Az óvodáról szóló-számunk nemrég megmutatta, hogy az utóbbi évszázadok során hogyan intézményesült az élet eleje, párhuzamosan a modern állam bürokráciájának, a kapitalizmusnak a kialakulásával. És az élet vége hasonlóképpen intézményesült a „nukleáris családok” térnyerésével, a nemzedékek távolodásával, az élet hosszúságának megnövekedésével. Az, hogy hosszabb ideig élünk, egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy otthon, gyerekeink, unokáink körében töltsük utolsó éveinket, évtizedeinket. Az orvostudomány fejlődése értelemszerűen professzionalizálódást jelent. Az idős emberekről gondoskodni egyre inkább szakma lesz, egyre több speciális tudást igényel. Egyre kevésbé tudjuk mi megfelelően végezni.

 Az idősotthonok pedig mintha egyszerre lennének eszközei annak, hogy idős társainkról méltóképpen gondoskodjunk és legalább ennyire akadályai is ennek. Szerencsés esetben ezek az intézmények jól felszereltek, jó légkörűek, de mégis a személyes törődés pótlékai.

A 12. századi filozófus és jogértelmező, Majmonidész, a Rámbám már felvetette, és ez a felvetése is keltett némi megütközést, hogy bizonyos esetekben lehetséges mást megkérni, hogy gondoskodjon idős és beteg szüleinkről és ez nem szükségképpen sérti a tízparancsolat előírását, hogy tiszteljük apánkat és anyánkat. De ki más volna illetékes abban, hogy elkísérje őket életük utolsó szakaszában, ha nem mi, akiket ők kísértek el életünk első évtizedeiben? Hogyan szabadna ezt a feladatot másnak átengedni? A zsidó hagyományban is fellelhető a vita több mint 800 éve, Majmonidész óta.

A zsidó idősotthonok feladata és lehetősége, hogy, amennyire lehet, mérsékeljék a különbséget az otthon és az idegenség között, minél családiasabb intézmények legyenek, amilyen az Újpesti Szeretetotthon is, amelyet évtizedek óta szolgál és irányít e heti beszélgetőpartnerünk, Deutsch Márta. A szétszakadó, lazuló, átalakuló közösségek helyére az azonos életkorúak közösségét kell megteremtenie abban a korban, amikor már nem elsősorban új barátokat szeretnénk szerezni. Minden jól működő zsidó intézmény célja az, hogy közösségeket teremtsen. Ott, ahol a család már nem tud eleget segíteni, a szélesebb közösség, a hitközség, a Gemeinde kell hogy átvegye a feladatot. Így volt ez régen is a zsidó nép életében. 

Zsidó internáltak Kistarcsán →​

Szokás, és joggal, nehezményezni, hogy a holokauszt bemutatásában a kisgyerekek szenvedésére, tömeges meggyilkolására fókuszáljunk, mintha az, akit felnőttként öltek meg, kevésbé lett volna ártatlan abban, amiért megölték, hogy zsidónak született. Indokolt kifogás. Mégis, ha ránézünk erre a képre, világossá válik, a visszájáról, miért alapul a civilizációnk a gyerekek és az idősek kíméletén. A kistarcsai internálótábornak a képen látható lakói sárga csillagos, idős férfiak jórészt. És ez teszi annyira elviselhetetlenül kellemetlenné a kép nézését. Zavarba jövünk, elszégyelljük magunkat. Hiába, hogy épp eleget tudunk a holokausztról, valami naiv késztetés hatására mégis legszívesebben mégis azt mondanánk, hogy ezt azért mégse lenne szabad. Pedig hát az egészet nem lett volna, úgymond, szabad csinálni, értelemszerűen.

A kép, az, hogy megszületett, hogy megtörtént és dokumentálták, hogy valaki a szemébe nézett a kamerán át ezeknek az embereknek, a civilizáció nyílt tagadása, a deportálások kezdeti időszakában, 1944 május 20-án. A képen tulajdonképpen semmi egészen irtózatos nem történik éppen, mégse lehet nézni pár másodpercnél tovább, el kell fordítsuk a fejünket. 

