A fák és az emberek​

Az első micvát, az első örökre szóló feladatot a zsidó nép közössége a kivonulás kellős közepén kapja Istentől. Az idő mérését, a naptár bevezetését, hogy a kivonulás hónapja legyen számukra az első a hónapok között. A történet, a történelem megindulása természetesen az origó. Az idő örök visszatérése, ami a természet ritmusa – napra éj, tavaszra nyár, őszre tél és megint elölről – történetté alakul és még ebben a hetiszakaszban több ízben parancsot kapnak az elbeszélésére is. Az első dolog, amit a születő zsidó népnek meg kell tanulnia, az, hogy az időt nem csak a természet, de a saját története, a történelem idejeként is szemlélje és mérje, így ossza be és töltse meg értelemmel. Tegye a vele telő időt, hiszen immár szabad, a saját idejévé. Rendelkezzen a saját idejével. A rabszolga az, akinek nincs saját ideje, a lelke a Fáraót, a vállalatot illeti meg. Ha így határozzuk meg, ki szabad, ahogy a Tóra teszi, aligha tagadhatjuk, hogy van kortárs rabszolgaság még az „első világban” is. Rutinjaink rabszolgái vagyunk, fogyasztási szokásaik rabszolgái, életszínvonalunk rabszolgái, amelyet újra kell termelnünk.

De ha az ember azért szabad, mert értelmesnek tudja és értelemmel töltheti meg az életét, akkor a Tóra maga miért igazítja az ünnepeket a mezőgazdasági ciklushoz, a betakarítás időpontjaihoz és a Misna négy újévéből, mert annyi van neki, legalább kettő miért kapcsolódik büszkén és öntudatosan természeti változásokhoz? 

Perlrott Csaba Vilmos: Gyümölcs csendélet borosüveggel  

A csendélet, gyakorta, emberhez kapcsolódó tárgyak láttatása, emberi környezetben, ember nélkül, embertől elhagyatva. A természeti környezet rekvizítumai olyan társadalmi környezetben, mondjuk, hogy messzebbre ne menjünk, gyümölcsként a tálon, amelynek „birtokosa”, az ember, nincs jelen. Perlrott Csaba Vilmos képén azonban a legkevésbé az ember nélküli elhagyatottság nyugalma látszik. Az ember nyomaival túlzsúfolt környezetben húzódik meg néhány gyümölcs, a meghámozásukra kikészített bicskák és az üres borospohár között. Mindkettő közeli elmúlásukat ígéri, a borospohárban nemrég még gyümölcs-társukból, a szőlőből készült bor volt, a bicska jelzi, hogy bármikor követhetik őt. Az, aki odatette őket, nincs jelen, nincs jelen a képben és nincs jelen egészen talán a saját életében sem, amelynek zaklatott lenyomata a feszült csendélet. A fa, amelyről a gyümölcsök vétettek, szintén jelen van, feldolgozott formában, a képen, az asztal, amelyen a tárgyak éppen csak odahagyott esetlegességükben sorakoznak, jelzi, nem csak a fa gyümölcse, de a törzse is az embert táplálja, az embert, aki egy aktkép sziluettjében idéződik fel a munka hátterében, belső kéként ékelődik be a csendéletbe, megsokszorozva a kérdést, hogy hogyan is kapcsolódnak akkor tehát egymáshoz az ember, illetve a mező fája, hogyan vannak jelen egymás életében.

Perlrott az OMIKE művészakciójának keretei között szervezett összes kiállításon részt vett, akkor, amikor már sikeres művészként sem állíthatott ki máshol és már igazán nem volt fiatal ember, az itt szereplő képek egy része a Zsidó Múzeum birtokába került. 

Perlrott Csaba Vilmos gyűjteményünkben lévő művei a fenti képre  kattintva elérhetőek! 

Hány újév van egy év alatt?

