttlét mindazzal, ami körülvesz bennünket, a vágyakozás ez után, ez hozza közel hozzám a növényeket, azt hiszem.

A készülő köteted emblémája, központi motívuma mégis egy szokatlan és méltatlanul kevéssé népszerű állat, a rinocérosz allegóriája. Miért épp ő hordozza azt a végtelenül sokféle jelentést, ami a könyv verseiben megjelenik?

A rinocérosz figurája talált rám, egyszerre csak ott volt a képzeletemben. Soha korábban nem foglalkoztatott, az elefánt igen, ő nem. És aztán ott volt, egy történet formájában. Ismerjük Europé szöktetésének történetét, hogy egy fehér bika képében ragadta magával Zeusz a szülői házból Krétára, és ez az otthontalanság, ez a menekültség tulajdonképpen Európa alapítástörténete a görögöknél. Az ötlött fel bennem hirtelen, hogy ez a valóság megszépítése, nem bikával, hanem egy afrikai rinocérosszal esett szerelembe. Elkezdett bennem élni ennek a lénynek a képe, egyre tágult, mindent magába tudott fogadni, gondolkodott és imádkozott, szerelmessé vált, és hordozójává a teljes európai történelemnek mindmáig, annak az európai történelemnek, amelynek bizonyos pontjain tényleg megjelentek rinocéroszok., Id. Plinius is említi, megjelenik egy Indiából ajándékba küldött rinocérosz Dürer egyik metszetén, noha maga Dürer a saját szemével nem látta az állatot. A rinocérosz lehetett menekült, bevándorló, zsidó, erőszaktevő is lehetett, mint Europé esetében, de áldozat is, költő, filozófus, terrorista. Ovidiusi átváltozás-sorozattá vált a kötetbeli felbukkanásainak története. Egyetemes jel, sok-sok humorral, iróniával, játékkal. A történetünk, a lelkületünk hordozója.

Így értelmet nyert, hogy ezt megelőzően Ovidiusról is írtam egy verset. Egy hírből indult ki, hogy pár éve Róma város közgyűlése tisztázta őt a vádak alól, és megengedte neki, hogy visszatérjen, amire bizonyára csak azért nem került sor, mert Ovidius kétezer éve halott. Erről írtam egy reménykereső szöveget, hogy lám, mindennek eljön az ideje, csak ki kell várni türelmesen. Takács Zsuzsa, akivel el szoktuk küldeni egymásnak a verseinket, javasolta, hogy írjak a vers köré egy Ovidius-ciklust, de semmi nem jutott eszembe, ehelyett született a kortárs „átváltozások”, a rinocérosz alakváltásaiból, és ez tényleg gazdag és részben ironikusnak mutatkozó világot nyitott meg előttem, egészen – és kitüntetetten – a nekem különösen fontos Kertész Imre szövegvilágáig, figurájáig menően, például. Ajándék volt és kaland, ahogyan megszületett, tulajdonképpen, egy verses regény a rinocérosz alakjának segítségével.

Hogyan vált a rinocérosz zsidóvá is, mely ponton találkozott a zsidósággal? És Te magad hogyan állsz most a zsidó szöveghagyománnyal, amelynek nyomai folyamatosan ihletik, alakítják az írásaidat? 

A rinocérosz ősi, archaikus, emiatt is valószínűtlen lény. Ahogyan mi is azok vagyunk a vágyainkkal, a sejtéseinkkel, a törékenységünkkel. Ezért kapcsolódhat össze az imádkozással, a végtelen szólításának képzetével is. Bennem is volt ilyen igény gyerekkoromtól. Szerettem volna megszólítani Istent, aki nekem inkább nem volt, mint volt. Úgy volt, hogy nincs: nem nincs-nincs, hanem van-nincs ezt nem tudom jobban mondani. Ez mindent összevéve, nagyon humoros. És a rinocérosz esetlenül magasztos, archaikus figurája ezt a humort, a létezésünk végtelen humorosságát megsokszorozta, és ebben jó volt osztozni vele.

Tu bisvát ünnepe kapcsán, a tavaszt várva, gyönyörű gyümölcsfák képe jelenik meg előttünk. A művészet történetében a csendéleti elemek (pl. gyümölcsök) megfestésének módja sokszor szolgált egy-egy festészeti újítás gyakorlóterepeként. Paul Cézanne, posztimpresszionista festő például a minket körülvevő világot geometriai formákra (kockára, gömbre és hengerre) bontotta, így a képein oly gyakran szereplő almákat is. A számtalan variációban megfestett gyümölcsös csendéletein a szín és forma tökéletes egyensúlyának megjelenítésére törekedett. A természet és a művészet kapcsolatáról vallott újszerű nézeteit elméleti írásaiban is kifejtette.

Diener Dénes Rudolf és Schönberger Armand képein is ez a cézanne-i szándék látszódik: a gyümölcsök megfestése szoros kapcsolatban áll a kép többi tárgyának formai megfogalmazásával, a rájuk vetődő fény által pedig plasztikusságuk,  tömegük és súlyosságuk jelenik meg.

