Egy ízben Tóbiás, a tejesember, Sólem Áléhem jól ismert hőse, kénytelen hazafelé hajtva elmondani a Főimát, megbokrosodott lovát próbálva fékezni közben. Szóval harcol a lóval és fohászkodik.

“A rágalmazóknak pedig ne legyen reményük – éneklem tovább – vesszenek mint a pillanat és szűnjenek meg mihamarabb… Bizony, csúnyán megjárják majd odaát a “risztokraták”, akik olyanokat mondanak, hogy nincs Isten a világon, kamatostul megkapják, amit érdemelnek, mert az Isten jó fizető, vele nem lehet ám packázni! csak kérni szabad őt és könyörögve kiáltani: Hallgasd meg hangunkat”…

Ez Tóbiás világlátása. Tudja ő, hogy az Örökkévaló azt tesz vele, amit szeretne, szeszélyesen ítél és akire amit mér, viselni kell, de azért néha, némi iróniával hálálkodva, ezt-azt a szemére is lehet hányni, ha jókedvében találjuk. Olyan, kissé igazságtalan Ura ő a Világnak, akivel szemben némi baráti ugratás, a méltánytalanság szóvá tétele azért megengedhető, illetve a tejesember megengedheti magának, mert tartja a micvákat és tanulja a Tórát minden nyomorúsága ellenére.

Tóbiás a 12. áldását idézi a Főimának, amely áldásnak kicsit durva, mint látjuk, éppen ezért ennek van a legizgalmasabb története. Hogy kerül ez az átkozódás és gorombaság-áradat a Főima áldásai közé, hogy jön éppen ide, a megváltáshoz kapcsolódó, arra várakozó részek mellé, hogy magyarázza mindezt a hagyomány és a tudomány és véletlenül nem sértődött-e meg valaki rajta az évezredek során? Mindez alább. 

"A rágalmazóknak ne legyen reményük, sem azoknak, akik (akarattal) gonoszat tesznek. Legyenek múlandóak, mint a pillanat, s mindannyian vesszenek ki tövestől, mihamarabb. S a gőgös gonosztevőket is irtsd ki gyökerestől, zúzd porrá, végezz velük, s hozz rájuk gyalázatot, mihamarabb, még napjainkban. Áldott vagy Örökkévaló, aki porrá zúzza az ellenséget, s gyalázatot hoz a gőggel teli gonosztevőkre."

A Talmud szerint, amikor a Főimát, áldásai sorrendjét ismét és végleg rögzítették, felmerült, hogy valakinek kéne írnia valamit az Izrael népe között elharapózott tévtanok hirdetőiről. A rabbik akkori vezetője, a Szentély pusztulása utáni évtizedekben vagyunk, nem vállalja maga a dolgot, de egy misnai bölcs, a kis Smuél a segítségére siet. Majd ő. A kis Smuél beceneve eléggé szokatlan, a rabbik nem beszélnek túl sűrűn így egymásról. Alighanem azért kicsi, mert annyira szerény, annyira nem pöffeszkedik, annyira nem húzza ki magát.

 Ha elesik ellenséged, ne örülj, és ha elbukik, ne vigadjon a szíved, mert az Örökkévaló meglátja, rosszallja és elfordítja haragját róla”. Ezt a bölcsességet adja tovább nekünk a kis Smuél a Bölcsek tanításaiban. Ez pedig egyetlen betűnyi változtatást sem tartalmazó idézet a Példabeszédek könyvéből. A kis Smuél csak annyit mond, amennyit a hagyomány maga, nem teszi hozzá semmit, de beszédes, mit választ belőle. A harag, neheztelés, bosszúvágy nélküli élet magasztalását. A kilépést a háborús logikából. Persze, hogy ő írja meg az áldást az „eretnekek” ellen. Mert ő az, aki személyesen nem neheztel rájuk. Ez az egész ugyanis nem a haragról szól a kis Smuél és a főima kapcsolatát értelmező nagy cionista misztikus, Ráv Ávráhám Jichák Kook szerint. Hanem az önvédelemről. Amikor a kis Smuél élt, még a zsidó valláson belül is számos rivális elgondolás hívta ki a rabbinikus ortodoxia lassan szilárduló tekintélyét, a legnagyobb karriert természetesen a zsidóságtól fokozatosan elváló kereszténység futotta be közülük. Ahhoz, hogy a rabbinikus zsidóság fennmaradjon, ezeknek a mozgalmaknak el kellett válniuk tőle. A Talmud meséje szerint ez a kis Smuél által komponált szöveg a hűség tesztje volt. Aki elmondta, bizonyította, hová tartozik, aki nem mondta el, szívesen, kiszorult a közösségből. Maga a kis Smuél nem mondta el a saját szerzeményét, amikor egyszer előimádkozott, mert elfelejtette. Neki megbocsátották. Tudta, hogy kell tudni nemet mondani, elutasítani, önvédelemből kizárni is akár, elküldeni, csak nem vitte rá a lélek. Megfogalmazta a szöveget, de elmondani nem volt ereje. A Talmud mintha azt kérné tőlünk, hogy lépjünk fel a minket veszélyeztetők ellen és közben ne egyszerűen ne gyűlöljük őket, de még érezzünk is kicsit együtt velük. Ez a hagyomány verziója, a szép változat. 

