Zsidónak lenni a megmaradtaknak és ittmaradtaknak egy szétmorzsolódó hagyomány utolsó maradékainak őrzését jelentette, kapcsolódást a meggyilkolt szülők emlékéhez, kötelességszerű, formális alkalmakra korlátozódó részvételt egy kis híján elpusztított közösség életében, amelynek elpusztított tagjai jórészt már nem kötődtek semmilyen formában ahhoz, ami miatt elpusztították őket, a zsidósághoz. Nem volt ez más, mint távoli, az üldözöttség szégyenével összekapcsolódó családtörténet, valami, amihez alig is fűz bármi, alig is fűz valami, ami vonzó lenne, mégsem enged el egészen. Aki ebben nő fel, a holokauszt emlékét hurcoló szülők gyerekeként, de egy lassan táguló világban találja magát, aki a ’80-as évek elején fiatal, útkereső életindító, érthető, ha úgy dönt, kezd ezzel valamit. Nem lehet, hogy csak a szülei zavart, beszédes hallgatása van, hogy ennyi az egész, hogy nincs ebben semmi érdekes, semmi, amire büszkének lehet lenni.

Mindez, a keresés, részben, jó részben, nem hivatalos és intézményes keretek között zajlik. Aki keres, nem ott keres, ahol már ismerős, ahol, úgy tudja, úgysem talál semmit. És az állambiztonság által erősen kontrollált, túlbuzgóan szolgai MIOK-ban mást, Scheiber Sándoron és még néhányakon kívül úgysem találhatni. És a neológ vallásosság a legtöbbeknek vagy túl sok, vagy túl kevés ekkoriban. A péntek estéken nem az imádkozás, hanem a folyosói beszélgetések, a kidusok a keresés fő helyszínei, jórészt egymás társaságát remélik megtalálhatni a jelenlévők, sok esetben komoly sikerrel. Az évtized elejére érik be az 1985-ben elmenő Scheiber öröksége, a kidusokon túli péntek esti beszélgetésekben, ahol, mint látni fogjuk, rabbiszeminaristák ücsörögnek tanárnőkkel, popzenészekkel, írókkal és szakmunkásokkal együtt az Újlipótvárosban, kissé dezorientáltan zsidó kapcsolódási lehetőségeket, zsidó „tartalmat” keresve az életüknek. A zsidó hivatalosságon belüli figurák, MIOK-alkalmazottak, leendő rabbik és kántorok, néha még egy-egy funkcionárius is odatelepszik. 

És zajlanak események magánlakásokon, olyanok is talán, amelyről nem maradtak fenn szemtanúi beszámolók a régi szép időkről, és talán állambiztonsági jelentések sem. A nem hivatalos mozgások sokszor nagyon fontosak a történelemben, de feljegyzés nem készül róluk, ezért ezek lesznek később a legnehezebben bemutathatóak. A néha-néha újra bekeményedő, kiszámíthatatlan puha diktatúrákban a besúgói jelentések segítenek a kései emlékezet és a történetírás segítségére. A jelentéstévők a legszorgalmasabb szemtanúk, akik sokszor kétlelkűek, félig legalább szívből is azok közé tartoznak, akiket beárulnak, a bizalom alapkövetelmény. Ezekről a szörnyű dolgokról is kutatnak, írnak kutatóink, a történészek, és hamarosan itt is bemutatunk majd belőlük.    

Derült, hideg májusi nap volt, az órák éppen tizenegyet ütöttek, amikor Sarkadi Nagy Barna, az Állami Egyházügyi Hivatal alelnöke, Nagy Richárd, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese és Dávid Katalin művészettörténész, az Egyházi Gyűjtemények szakfelügyelője a magyarországi deportálások negyvenedik évfordulóján rendezett megemlékezés-sorozat részeként megnyitották az Országos Magyar Zsidó Vallási és Történeti Gyűjtemény újrarendezett állandó kiállítását. Ugyanezen a napon az Országos Rabbiképző Intézet aulájában megnyitottak egy másik kiállítást is, amely a római kortól a felszabadulásig tekintette át a magyar, értsd: a Magyarország területén élő zsidóság történetét. Ezt a kiállítást Landeszmann György főrabbi, levéltáros rendezte és Scheiber Sándor, a Rabbiképző igazgatója nyitotta meg. A két kiállítás a magyarországi holokauszt negyvenedik évfordulójára készült el, a napról az Új Élet különszámmal emlékezett meg. A Kozma utcai temetőben elhangzó beszédeket, a társegyházak képviselőtől egészen a hivatalos Magyarország képviselőinek megszólalásaiig, hiánytanul közlik, ezek perspektívája a szocialista Magyarország jelene és jövője, amelynek hivatása őrködni az emberség felett, éber antifasizmussal, és hirdetni, hogy a pusztulásból új élet sarjadt, immár háboríthatlan körülmények között, a teljes egyenlőség és szabadság körülményei között. De az Új Élet beszámolói a korszak újságírói bikkfanyelvén mintha azt jeleznék, mennyire messze van mindez a korabeli zsidó élet mindennapjaitól. A 1980-as évekbeli erjedés és identitáskeresés egészen más világban zajlik, még akkor is, ha a helyszín, a legendás Scheiber-kidusok és a kiállítás helyszíne, a Rabbiképző, azonos. 