A „fő” újéveink, a Niszán-beli, lásd fent, és a Tisri-beli, népszerű alkalom, az őszi ünnepek nyitánya, amelyek arányosan kettévágják az évet, részben maguk is ilyenek. A Niszán-beli, a tavasz évkezdeti időpont ahhoz a folyamathoz kapcsolódik, amikor a jég és a hó megolvad és megduzzasztja végre a folyókat, a folyami alapú mezőgazdasági civilizációk ilyenkortól számolják az új évüket, ezt hoztuk Egyiptomból tehát, a Nílus országából. Az olyan kultúrák, amelyek az Ég kegyelmére, az eső vízére vannak utalva, mint például a Kánaán népeié, az esős évszak kezdetére időzítik az új évet, mert nekik ez az időszak hoz megújulást. És mi, zsidók, mint bölcs, sokat látott népek, mindkét hagyományt megőriztük, Niszán tavaszi, Tisri őszi újévével Aron Demsky professzor szép tanulmánya szerint: The Essence of the Hebrew Calendar - TheTorah.com, úgy, hogy közben ezek az ünnepek történelmi emlékeket is idéznek. A zsidóság akkor, amikor megalapította a történeti időt, az ember saját idejét, nem szakadt el a természettől, hogyan is tudott volna, miért is akart volna elszakadni? Az ember kettős módon kapcsolódik a világhoz, egyszerre természeti és történeti lénykényt, két világ polgára. A másik két időpont pedig, Elul hónapjának elseje és Svát hó 15., a Fák Újéve kimondottan a természeti-mezőgazdasági működés ünnepei, az utóbbi azt jelzi, hogy az esős évszak csapadékmennyiségének nagy része már leesett, elkezdtünk kifelé menni a télből, több van már mögöttünk belőle, mint előttünk. Már eléggé termékeny a föld ahhoz, hogy kivirágozhassanak a fák.

A Hillél és Sámmáj, a nagy misnai bölcsek iskolái közötti szokásos vita, ezúttal arról, mikor legyen az ünnep pontos időpontja, önmagában is jelzi, hogy kevésbé fontos, bizonytalan elhelyezkedésű alkalom ez, hiszen kizárólag természeti dimenziója van (az ünnep történetét, keletkezésétől fogva, megírtuk az előző évi hírlevelünkben Zsidó Múzeum magazinja: Fák újéve​.  És mégis kell, hogy legyen olyan ünnep, amely élesen emlékeztet minket arra, hogy milyen mélyen össze van kötve életünk a természeti környezettel. 

Mert ember-e a mező fája?

Ezt kérdezi a Tóra ötödik könyve egy ponton, vagy inkább állítja, ezt nem lehet teljesen világosan eldönteni, esetleg éppen azt sugallja, hogy dehogy ember a mező fája, ami nem lenne túlzottan meglepő állítás, mert első ránézésre azért tényleg úgy tűnik, hogy nem az, viszont akkor miért kell leszögezni? A roppant népszerű, szállóigeként is szép karriert befutott mondatról túl sok biztosat nem mondhatunk, a szövegkörnyezete segít csak valamennyire. A Tóra megtiltja a gyümölcsfák kivágását még háborús helyzetben is, amikor a békebeli jogállapot részben érvénytelenné válik, de azért a hadijog előírásai is kell, hogy korlátozzák legalább a pusztítást. A Tóra, ahogy a Fonográf együttes dalocskája, sem kéri az embert, hogy ne háborúzzon, ha már nem képes leszokni róla, nem kéri, mert minek, csak arra kéri szépen a zsidókat, ha értik, hogy ne vágjanak ki minden fát, legalább ne a felperzselt föld taktikáját alkalmazzák. Az Örökkévaló mintha maga is azt a zsidó jogi alapelvet követné, hogy akkor kell csak szólni, de akkor kötelesség, ha van rá esély, hogy meghallgassák az embert és olyat kérni, amit a másik úgysem tud teljesíteni, nem szabad, nem érdemes, ha önmagában indokolt kérés volna is esetleg. Ennek a jámbor óhajának az alátámasztására használja a Tóra szövege a kérdést, vagy kijelentést, hogy ember (-e) a mező fája, a legegyszerűbben talán úgy érthető meg, hogy mi dolguk van nekik a Ti háborúitokkal, miért nem hagyjátok ki legalább őket belőlük. És a kérdés már nem csak a gyümölcsfákra vonatkozik, hanem általában a mező fáira. Így fordítja több ókori és középkori arámi nyelvű átültetés is, az úgynevezett tárgumok, a mondatot, egyértelmű tagadásként: a mező fája nem ember, a nekünk ismerős Károli Biblia is ezt a megoldást veszi át, retorikai kérdést csinál a szövegrészből: hát ember-é a mezőnek fája, hogy ostrom alá jusson miattad? 

