A katolicizmus és a magyar protestantizmus két reprezentatív városának zsidó történelme szépen megmutatja, hogy a magyar városiasodás, a modernitás története mennyire szétválaszthatatlanul közös történetünk.  

Gizella királyné, a kereszténységet felvevő, államalapító király felesége állítólag szeretett Veszprémben tartózkodni, a vár tetején. A bölcsészkar két épületétől körülfogva emelkedik szoboralakja a híres völgyhíd föle, a mélység felett áll, szilárdan, férje meghitt társaságában. Veszprém az első püspöki székhely Magyarországon, amelyet a török időszak lassú hanyatlása után a 18. század, a magyar felújulás és a reformkor emelt fel ismét. A megye két legnagyobb városának, Pápának és Veszprémnek történetére a katolikus főurak, az Esterházyak, illetve a református kollégium gyakorolták a legnagyobb hatást. Ezek a történetek a mi történetünkkel a 18. századtól kezdve fonódtak össze, a korai kapitalizmus első mozdulatai révén, amely felértékeli a zsidóknak a kitaszítottság során kifejlesztett képességeit, kereskedelmi tudásukat, kapcsolataikat, mobilitásukat. Az 1848-as forradalom előtt már a pápai református kollégiumba beiratkozó diákok többsége zsidó volt, ahogy arról a pápai és veszprémi zsidó közösségek történelmét feldolgozó nagyszerű levéltáros-kutató, Jakab Réka mesélt nekünk az e heti interjúban. Ebben a szimbolikus pillanatban kezdődhetett el a neológ magyar zsidóság története. Ebben az időben dolgozott és próbált otthonra lelni Lőw Lipót a tekintélyes létszámú helyi zsidó közösségű Pápán, akit a szabadságharc bukása sodor majd el innen működése végső színhelyére, Szegedre.

És a neológia történetének egy szimbolikus végpontja is Veszprém megyéhez, Veszprém városához kapcsolódik. 
Jakab Rékának a veszprémi zsidóságról írott, kollégájával, Kákonyi Annával közös könyvét, amely nemrég jelent meg, Schweitzer Gábor történész mutatta be a napokban, aki, saját érdemein túl, Schweitzer József gyermeke is. Családja története is Veszprémhez köti, ugyanis Hoffer Ármin, Schweitzer József anyai nagyapja 1902-től Veszprém főrabbijaként dolgozott, halálig. Unokája, Schweitzer professzor Veszprémben látta meg, borús időben, a felhőktől takart napivilágot, élete első éveit itt töltötte, nagyapja mellett. 

Olvashajták majd az interjúban, hogy Pápán fogalmazódott meg igen korán az igény, hogy a rabbi elsősorban tanult, képzett hitszónok legyen, szóljon hívei érzelmeihez, és intellektusához is. Lőw Lipót olyan nagytudású, modern rabbi volt, aki tudott így beszélni, aki nem csak vallásjogász volt, de választékos hitszónok is, a világi tudást a vallási kérdésekkel összekapcsolni képes tudós. Ennek a műveltségeszménynek pedig épp Schweitzer József volt az utolsó képviselője. Nem azért, mert azóta hanyatlana a magyar neológia, hanem mert változnak a műveltségeszmények. Nagyszabásúan kezdődött, nagyszabásúan múlt el, ami azt jelenti, hogy fontos volt ez az eszmény. 

Az pedig, amit a püspöki székhelyen virágzó, a református kollégiumot látogató, rajta keresztül a társadalomba belépő zsidókról olvasunk, ma is aktuális, mert a neológia az integráció vallási irányzata születésétől fogva, és amíg él, másmilyen nem is lehet. Vallásos úgy, hogy otthon van a szekuláris világban is anélkül, hogy azt teljesen elnyelné; neveltetésében részese a világkultúrába fonódó magyar kultúra történetének és a zsidó hagyomány mozgásának is. 

Az emberi közösségek története kultúrák interakciójaként képzelhető el leginkább, így a zsidóságé is, még történelmének legzártabb időszakaiban sem volt ez másképp. Milyen mókás, hogy a görögök ellen, az asszimiláció ellen harcoló makkabeusok nevét ma többek között egy görög találmány zsidó átvétele, a Makkabia őrzi. Minden nacionalizmus szükségképpen nemzetközi is, és ez így van jól. 