A két megnyitó esemény további fényképei megtekinthetőek online adatbázisunkban​, a képekre kattintva. 

Beszélgetés Kovács Anrással

A ’80-as évekről, a zsidó élet picike, informális színtereiről, a korszak és a jelen magyar zsidó önértelmezéseiről, egy életre szóló gondolkodnivalót biztosító baráti látogatásról beszélgettünk Kovács Andrással és az állambiztonság meghökkentően agresszív figyelméről, amely még ’86-ban sem lanyhult. 

A szovjet blokknak az összeomlása előtti utolsó évtized, szokás mondani, az enyhülésé, a szétmállásé, legkésőbb Leonyid Iljics Brezsnyev halála után. Ez hogyan volt érezhető, ha így volt, a te számodra, demokratikus ellenzékiként, harmincas éveiben járó fiatalemberként?

Messziről kezdem. Az 1968 és 1977 közötti szűk évtized nagyon depressziós volt, azt érezte, aki itt élt, hogy minden örökre így marad, a legjobb, amit tehetünk, az, hogy elhúzódunk kissé undorodva a civil életbe, a könyvtárba, ki merre tud. Az 1977-es év volt a vízválasztó, a zsidóellenes kampánnyal az elmúlt évtizedben a munkásságtól elidegenített értelmiség és a munkások egymásra találtak Lengyelországban, megalakult a Munkásvédelmi Bizottság, a KOR az előző évben és Adam Michnik megjelentette híres szövegét az Új evolucionizmusról. Azt mondta, hogy a rendszer nem megreformálható, ez volt a csehszlovák ’68 végső tanulsága, de a társadalomépítés a szabadság számára komoly teret hasíthat ki, a megszülető autonómiák és a rájuk támaszkodó és hozzájuk szóló nyilvánosság fórumai, amelyek majd összeérnek, növelik szépen, fokozatosan a társadalmi szabadság mennyiségét. A csehszlovák inspiráció a Charta ’77 legalista stratégiája volt, kérjük számon, ami elvileg adott, az emberi jogokat, a szocialista országok által is aláírt Helsinki Záróokmányt. Nálunk meg, úgy éreztük, lófasz sincsen, a szamizdat ebből az érzésből formálódott ki. A Marx a negyedik évtizedben című, a szamizdat kiadványokat elindító ötletemért kitettek az állásomból, ez is ekkor történt, nem fogtam fel tragédiának. Ez, hogy lett ellenzéki mozgolódás, valóban a kései ’70-es évekre tehető, fordulópont a rendszer történetében. Ide tartozik, hogy az évtized végén, 1979-ben Könczöl Csaba irodalmár, maga is ellenzéki, feljött hozzám, és azt javasolta, beszéljünk nyilvánosan olyan tabukról, mint amilyen a zsidókérdés például, méghozzá a Fiatal Művészek Klubjában. Ezt a vitasorozatot az első, a cigányság helyzetéről szóló alkalom után betiltották, én pedig azóta gondolkodom a magyar zsidóság önképén, önértelmezésén, amióta ott nem mondhattam el, amit szerettem volna. Gondoltam, sebaj, gyorsan leírom, de nem tudtam leírni, mert rá kellett jönnöm, hogy nem tudok semmit arról, mi történet 1945, pláne 1956 után a magyar zsidókkal, hogyan is zsidók, ha nem is vallásosak, nem is cionisták többségükben. Csoportként tekintenek magukra, de mi köti össze őket, felismerik egymást, de miről?

Mintha ekkoriban másoknak is eszükbe jutott volna, hogy ez kérdés, ha nem is kezdték tudományosan kutatni. Ez az informális körök és zsidó csoportok összejárásának időszaka, a közösségi „identitáskeresésé”. 