A hajdúnánási gettó kifosztása →​

Pár héttel később már csak az egykori szomszédok nézhetnek bele a kamerába. És egy idős asszony egyenesen bele is néz két batyuval a kezében, ennyit zsákmányolt a deportált zsidók hátramaradt holmijából. Szelíd tekintet. Ezt is nehéz állni. Velük élte le az életét. Lehetne velük szolidárisabb. Azokkal, akikkel szemben a hullarablást elkövette. Ezt várnánk tőle. Érdemes fürkészni az arcát és megpróbálni belelátni a fejébe. Gondolhatott arra, hogy úgysem lesz már szükségük arra, amit itthagytak, aligha jönnek vissza ide, Hajdúnánásra. Neki viszont szüksége van arra, amit hazavisz. Minden számít, valóban, nagy volt a szegénység Magyarországon 1944-ben. Szükség lehetett a bizonyára még csak nem is túl értékes zsákmányra. És, tudjuk, ez, a bűntudat nehezíti majd meg az emlékezetet. Mit kellett volna csinálniuk, mit tehettek volna? Mi történt, nem pont ugyanez, amikor a svábokat zavarták el? A magyarokat a Felvidékről? Mi a dolga a szomszédoknak, az akaratlan szemtanúknak az etnikai tisztogatások századában? Miért nehéz a szemükbe nézni, mikor ők olyan nyíltan néznek bele a lencsébe, szinte kihívó magabiztossággal, mint ez az idős asszony? Mintha azt üzenné ez a kép, hogy mindannyiunknak van okunk szégyellni magunkat.

Azt szoktuk gondolni, hogy régen azért még tisztelték az idősebbeket. Minél idősebbek leszünk és minél több tiszteletet várunk, annál inkább azt szoktuk gondolni, hogy mi, amikor kellett, meg is adtuk. Nem így volt. Az időskor, miközben tisztelete civilizációs alapvetés, mindig is viccek célpontja volt, pláne a nők életkora, akiket a szépségük tesz, nemdebár, értékessé, ami múlandó, szóval nincs is viccesebb, mint egy idős nő. Pláne egy vénlány, aki még csak el se kelt idejében. A klasszikus modernitás mémgyára a képeslap, ez például azon viccelődik, hogy melyik Peszáhkor lett menyasszony a képen megszemlélhető néni, talán rögtön az egyiptomi kivonulásnál jegyezték el? Mindez, persze, jiddisül, ami tényleg tompít a dolgon kicsit, már a héber betűkkel írt cím, a die alte kálá is lenyűgöző, az öreg menyasszony, egy germán gyök és egy héber, az álte és a kálá, a jiddis, úgy érezzük, bármit mond, félig biztosan viccel.

Mindazonáltal a viccek némelyike rosszul idősödik, az idősekről, a nőkről, az idős, szingli nőkről szóló viccek is közéjük tartoznak. Éppen ezért ideális múzeumi tárgy egy ilyen képeslap. A kép alkotója különben Menachem Birnbaum képzőművész volt Bécsből, akit Hollandiából vittek Auschwitzba, ahol 51 évesen meghalt.

A Budai Izr. Nőegylet 100 éves jubileuma alkalmából építendő szeretetotthon →​

A neológia egyetlen nagy korszakában, amikor minden erejével részt akart venni a magyar társadalom életében, számos szeretetotthont épített idősek, szegények, kitaszított nők részére, részben a szűkebb zsidó, részben a tágabb magyar közösség szolgálatára, a nőegyletek versenyt jótékonykodtak ebben a tárgyban is, amennyire csak anyagi lehetőségeik engedték és valóban kivették a részüket a fővárosi szociális ellátásból. Ma már ez a jórészt tehetős és felelős polgárok támogatásából működő intézményrendszer és vele ez az ethosz is a múlté, ezt is csak a múzeum őrzi, ezen a képeslapon, az egyik legnagyobb intézményfenntartó, a Budai Izraelita Nőegylet erőfeszítéseit. A zsoltársor, amelyet a képeslap hátoldalán találunk, amely az Örökkévalóhoz könyörög békés időskorért, azt tanúsítja, hogy a Budai Izraelita Nőegylet is úgy tudta, nem bízhatunk mindent Istenre, alkotótársai vagyunk a teremtésben. Nem hagyjuk el azokat, akiknek már megfogyatkozott az erejük, bölcsen gondolva arra is, hogy, ha eljön az idő majd, nekünk is szükségünk lesz a közösségre. Azért tiszteljük, illetve azért is, apánkat és anyánkat, hogy mi is hosszú életűek lehessünk. 