Vissza a zsidósághoz: székely szombatos imakönyvek 

Akár van köze az első, még zsidó keresztényekhez a „minim” áldásának, akár nincs, mindenképpen érdekesek a bonyolult történelmi ingamozgások zsidóság és kereszténység között. A reformáció sodrában, a Biblia nemzeti nyelvekre fordításának idején, amikor modernkori újdonságként, a modernitás kezdetén, fontossá vált, hogy értsük, amiben hiszünk és azonosuljunk vele, némelyek elkezdték komolyan venni a Szentírás szövegét a Sola Scriptura elve alapján – egyedül az Írás az egyháztörténeti hagyomány nélkül, vissza az eredethez, a Bibliához. A székely szombatosság ebből a vágyból született, ők tényleg visszatértek a héber Bibliához és végül sokan be is tértek a zsidóságba. A huszadik század nagy részben elpusztította, kisebb részben szétszórta ezt a közösséget is, az ő külön „Jeruzsálemüket”, Bözödújfalut elpusztította, elárasztotta Nicolae Ceausescu rémuralma, nem sok nyoma maradt a földön a székely zsidózóknak, szombatosoknak, Kovács András és Szávai Géza irodalmi emlékművein kívül még például imakönyveik a mi gyűjteményünkben, amelyek a második világháború után kerültek hozzánk. Egy darab erdélyi, székelyföldi, szó szerint elsüllyedt magyar történelem.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az eretnekek, esetleg rágalmazók – erre még visszatérünk – esetét keresetlen szavakkal részletező áldás valamikor menet közben került a már meglévő Főimába, ezt például onnan is lehet tudni, hogy egy összekapcsolódó, a megváltás napjait remélő és hívó áldássorba ékelődik és onnan is, hogy a Főimát úgy is nevezik, hogy Tizennyolc, Smóne eszré, az áldások száma azonban, ha jól utánaszámolunk, tizenkilenc. Ez meg is bontja kicsit a mű szép szimmetriáját, a 3 bevezető áldás és a 3 búcsúáldás közötti, 12 áldás harmonikus elrendezését, szinte teljesen biztos, hogy valamilyen éppen aktuális, súlyos probléma elrendezésére bővítették ki vele a szöveget, hogy aztán további problémák forrásává is váljon. 

A történettudomány vakon találgatja, vajon a késő ókor melyik századában, milyen fenyegetésre válaszul született meg az áldás formájába csomagolt átok. Kik, mikor, kikkel szemben vetették be először, átmeneti megoldásnak szánták-e? Az áldás „neve”, a minim annyit jelent, félék, fajták, mondjuk, az olyanfajtákkal, a másmilyenekkel szemben, azokkal szemben, akik nem mi vagyunk. És alighanem elsősorban azok ellen, akik a közösségünkön belül különböznek tőlünk.

A legnépszerűbb feltevés szerint a korai, még a zsidóságon belüli Jézus-hit, az önálló vallássá még nem szerveződő kereszténység hívei voltak a munka célpontjai eredetileg, az ő távozásukat kívánta siettetni. Egy régi szövegváltozatban a keresztények (nocri) valóban szerepelnek, de ez a „minim”-áldás eredetéről, eredeti céljáról semmit sem bizonyít, valakinek már eszébe jutott rájuk is vonatkoztatni az idő egy pontján. A keresztények mindenesetre időről-időre magukra vették, a korai egyházatyáktól fogva a kései középkorig és Lutherig, a zsidó vallásgyakorlat keresztények iránt táplált gyűlöletének a záróima melletti másik visszatérő bizonyítékaként kezelték, ezért, ahogy a záróimát, gyakorta cenzúrázták, finomították, részben öncenzurális megfontolások miatt is. Ez további szövegváltozatokat eredményezett. Feltűnő, hogy a szöveg címe ugyan „minim”, de a szöveg málsinimról, rágalmazókról beszél. Úgy tűnik, főleg azokra mérges, akik még fel is nyomják a külső hatóságoknál belső vallási riválisaikat és az azért tényleg nem szép dolog. Az ilyen feljelentések a „külvilág” fő információforrásai a zsidók keresztényellenesnek vélt liturgiai szokásairól, a rágalmazók joggal vehették magukra. A mai magyarországi sztenderd imaszöveg a gonoszság pusztulásáról beszél, nem a gonoszokéról, ez jóval mérsékeltebb megfogalmazás, az érző szívű humanisták könnyebben tudnak vele azonosulni.  

Arról, persze, hogy ténylegesen kik, mikor, kikre utalva írták és illesztették be az imarendbe a szöveget, egyáltalán, arról, hogy mi lehetett a szöveg eredetileg, milyen változatai mikor, hol, hogy alakultak ki, rengeteg párhuzamos elképzelés van, találgatásokra vagyunk utalva. Ha tényleg Rabban Gámliel kortársai voltak, akik megalkották, akkor egy turbulens korszak sokféle belső vallási mozgalmával, útkeresésével számolhatunk, de lehet, hogy a Talmud csak ide vetíti vissza az eseményeket, egy történész számára a Talmud ugyanolyan forrás, mint minden másik dokumentum. Egyes értelmezők szerint átmeneti áldás ez, akármilyen hosszú átmenetre is szól, egyszer majd nem lesz rá szükség, az, hogy a Tizennyolc áldás Tizennyolc áldás maradt, azt jelezi, hogy a „minim” elleni imának nincs bérelt helye benne. Mások szerint mindig lesznek, akik belülről támadnak rá a hagyományra, a rágalmazók elleni mondatok mindig aktuálisak maradnak. 

Az elkövetkező hetekben, amíg áldásról áldásra bemutatjuk az Ámidá ima áldásait (mind a 19-et!), megnézhetik kiállítás-archívumunkban az áldások köré szervezett kiállításunkat: ott tárgyakhoz kapcsolva mutattuk be az egyes áldásokat, és az általuk felidézett zsidó értékeket.