Az a helyzet, hogy voltak ilyenek már a ’70-es, még a ’60-as években is. A keddisták, a szerdisták rendszeresen találkoztak. Ez nem az enyhülés eredménye, ha volt olyan, az állambiztonság meglepően kevéssé volt békülékeny ezekkel a munkáshatalomra nézve tökéletesen ártalmatlan networkökkel szemben.

Az Antalffy Mária-féle kör volt a magukat zsidóknak tekintő fiatalok egyik gyülekezőhelye, Antalffy Mária képzőművész volt, aki a lakásán fogadta őket, minket, egy tág nemzedékkel idősebb házigazdánk történetesen nem volt zsidó egyébként, a férje miatt lett fontos számára mindez. Ezek csendes bulik voltak, játszottak, beszélgettek az emberek, még csak markánsan zsidó karaktere sem volt az összejöveteleknek. A Scheiber-kidusok utáni Duna Park-beli összejöveteleken is találkozott péntek esténként egy az előbbivel részben átfedésben lévő csoport, ezek olyan zsidók voltak, akiknek a zsidó önazonosításukból mindenféle döntések következtek, a zsinagógából jött a tekintélyes részük, rabbiszeminaristák is voltak közöttük, Landeszman György, Schöner Alfréd, aki már rabbi volt, szintén feltünedezett. Gadó János, a Szombat mostani szerkesztője, Rácz András matematikus, a zsidó társasági élet elmúlt évtizedeinek üde színfoltja például mindkét társaságba jártak, ott volt Rózsa T. Endre újságíró, művészettörténész, Olti Ferenc, Székács Judit pszichológus talán, az egészen fiatal Szántó T. Gábor.

Ezeknek a társaságoknak a nagy része máshol is előfordult, ott voltak az FMK-ban is például, itt, Budapesten, jártak a nem zsidó helyekre is, többségüket máshonnan is ismertem, ez egy network része volt, kapcsolódott más társaságokhoz bizonyos tagjain keresztül. A demokratikus ellenzékhez legfeljebb rajtam és Erős Ferin keresztül, aki a lélektan tudósa volt, két éve halt meg és együtt kutattuk a ’80-as években a zsidó családtörténeteket, nagyon sok interjút tettünk közzé. Ő nem volt a demokratikus ellenzék központi figurája, de a Charta ’77-tel szolidáris nyilatkozatot aláírta például.

Összefoglalva: harminc körüli fiatal felnőttek beszélgettek, filmekről, könyvekről, néha csak fecserésztek, Izrael áhítatos tisztelet tárgya volt, ha érkezett egy-egy izraeli, akit meghívtak, körbe-körbe adogatták, akárcsak az általa hozott Új Kelet-példányt néha, a rokonokon keresztül is próbáltunk informálódni.

És ez a cionista szál érdekelhette az állambiztonságot is.

Abban, hogy Izrael nagyon fontos, egyetértett mindenki, de ennek alig volt aktív, pláne mobilizáló politikai töltete, az egész ücsörgés elég apolitikus volt. Csajozós-pasizós alkalmak voltak ezek jóval inkább, mint elvtársi összejövetelek, még a cionizmus is túlzás, ha bármiféle politikai tudatosságot vagy aktivizmust feltételez a kifejezés, márpedig igen, feltételezne. Az, persze, izgalmas volt és elterjedt, hogy ebben az időszakban néhányan disszidáltak Izraelbe. De az állambiztonságiak nagyon is komolyan vették ezt az amúgy nyitott és nem túl konspirált közeget, Antalffy Máriához bárki jöhetett, a Duna-parkban is nyugodtan le lehetett ülni. Aztán 1986-ban sokakat megfenyegettek, behívtak, mindenki nagyon megijedt, volt, akit be is próbáltak szervezni, szétesett ez a laza együttlét és a rendszerváltásig nem is szerveződött újjá. Volt még egy harmadik, zárt kör, Lovász Ferencé, ő gyanakvó volt, gyűlölte a rendszert, olvasta a szamizdat termékeket, néha nálam szerezte be őket és egyúttal tudatta velem, hogy az ellenzékiséget nem nekünk, zsidóknak kell csinálni, hanem azoknak, akik itthon vannak, ha nekik nem tetszik a rendszer, lépjenek fel ellene ők. A Duna Park és az Antalffy Mária-féle társaság sok tucat ember lehetett, a pesti zsidó fiatalság létszámához képest aprócska, szinte elenyésző.