Deutsch Mártával, az Újpesti Szeretetotthon vezetőjével beszélgettünk arról, hogyan fonódott össze az életútja az általa vezetett intézmény történetének három és fél évtizedével, családdal és hittel, személyes veszteségekkel, hogyan bővült és változott meg a szeretetotthon is ebben az időszakban.  

Mikor és milyen munkakörben kezdett dolgozni a BZSH Újpesti Szeretetotthonában, miért választotta, hogyan találta meg ezt a munkát?

Deutsch Márta: 1989 óta dolgozom a Szeretetotthonban. Először adminisztrációs feladatokat láttam el, majd 1990. évi kinevezésem óta vezetem az intézetet.

Eredeti végzettségem gyógyszerész. A SOTE Gyógyszerész Karán végeztem, később elvégeztem az ORZSE szociális munkás szakát, majd letettem a szociális szakvizsgát.

A gyermekeim születése után nem tudtam visszamenni gyógyszertárba dolgozni, mert abban az időben még nem működtek magángyógyszertárak és beláttuk, hogy a nyitvatartás miatt nem lehetett volna betartani a szombat szabályait és, persze, a zsidó ünnepek megtartása is nehézségekbe ütközött volna.

Ön a fájdalmasan korán elhunyt Deutsch Róbert rabbi felesége volt, mekkora szerepet játszott Ő, az ő inspirációja akár, a Szeretetotthon életében?

A férjem, Deutsch Róbert két éven át látott el rabbinikus feladatokat az Újpesti Szeretetotthonban és a körzetben. Magam is több alkalommal elkísértem őt ebbe a zsinagógába az ünnepek alkalmával, így nem volt ismeretlen hely számomra az Otthon.

Az intézetben folytatott munkám során megfigyeltem, hogy ugyan az ételeket a Páva utcai kóser konyhában készítették el, de az Otthonban nincs a kósersági előírásoknak megfelelő, külön tejes és húsos, valamint peszachi edénykészlet. Felvetésemre ezeket rögtön beszerezték, és a továbbiakban én ellenőriztem a kósersági szabályok betartását.

Ami engem illet, hagyományőrző neológ családból származom és a férjem révén ismerkedhettem meg a szigorúbb ortodox zsidóság szabályaival. A gyermekeinket is ezek szellemiségében neveltük.

Édesanyám munkácsi ortodox családból származott, édesapám a zsidóüldözések, a munkaszolgálat borzalmai és családtagjai elvesztése után nem igazán tartotta be a vallási előírásokat. Zsidó ünnepeken a Csáky utcai (ma Hegedűs Gyula utcai) templomba jártunk, kósert ettünk. Mivel mindkét szülőm orvos volt, gyakran kellett hétvégéken is ügyeletet vállalniuk, a szombatot nem tartottuk meg. Talán elmondható, hogy az „átlagos” pesti zsidó családoknál vallásosabbak voltunk, de korántsem annyira, mint a férjem családja. Sajnos édesapámat 15 éves koromban hirtelen elvesztettük, anyukám egyedül maradt  három, még tanulmányait folytató gyermekkel. Két munkát is vállalt, hogy kitaníthasson bennünket, ezek egyikeként a Szeretetkórházban is dolgozott fül-orr-gégészként.

Férjem édesapja ortodox rabbi és sachter volt Debrecenben.  Mindhárom fiát nagyon szigorúan, az ortodox vallási törvények betartására nevelte, Budapesten tanultak 6 éves koruktól a Kazinczy utcában működő jesivában. 

Mikor megismerkedtünk a férjemmel (akit legtöbben csak Jiduként ismertek), nagyon érdekelt a vallási ismeretek mélyebb elsajátítása. Sok türelemmel tanította meg azokat a vallási előírásokat, amelyeket akkor még nem ismertem. Sokat tanultam a háztartás vezetéséről anyósomtól, aki nagyszerű háziasszony volt. Ő megjárta Auschwitz szörnyűségeit, 34 tagú családjából csak öten tértek haza, de ez nem rengette meg vallásosságában.

Az Újpesti Otthon vezetésében a férjem ugyan nem játszott szerepet, de mindig támogatott. Azokkal az intézményben lakókkal, akik korábban a Bethlen téri körzet hívei voltak, továbbra is tartotta a kapcsolatot, gyakran meglátogatta Őket.