Gondoljunk majd erre is a hanukai gyertyákat gyújtogatva, amikor fények gyulladnak a mélyülő éjszakában, az adventi és a hanukai fények, egy újabb kapcsolódás példaiként.  Boldog ünnepet!

Hogyan szólít meg valakit éppen Veszprém megye zsidóságának története? 

Jakab Réka: Gimnazista koromtól fogva nagyon érdekelt a történelem, tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni hivatásszerűen. Az egyetem előtt dolgoztam múzeumban, amihez a családom révén is kötődtem: mindez kijelölte az utamat, amely a múzeum és még inkább a levéltár felé vitt. Miután elvégeztem az egyetemet, két évig Pápán a református egyházi gyűjtemény muzeológusa voltam, aztán a lakhelyemen kaptam állást, a Veszprém Megyei Levéltárban. Így kezdődött. 

Veszprém megyét akkor már értjük. És hogy következett ebből a helyi zsidóság kutatása?  

A levéltárban kezembe került egyszer egy doboznyi iratanyag, a Veszprém megyei zsidóság 1848. évi összeírása. Ahhoz pedig, hogy megértsem, micsoda az, amit a kezemben tartok, meg kellett értenem a dolog kontextusát, tehát lényegében a megye zsidóságának történetét. A pápai zsidókra kezdtem fókuszálni, egy sok tekintetben reprezentatívnak és egyúttal egyedinek, karakteresnek tűnő, nagy létszámú, belsőleg roppant differenciált közösségre: ez jól látszott az összeírás adataiból is, az ugyanis a benne szereplő személyek foglalkozását is feltűntette. Magát az 1848-as összeírást a forradalmi kormány rendelte el, részben a forradalmi események alatt történt szórványos pogromok miatt. Mivel 1840-től megindult a zsidóság betelepülése a városokba, a nyilvántartás célja az volt, hogy látszódjon, kinek van letelepedési engedélye az adott helyen és ki tartózkodik ott jogtalanul. Így jött létre ez a rendkívül érdekes, társadalomtörténeti következtetések levonását lehetővé tévő forrásanyag. Ez lett a doktori témám is: egy dunántúli uradalmi központ zsidó lakosságának társadalmi struktúrája 1848-ban és az ezt megelőző száz évben zajló ehhez kapcsolódó folyamatok feltárása. Ugyanis száz évvel korábban, 1748-ban jött létre itt a zsidó közösség, amelyet akkor még csak 15 család alkotott.

 Az érdekelt, hogyan alakulhatott ki egy ekkora, a korszakban Pápa város lakosságának egynegyedét kitevő, hivatalosan 2962 fős közösség, amelyhez alighanem hozzá kell számolni még néhány tíz főt, akik nem kerültek a városi hatóság látókörébe, így nem szerepelnek a nyilvántartásokban. 

Honnan lehetett az összeírás adatain kívül tájékozódni róluk? 

A forráshiány megnehezítette ugyan a kutatást, de az Esterházyak uradalmi levéltára igen gazdag anyagot kínál a kutatóknak, sokat segített nekem is. 

 A dunántúli zsidók jellemzően Morvaországból, Alsó-Ausztriából érkeztek, először a mai határ menti megyékbe, aztán a török kiűzése és a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után innen rajzottak ki a Dunántúl többi részére. Ekkor, a 18. században érték el Veszprém megyét is. 

Azt, hogy ki telepedhet le Pápán, a földesurak, azaz az Esterházyak döntötték el, nem a város. A híres főúri családnak pedig haszonbérlőként volt szüksége a zsidókra a városi és falusi kocsmák, a mészárszékek, a pálinkafőzdék, a boltok, és a vámházak árendálásához. Emellett zsidó kereskedők teremtették meg az uradalomban termelt áruknak a piacát is. Ehhez hasznos volt a rájuk jellemző mobilitás és a kiterjedt kapcsolatrendszerük. A családfők döntő többsége – különösen a korai időszakban – több lábon állt, váltogatták a tevékenységüket a termeléstől a kereskedelemig menően. Bácskai Vera történész ezt a réteget nevezte a későbbi nagyvállalkozók előfutárainak. 