A nyílt ellenzékiségnek volt kimondottan zsidó hangja is, Gadó György Salom békecsoportja és a Magyar Zsidó című kiadvány.

Ő úgy gondolta, hogy az a becsületes álláspont, ha öntudatosan zsidó állampolgárokként, egy sajátos preferenciákkal rendelkező, kisebbségi csoportnak a magyar politikai közösségbe magától értetődően beletartozó képviselőiként szólalunk meg és leszünk részesei demokratikus politikai törekvéseknek. Kis János szerint, aki a Beszélőben tisztelettel, de érezhető idegenkedéssel is, vitatkozott vele, lehet, de nem kötelező zsidó kisebbségiként tekinteniük magukra a zsidó családtörténetű embereknek, dönthetnek úgy is, hogy a nem zsidó származású magyaroktól lényegében semmiben nem különböző részesei a nemzet közösségének. Szerintem pedig van történelmi emlékezet, amely csoportkonstituáló tényező, vannak a magyarságon belül eltérő történelmi csoportemlékezetek, a zsidó családtörténetű embereké bizonyos kérdésekben többnyire eltér másokéitól, ezek létező különbségek, ahogy számtalan más csoportot is megkülönböztethet a részben eltérő történelmi emlékezet a magyarságon belül még. Számos fontos politikai kérdésben ennek nincs jelentősége, ez nem jelenti azt, hogy a zsidók, mondjuk, általában véve, idegenek lennének a többi magyartól érzelmileg. Nagyon rokonszenveztem azzal, amit Gadó prezentált, de azt láttam, hogy ez itt nem fog átmenni, a zsidó családtörténetű szereplők nagy többsége nem zsidóként kíván megjelenni a magyar demokratikus politikában.

Az évtized vége már a zsidó civil szervezeti élet megindulásával telt.

Az 1980-as évek utolsó negyedében már valóban rájött egy csomó ember, hogy zsidóként nem kell fülünket és farkunkat behúzva élnünk, hogy van tere a zsidó kulturális önszerveződésnek, de a hitközséggel senki nem akart kezdeni semmit. Alternatív, szabad, kevésbé bürokratikus és a valós zsidó közösségi igényekre fogékonyabb szervezeti életre vágyott mindenki. Ebből a késztetésből nőtt ki a MAZSIKE. De ez már egy másik történet kezdete lenne. 

A Medvetánc folyóirat 1985-ös évfolyamában jelent meg Erős Ferenc, Kovács András és Lévai Katalin közös, interjúk alapján készített tanulmánya arról, hogy az 1980-as években fiatal felnőtt generáció hogyan ébredt rá származása titkára, azaz áttételesen arról is, hogy miként élték meg és adták tovább zsidóságukat az ő szüleik. A ma is tanulságos szöveget itt olvashatják: 

Az elmúlt időszakban a nyilvános magánlevéltárként bejegyzett egyházi levéltárak számára elérhető minisztériumi (akkor még EMMI) támogatással újabb közel 40.000 oldalnyi történeti dokumentumot digitalizáltattunk és tettünk online is elérhetővé. Ezek közül most a pesti zsidó közösség összeírásaira hívjuk fel a figyelmet, melyek ezen a linken: a Hungaricana oldalán elérhetőek. 

Mivel jelentős részük olyan régi kézírás, amit már csak kevesen tudnak olvasni, hamarosan (terveink szerint február elején) újabb online workshop-sorozatot hirdetünk, aminek során az érdeklődőknek lehetőségük lesz megtanulni olvasni ezeket a gyönyörű kézírásokat. 

Amennyiben már most elszántak, kérjük részvételi szándékukat kérjük előzetes jelentkezéssel erősítsék meg: Jelentkezem a workshopra​ 

E heti címlapképünknek egy múzeumunk bejáratát és homlokzatát mutató fotót választottunk azokból az évekből, melyről ez a magazin szól. Hegyi Gábor felvételei a Dohány utcai zsinagóga külső és belső részleteiről még a 1990-es évek elejére befejezett felújítás előtt készültek, s hűen mutatják azt a képet, amit az akkoriban a múzeumot felkereső körülbelül évi húszezer látogató látott, amikor megérkezett a múzeum előtti, akkor még természetesen nem Herzl Tivadarról elnevezett térre. A fotósorozat további képei a képre kattintva vagy itt ​megtekinthetőek.