Az ártatlan és kiszolgáltatott fák

Ha így olvassuk, azt tanulhatjuk belőle, hogy a természet, ha teheti, nem vesz részt túlságosan is emberi konfliktusainkban és ezek nem is olyan fontosak, hogy belerángathassuk. Az Örökkévaló nekünk adta a földet, de megbízottak vagyunk, nem tulajdonosok. Az ünnep neve, érdekes egybeesés, de maga is épp erre figyelmeztet: Tu biSvát, vagyis Svát hónap 15. napja, a tet a kilncedik, a váv a hatodik betűje a héber ABC-nek, ez a számértékük, a betűket összeolvasva kapjuk a Tu-rövidítést. Azért kilenc és hat, nem pedig 10 és 5, mert az a jod és a hé betűkből állna össze, ezek a kimondhatatlan Istennév első betűi, tehát nem használhatjuk őket. A Név kimondhatatlansága korlátainkat idézi eszünkbe, a határokat, amelyeken nem léphetünk át. Az ember történelmi lény, alakítania kell világát, előrehaladó, célja felé tartó történetté formálnia az időt, de tudnia kell, hogy van, amihez nem nyúlhat hozzá. Fel kell ismernie önmagában az Örökkévaló képmását, amely teremtésre, kreativitásra hívja, de fel kell ismernie az idegen természetet Isten alkotásaként. Ahhoz, hogy uralkodjon a Teremtésen, elsősorban önmagán kell megtanulnia uralkodni.

Egy midrás arra hívja fel a figyelmet az eredeti bibliai szöveg alapján, hogy a fák egyfelől nem tehetnek semmiről, ők nem szoktak háborúzni, nem hadviselő felek, másfelől kiszolgáltatottak. Nem ember a mezőnek fája, mert még elfutni sem tud.  

Olvasmány-ajánló: 

A témáról részletesebben, angolul olvasóknak: 

Are Trees of the Field Human? ​

Jahrzeit: Mose Alexander Zuse Kinsztlicher 

Ma, hírlevelünk napján, Svát hó 12-én van az első halálozási évfordulója Mose Alexander Zusa Kinstlichernek. Kinstlicher a magyarországi zsidóság történetének jeles kutatója, jó szívű és tanításra mindig nyitott mestere volt. Az izraeli Bné Brakban dolgozott, ahol a magyarországi zsidó történelem elsősorban rabbinikus szövegekben fellelhető forrásainak hatalmas gyűjteményét alkotta meg, és publikálta folyamatosan. Közel hétszáz oldalas kötetben dolgozta fel a pozsonyi jesívában végzett rabbik életrajzi adatait, kapcsolatait. Számos régi hitközségi alapszabályzatot (takkanot) nyomtattak ki az évről évre megjelenő, a magyarországi ortodoxia hagyományait életben tartó naptárban. Ezek közül több eredeti forrása a mi gyűjteményünkben megőrzött hitközségi jegyzőkönyvekben maradt fenn, amiket örömmel másoltunk és küldtünk el Mose Kinsztlichernek, akitől cserébe rengeteget tanulhattunk. 

Emlékéből fakadjon áldás.