Zajlott a korszakban egy lassú gazdasági modellváltás. Miközben a városi polgárság, jellemzően a céhekbe szerveződő iparosok, a kötött céhes szabályok szerint voltak kénytelenek értékesíteni áruikat, a földesuraknak a 18. század közepétől már egyre inkább olyan szereplőkre volt szükségük, akiket nem kötöttek a céhes ipar szabályai, akik kifejezetten az ő „megbízottaik” voltak, gazdasági érdekeik érvényesítői. A bérlők és a kereskedők, akik felvásárolták a földesúri majorsági gazdálkodásra átállt uradalomban megtermett gabonát és a piacra szánt haszonállatokat, Győrben, ügynökeik révén pedig akár Bécsben is értékesíteni tudták azokat a nagykereskedők számára, ezzel jelentős hasznot hajtva az uradalom részére. 

A Birodalmon belüli, elsősorban a csehországi üveg- és textilipar felfuttatása Mária Terézia gazdaságpolitikájának fontos része volt. Ez az iparág nagy lehetőség volt a pápai Esterházy-uradalom zsidó kereskedői számára a 18. század második felében. A Magyarország gazdasági fejlődésére nézve komoly következményekkel járó birodalmon belüli munkamegosztás szerint Magyarország azoknak a területeknek volt a nyersanyagbeszállítója, amelyeknek elsősorban az iparát fejlesztették. Az Esterházyak bakonyi erdőbirtokaik révén szintén részesei voltak ennek a munkamegosztásnak: zsidó bérlőik szervezték meg a bakonyi hamuzsírfőzést és a hamuzsír cseh, a fiumei kikötőn keresztül pedig távolabbi területekre való eljuttatását. Mindez jelentős bevételt termelt az uradalomnak, és több zsidó család meggazdagodását is eredményezte. A tehetősség növelte ezeknek a családoknak a társadalmi presztízsét a városon belül, és segítette az integrációjukat is. Ez és egyéb tényezők együttállása tette lehetővé a pápai zsidó közösség megerősödését: a város földrajzi fekvése, a rendelkezésre álló nyersanyagok, a gazdaságpolitikai folyamatok, az Esterházyak törekvései, pragmatikus szemléletükből is táplálkozó jóindulatuk. Rájöttek, hogy szükségük van az uradalmuk versenyképessé tételéhez a zsidók tevékenységére és kapcsolataira. Amint – a zsidó közreműködés révén is – megindult a növekedés, vele együtt nőtt a munkaerő iránti igény, ezzel pedig a zsidó közösség létszáma is növekedésnek indult. A zsidók – érthetően – igyekeztek elsősorban saját „hitsorsosaikkal” dolgozni, a folyamatok tehát egymást generálták. 

És az integráció elvezet a 19. század közepén a neológia kezdeteihez, Lőw Lipót pápai éveihez.  

Igen, a reformkorban létrejöttek az addig egymástól jobbára elzárt társadalmi csoportok társasági érintkezésének terei, a kaszinók. Az 1838-ban alakult pápai kaszinónak a tekintélyes Neumannok már az alapítói között jelen voltak. Neumann Jakab a század hatvanas éveiben már a városi tanácsnak is tagja volt. Ez az életmód, a teljes integráció megkívánta bizonyos, a közösség elzártságára alapuló vallási előírások lazítását, az alkalmazkodást a többségi társadalom szokásrendjéhez. Kétségtelen, hogy jelentős részben ez a társadalomtörténeti fejlemény erősítette meg a „neológiát” Pápán is, elsősorban az elit köreiben. Az újonnan építendő zsinagóga tervezésénél már törekedtek arra, hogy a belső liturgikus tér a keresztény templomokéra emlékeztessen, a rabbitól pedig egyre inkább elvárták, hogy ne csak és ne elsősorban vallásjogi döntnök legyen, hanem tanítson, prédikáljon, tartson megindító beszédeket. Pápán mindez nagyon korán elkezdődik, párhuzamosan a gyerekek taníttatásában beálló fordulattal, hogy ti. a saját intézményeik helyett sokan a pápai református kollégiumba küldték továbbtanulni gyermekeiket. (1848-ban a kollégiumba beiratkozott diákoknak több mint fele zsidó volt!) Ez Lőw Lipót pápai korszaka. Amikor ő távozni kényszerült a szabadságharc bukása után a városból, a neológia is hanyatlani kezdett, és elég gyorsan el is tűnt. A vallási reform, a későbbi neológia valójában elsősorban a helyi elitek igénye volt, nem a nagyobb zsidó tömegeké. 