Mikor nyílt, milyen körülmények között működött a budapesti zsidó hitközség szeretetotthona? Mesélne kicsit az intézmény történetéről?

A Szeretetotthon a második világháborút követően nyílt meg, 1949 óta tölti be mai funkcióját. Eredetileg negyven férőhelyes volt, két- és háromágyas szobákkal. 1993-ban felújították az épületet, a felső szintjén ekkor alakították ki a felnőtt értelmi fogyatékosok otthonát, mely kezdetben 15 fővel indult. Ennek különös jelentősége volt, a bentlakó fogyatékossággal élő fiatalok szülei holokausztot átélt idős emberek voltak.

1996-ban és 1998-ban épült fel az úgynevezett „új szárny”. Itt már a mai kor elvárásainak megfelelő és színvonalú egy- és kétágyas szobák kerültek kialakításra. Jelenleg 85 főt tudunk befogadni.

Külön épületet kapott fogyatékkal élő lakóink számára az Israel Sela Szakszociális Otthon, mely 40 férőhelyes és itt jelenleg 35 értelmileg sérült felnőtt él. Az értelmi fogyatékosok otthonának szakmai vezetését Torda Kata gyógypedagógus irányítja közel harminc éve.

Mind az idősek, mind a fogyatékosok részére szakemberek tartanak napközben különféle foglalkozásokat, melyeket legjobb tudásunk szerint úgy szervezünk, hogy minden lakó megtalálhassa az érdeklődésének és állapotának megfelelő elfoglaltságot.

Az intézmény sikeres működtetésében elengedhetetlen szerepet játszott a velem egyidőben munkába állt későbbi helyettesem, Budavári Erzsébet. Együtt vezettük az Otthont közel 30 évig. Jól kiegészítettük egymást, neki fantasztikus szervezőképessége volt és nagyon könnyen tudott kapcsolatokat kialakítani az idősekkel és a hozzátartozókkal.. Én inkább a realitások talaján állok és a vallásra valamint a fenntartható működésre fektetek nagyobb hangsúlyt. Nagyon szerencsésnek érezhetem magam, hogy a helyettesemet egyúttal a saját és családom jó barátjának is tudhattam. Sajnos Erzsi 2021 ben elhunyt. Hiányát a mai napig is nehéz elfogadni, gyakran gondolunk rá..

Mi az, amiben egy zsidó szeretetotthon sajátos, eltér a többi, nem egyházi fenntartású, vagy más egyházak által fenntartott intézménytől?

A Szeretetotthon lehetőséget kínál minden zsidó vallású lakójának, hogy kellően betarthassa a vallási előírásokat. Ehhez tartozik, hogy biztosítjuk a napi háromszori kóser étkezést. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az újpesti zsidó hitközség körzete és annak temploma egy udvaron helyezkedik el az idősek otthonával és a fogyatékosok otthonával. Ennek köszönhetően körzetünk rabbija, Szerdócz Ervin minden zsidó ünnepet megtart a zsinagógában és szombatonként az Otthon lakóinak külön tanítást ad a hetiszakaszról. Az ünnepekre is hangsúlyt fektetünk, Hanuka alkalmával például az étkezőnkben együtt gyújtjuk meg az ünnep lángjait, a széder estéket szintén együtt ünnepeljük az újpesti körzet és a WIZO tagjaival. Gyakran hazai zsidó iskolák diákjai is szerveznek vidám előadásokat lakóinknak.

A Szeretetkórház átalakul, elsősorban valóban beteggondozásra fókuszál majd, várhatóan nem fognak hónapokat, talán éveket ott tölteni a jövőben betegek. Ez a változás érinti az Ön által vezetett intézményt? Van, lesz elég kapacitásuk mindenkit fogadni, aki jelentkezik? 

A Szeretetkórházban zajló változásokat természetesen mi is érzékeljük. Sok beteget veszünk át a kórházból, amennyiben úgy döntenek, hogy idősek otthonába szeretnének költözni. A kórházzal tehát nagyon szoros az együttműködésünk. Shemes Assaf Igazgató Úrral egyeztetve abban az esetben, ha belgyógyászati kivizsgálásra lenne szüksége otthonunk lakóinak, előnyben részesíti betegeinket és kedvezményt is igénybe vehetnek.