Perlmutter Izsák Barackos csendéletén a színek tobzódása tűnik fel legelőször, illetve a merész képkivágat.  A szék, az asztal és a fák ’félbevágása’ azt egyértelműsíti a nézőben, hogy a konkrét tárgyak megfestésére helyett a művész a színek és a dekoratív felületek rikító harmóniáját szeretné megjeleníteni. Perlmutter képein tehát a fény teremti meg a formát.  Lázár Béla 1921-es monografikus írásában szenvedélyes hangon beszél a festő kolorista festészetének kialakulásáról és jellegéről, amely szerinte Delacroix-hoz áll a legközelebb. A művésznek a színhez és a fényhez fűződő viszonyát egy történettel eleveníti fel Lázár: „Egy délután – beszélte egyszer Perlmutter – egy egész hosszú délután plein air-t festettem a kertben. … Elöl egy sárga folt, abból indultam ki, s ahhoz tértem vissza. … Közelebb mentem, s láttam, hogy egy sárga kendő ... Vállat vontam ... Engem csak mint színérték érdekelt.”

Perlrott Csaba Vilmos Csendéletén szintén a festészeti megfogalmazás tesz ’rendet’ a tárgyak keszekuszaságában. A merész formai elemek és a kép szélén ülő, szintén csendéleti elemnek tűnő női alak formai és színbéli harmóniája egyfajta rendet teremt a rendetlenségben. Ez a rendezői szándék talán a legérdekesebb akár az itt felsorolt művészek, akár más alkotók csendéletein.

A képek az adatai a képekre kattintva elérhetőek. 

A példaadó neológ élet: Schweitzer József főrabbi jahrzeitjére

A neológia legalább annyira kulturális mozgalom, mint vallási irányzat. Története legalább annyira kultúra és társadalomtörténeti kérdés, mint amennyire vallástörténeti, ha nem még jobban. Neológnak lenni, pláne neológ rabbinak lenni azt jelenti, hogy e történet szereplőivé válunk, felvesszük annak fonalát, továbbvisszük, képviseljük, aktualizáljuk örökségét. Ebben a tekintetben Schweitzer József a neológ rabbiszerep mintája volt.

Családjában – az őt megelőző és az őt követő nemzedékekben egyaránt – ügyvédek és rabbik váltják egymást. A XIX-XX. század reprezentatív szabad értelmiségi foglalkozásának űzői, illetve a magyar zsidó modernitás vallási vezetői. Gyakorlati élet, világi tudás, a Tóra és a világ útjainak folytonos összefonódása az ő családtörténete.

Nagyapja, Hoffer Ármin, a dinasztia megalapítója minden sarkát bejárta az élete során „trianonivá” vált Magyarországnak. Gyöngyösön születik, Pesten tanul a dicsősége csúcsán járó, fiatal Rabbiszemináriumon, először Szentesen, szülővárosától messze délre, aztán a Dunántúlon, Veszprémben szolgál, itt születik meg unokája, Schweitzer József pályája delén. Még időben hal meg, néhány héttel a Wannsee-i konferencia előtt.

Unokája huszonévesen éli túl a holokausztot, munkaszolgálatosként, majd, az ostrom alatt Budapesten, a városban, amely végül felneveli. A zsidó intézményrendszerben válik, úgymond, ember belőle, a híres Zsidó Gimnáziumban tesz érettségit és ott avatják bölcsészdoktorrá és rabbivá is, ahol annakidején Hoffer Ármint – csak közben elhamvad egy egész világ.

Schweitzer József még abból az elhamvadt világból érkezett, abban volt igazán otthon, annak volt gyermekként egyik utolsó szemtanúja, noha élete nagy részét már emebben, a miénkben élte le.

A humanizmus és a humaniórák örökségéről van szó: a klasszikus antikvitás auktorait eredetiben idézni és hinni abban, hogy van mondandójuk a számunkra, ha megértjük őket, hogy van a kultúrának közösséget teremtő, fenntartó folytonossága, hogy a szép igaz és az igaz szép, illetve jó is. Hogy a napnyugati világ ikerhagyományai, Jeruzsálem és Athén öröksége releváns és összebékíthető. Hogy Arany János nekünk, magyar zsidóknak fontos szellemi ősünk,  hozzánk szól szava, épp úgy, ahogy polgártársainkhoz. Neki elhittük, hogy így van, mert számára tényleg így volt. Elhittük, hogy így van, hiába voltunk egyébként szkeptikusak. Scheiber Sándor után ő maradt, Istennek hála, hosszú ideig, akinek utoljára elhittük. Zsidó és nem zsidó magyarok közösen. Ő úgy volt élete hosszú alkonyán országos főrabbi, hogy valóban nem a zsidó közösség, hanem az ország, Magyarország főrabbija volt.

Előtte pedig hosszú éveken át egy nagymúltú egyetemi város egykor fontos és erős közösségének a vezetője 1948-tól, „a fordulat évétől” szinte a létező szocializmus legvégéig. Csak a ’80-as évek elején érkezik meg újra Pestre, ekkor már régen a Rabbiszeminárium oktatója, amelynek vezetőjévé válik. Évtizedeken át állt őrhelyén, ahová mennie rendelték. Túl van a hatvanon, amikor a Szeminárium vezetője lesz, hetven után választják országos főrabbivá. Pályájának íve is szép, szabályos, rendezett. Olyan, amilyennek egy rabbipályát az őt felnevelő világban képzeltünk volna.

És akkor most képzeljük azt, amit ő képzelhetett még igazán, tanuljuk meg elképzelni tőle, hogy az elődök, a Földön előttünk járók élete: példa. Tanítás. Segítség, útmutató, kapaszkodó. Hogy nem kell mindent újra, egyedül kitalálnunk. Hogy velünk van Schweitzer József főrabbi emléke és számíthatunk rá mi is, ma is. Hátha. Fonassék be lelke az élet kötelékébe.