A doktorid után Veszprém város zsidósága kezdett foglalkoztatni, ha jól tudjuk, itt szintén egy különleges forrást tártál fel a munka kezdeteként. 

Valóban. A veszprémi zsidók a püspökség zsidói voltak, a püspök volt a földesuruk, ő gyakorolt felettük joghatóságot. Ez azért különösen fontos, mert a közösség 18. századi kezdeteiről egy, a püspöki úriszék iratai között fennmaradt perből tudhatjuk meg a legtöbbet. A most megjelent könyvünkben én erre az időszakra, a kezdetekre koncentráltam, a XIX. század közepétől kezdődő korszakról pedig Kákonyi Anna szerzőtársam számolt be.  

A per története ott kezdődött, hogy egy új család, a Weiszek 1769-ben beköltöztek a városba. Kiterjedt és gazdag família volt, így magukban is elegen voltak ahhoz, hogy önálló zsidó közösséget alapítsanak, akár rabbit is hozhattak volna maguknak. A beköltözésük utáni másfél évtized során egyre jobb kapcsolatba kerültek a püspökséggel és a különböző városi potentátokkal, ugyanakkor a zsidó közösség nagy része nem akarta igazán befogadni őket. A periférián maradtak, nem kaptak előkelő helyet a zsinagógában, nem kaptak fontos tisztségeket a kilében sem, holott magas adót fizettek. Ez a két összekapcsolódó sérelem vezetett el egy meglehetősen éles konfliktus kirobbanásához. Három alkalommal is verekedésig fajultak a nézeteltérések a zsinagógában (egy asszony például megtépte a családfő, Weisz Farkas szakállát), és a közösség lényegében kettészakadt. Weiszék néhány családdal összefogva, földesúri engedély nélkül saját bírót választottak. Végül a püspöki hatóság, amely értelemszerűen nem tűrhette sem az elhúzódó konfliktusokat, sem a párhuzamos közösségi struktúrákat, rendet tett, helyreállította az egységet. Ennek a konfliktusnak a dokumentumaiból ismerjük meg a közösség első tisztségviselőit, a tanítóját, a saktert és így tovább, ezekből rekonstruálható a közösség belső élete, szokásai, intézményei, a zsinagógára és a mikvére vonatkozó adatok, és ezekből ismerhetjük meg a korabeli a családfőket is.  

Számunkra, visszanézve, ez teszi elsősorban érdekessé az esetet. A kis közösségek apró-cseprő ügyeinek „mikrotörténeti” perspektívájú feldolgozása, a hétköznapi emberek hétköznapi dilemmáinak bemutatása gyakran nagyon sokat segít egy korszak mélyebb megértésében, hiszen emberközelivé teszi a múltat.  Nagyon értékesek az ilyen források, mert nagyon kevés adatunk van a zsidó közösségek működéséről ebből az időből, hitközségi iratok lényegében nem maradtak ránk. A könyv abban az értelemben hagyományos történeti munka, hogy végigveszi, mikor, honnan érkeztek az itt letelepedő zsidó családok Veszprémbe, milyen jogállásra tettek itt szert, hogyan kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe, milyen modernizációs viták zajlottak le a vallási újítások tárgyában. Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, mint a pápai kutatás során. Az 1848-as összeírás elemzésével zárom ezt a könyvet is, amely nem készülhetett volna el Wittmann Zsuzsa veszprémi hitközségi elnök hite, elszántsága, munkája és az anyagiakat biztosító névtelen jótevő nélkül. A hitközség eredetileg egy állandó kiállítás létrehozásához kérte a segítségünket, végül ez a könyv született meg az együttműködésünkből, amely talán még maradandóbb emléket állít Veszprém egykori zsidóságának. 

A zsinagógákban az előimádkozó pultja előtt található, az imát mondó összpontosítását segítő dísz a siviti tábla. Nevét a rajta szereplő zsoltáridézet kezdő szaváról kapta: „Siviti Adonáj …. Az Örökkévalót mindig magam előtt tartottam” (Zsoltár 16:8). Mivel a zsinagógák és az imádkozás iránya is Jeruzsálem (kelet) felé néz, ezért nevezik ezeket a táblákat mizrah (kelet) tábláknak is, hiszen elhelyezésük megjelöli a keleti irányt. A 19. században elterjedtek az otthon elmondandó imák irányának megjelölésére, a lakások dekorálására a mizrah táblák, melyeket a zsoltáridézet már nem, vagy nem feltétlenül szerepel, ezek így nem siviti táblák, hanem mizrah táblák. Összefoglalva: Minden siviti tábla mizrah tábla is egyben, de nem minden mizrah tábla siviti tábla.