Egyelőre nem látom szükségesnek otthonunk kapacitásainak bővítését. Célszerű lenne a jövőben egy pszichiátriai otthon kialakítása, mert sajnos sok ilyen betegségekkel küzdő jelentkezőt kell elutasítanunk.

Egy régi, Kellér Dezsőhöz kötött vicc szerint sok szépsége van az időskornak, de általában hirtelen egy sem jut eszünkbe. Önnek igen? Mi az, ami jó, szép, fontos az időskorban, mit érdemes megtanulni még időben, hogyan érdemes, hogyan lehet jól megöregedni?

Az idős kor nem betegség, hanem egy állapot. Igaz a mondás, hogy annyi éves az ember, amennyinek érzi magát.Egyáltalán mikortól beszélünk idős kórról?! Talán már a nyugdíjas kor betöltésétől fogva, vagy a 70., 80. év feletti kor számít annak? Az biztos, hogy az egészségünkre, jóllétünkre nagyon kell ügyelni már fiatalon is, hogy ne érjen felkészületlenül az idősödés. A nyugdíjazás előtt ki kell találni, hogy mivel fogjuk tudni értelmesen kitölteni a napokat. Fontos, hogy barátainkkal és a családdal sokat lehessünk együtt. Ha lehet, ne magányosan töltsük a mindennapokat.

Amennyiben tudunk találni új elfoglaltságot és esetleg félretenni is sikerült ezekre az évekre, akkor teljesíthetjük azokat a vágyainkat, melyekre talán a sok munka és a rohanó hétköznapok mellett nem keríthettünk addig sort.

Deutsch Márta szavait a ’90-es évekbeli nagy átalakulásról szépen illusztrálja ez a fotósorozat, amelynek első képén egy Lada áll a bontásra váró épület előtt és egy hasonlóan élénk színű Wartburg zárja a sorozatot egy kis Polski társaságában. A ’90-es évek nagy átalakulásai és közben folytonossága az erjedést megkezdő ’80-as évekkel szépen megmutatkozik, nem csak az épületen, a környezetén is. Mutatva, mennyire szeszélyesen telik az idő, mennyire szeszélyesen öregszünk, mennyire kiszámíthatatlanul múlnak e és maradnak meg bennünk és körülöttünk a dolgok. Ezért nem izgalmasabb semmi, mint a tegnapi nap, az, ahogy távolodik tőlünk és megmarad mégis elevenen, ezért, az öregedés titkai miatt nincs érdekesebb hely a világon a múzeumnál. 

Az építkezés folyamatát dokumentáló fénykép-gyűjtemény ITT​ megtekinthető. 

Hevra Kadisa jegyzőkönyv címlapja, Jánosháza, 1848 →​​​​

A jánosházi Hevra Kadisa 1848-ból származó címlapja gyönyörűen, és talán kissé meglepően ábrázolja a Pirké Ávot (Atyák tanításai) 1:2 mondatát: "Három dolgon áll a világ: 1. a Tórán; 2. a Szentélybeli szolgálaton; 3. a jó cselekedeteken." A rajzon a földgömb három kis golyón áll, melyekben a fenti tételek olvashatóak. Gyönyörű példája ez a zsidó szöveges hagyomány vizuális megfogalmazásának. 

A teljes jegyzőkönyv (benne további érdekes illusztrációkkal!) tanulmányozható itt​, a levéltárunk digitalizált iratait közzétevő Hungaricana oldalán. 

* Ómerszámlálás: Az ókori Izraelben pészah második napján kezdődött az árpa aratása, ezen a napon kezdték el az ómerszámlálást, mely a hetek ünnepén, sávuótkor ért véget, ekkor ettek először új kenyeret. Úgy számolták a napokat, hogy naponta egy-egy kalászt félretettek, s ha hét kalász összegyűlt, kévébe (héberül: ómer) fonták őket. Amikor a hét kéve összegyűlt, a következő (az ötvenedik) napon tartották az új kenyér ünnepét (sávuot jelentése: hetek ünnepe).  Az ómerszámlálás idején pestis pusztított Ákivá rabbi tanítványai között. A járvány huszonnégyezer áldozatára gyásszal emlékezünk. Ilyenkor nincs esküvő, nem vágatnak hajat, tilos a tánc és a zene.