1856-ban Jehezkel Appelfeld pápai készített tábla különösen érdekes, hiszen a siviti táblák hagyományos szövegei (zsoltáridézetek, egyéb bibliai és talmudi mondatok) mellett ezek német fordításai is szerepelnek rajta, szépen jelezve a korszak akkulturációs folyamatait.

A héber szövegek egy része apró betűkből készített rajzos formákban (mikrográfia) látható, míg a német idézetek díszített gót betűkkel, némiképp a protestánsok lakásokban látható ájtatos feliratokhoz hasonlóan készültek. Mivel a tárgyat 1942-ben a készítő orvos családtagja, Appelfeld Ferencné ajándékozta a gyűjteményünknek, azt feltételezzük, hogy ez a tábla nem a pápai zsinagóga előimádkozójának pultját, hanem Appelfeldék otthonát díszíthette.  

A műtárgy adatlapja: http://collections.milev.hu/items/show/34019​

A kővágóörsi zsinagóga 1955 körül

A források szerint Kővágóörsön már a középkorban is laktak zsidók. A hitközséget, amelyhez kilenc település tartozott, 1778-ban alapították, első rabbija Pfejfer Zélig Lébi volt. A Magyar Zsidó Lexikon 1929-es adatai szerint a 2120 fős lakosságú településen 140 zsidó élt. Az 1800-as évek végén Tapolca erősebben iparosodott Kővágóörsnél, ezért itt alakult ki jelentősebb hitközség, és a kővágóörsi zsidókhoz kapcsolódó iratokat is ide vitték át.
A zsinagóga valószínűleg az 1820-as években épült. Előépítménye, amely a női karzat feljáratát rejti magában feltehetően az 1880-as évekre készült el. Valószínűleg a mostani állapot is az ekkor készült belső festést tükrözi. A második világháború során a helyi és a környékbeli zsidóságot elhurcolták. Nem tudunk olyan holokauszttúlélőről, aki visszatelepült volna Kővágóörsre.  

A zsinagóga telkén állt a rabbi háza, amit a ’60-as ’70-es években lebontottak. Ekkoriban maga a zsinagóga ÁFÉSZ (Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet) raktár lett, majd a Révfülöpi Nagyközségi Közös Tanács birtokában volt. A ’80-as évek közepétől magántulajdonba került, és többször is tulajdonost váltott. 1985-ben Kerner Gábor kezdeményezésére műemlékké nyilvánították, de a tulajdonosokat nem tudták kötelezni az épület helyreállítására.

Az életveszélyes, romos állapotban levő műemlék nemrég egy a Káli medence zsinagógája Alapítvány – Vikor András, Jusztin Ádám, Kelemen Csaba, és Csuhay Attila budapesti üzletemberek – tulajdonába került. 

A zsinagóga új őrzői először az épületet szeretnék stabilizálni, majd úgy felújítani, hogy az amennyire csak lehet az eredeti állapotot tükrözze. Az épületet úgy szeretnék kialakítani, hogy azt vallási funkciójában is lehessen használni, de közösségi és kulturális programoknak is helyet adhasson. Ehhez kapcsolódna egy állandó kiállítás, ami az egykori helyi zsidó közösség múltját és kulturális kapcsolatait mutatná be. Távlati cél, hogy a felújított épület bekerüljön helyszínként Veszprém Európa Kulturális Fővárosa 2023 programsorozatba.

A korábban már említett egykori rabbiház helyén egy zarándokoknak, illetve a programokra érkezőknek szállást biztosító épületet terveznek is a zsinagóga mellett. A tulajdonosok itt szeretnének egy olyan alkotóműhelyt kialakítani, ahonnan remélhetőleg számos, "a térséget gazdagító művészeti érték" kerül ki. 

A kővágóörsi zsinagóga belső festésének maradványai 

Hanuka első lángjait csütörtök estefelé a Múzeumban meglepetés vendégekkel gyújtjuk! Esemény részletei a facebookon vagy a képre kattintva: