Ezekben az években felmérhetetlenül sok, öröknek képzelt dolog esett szét és sok mindent máig sem építettünk újra.

Az első világháború, a gáztámadások, a kilátástalan állóháború, a modern tömegháború minden nyomorúsága valami igazán riasztót tanított meg a nyugati emberiségnek önmagáról. Birodalmak, persze, jórészt haldokló, elaggott, elkorhadt, de mégis tíz és százmillióik életkereteit jelentő birodalmak estek darabjaikra. Európában megkezdődött az etnikai nacionalizmus kora, amely az elmúlt száz év során eltörölte a föld színéről a multikulturált Közép- és Kelet-Európát Brassótól egészen Gdanskig. 

Ehhez járult hozzá még a forradalmi és ellenforradalmi hullám, a spanyolnátha, vége-hossza nincsen, mi minden. Nekünk a háborús összeomlás és következményei, a rövid életű demokratikus kísérlet után a vörös és a fehérterror, Trianon. És a megváltozó etnikai viszonyokkal, azzal, hogy a nemzeti kisebbségek jórészt csatlakoztak nemzetállamaikhoz, illetve nemzetállamokat alakítottak, a zsidóság státusza is megváltozott a maradék, immár független Magyarországon. Nem volt rájuk, ránk többé szükség a dominanciához és újra idegenek lettünk, etnikai alapon. Túl könnyen asszimilált bennünket a liberalizmus három nemzedéke Szekfű Gyula szerint. A magyar életakaratra települtünk rá Szabó Dezső és későbbi tanítványa, Németh László szerint. Zsidó rémuralmat vezettünk be a forradalmak korszakában Tormay Cécile szerint.

Ez a hangulat előzte meg – és praktikus megfontolások segítették – a zsidók állampolgári jogegyenlőségének de facto megszűntetését alig több mint fél évszázaddal az emancipációs törvény után, de hát hol volt már mindaz, egy világégés temette maga alá, ami létrehozta a dualizmus liberalizmusát, zsidók iránti nyitottságát. A jelek világosak voltak, ott volt az írás a falon, de mégsem készült erre senki, bizonyosan nem készült a városi zsidó középosztály, az ancien régime nagy nyertese sem, akinek a legtöbb ma élő magyar zsidó, ha máshogy nem, életformájában, örököse. Felfoghatatlan, elfogadhatatlan volt számukra, hogy immár ismét nem teljes jogú polgárai hazájuknak, hiszen úgy tanulták, a haladás sínpályáin csak előre vezet út, a történelem óráját nem lehet „visszatekerni”. Naiv fejlődéshitük alaptalannak bizonyult a sokféle összeomlás után.

Alaptalannak, de feladhatatlannak, mi másba kapaszkodhattak volna? Számukra valóban nem volt út visszafelé, magyarrá, magyar zsidóvá válásuk, részleges hagyományvesztésük előttre. Igyekeztek minél inkább úgy élni, mintha a történelem lokomotívja éppen csak kisiklott volna kijelölt pályájáról néhány röpke évre a heves megrázkódtatások okán, hogy aztán továbbhaladjon sínjén az előre lefektetett irányba a „konszolidációt” követően. Többek között erről szól a magazinunknak adott interjújában Harsányi László, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, az OMIKE tevékenységének kutatója, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont egykori vezetője.

Ma már, a numerus claususra egy század távolából nézve vissza, meglehetősen világos, könnyű győzelem elmondani, hogy mindez irtózatos tévedés volt. Arra kell válaszolnunk, hogy a visszavonhatatlanul végbement magyarrá válásnak (a magyar zsidók elsöprő többségét életmódjában, szokásaiban, vonzalmaiban nem sok minden különbözteti meg csoportként a városi középosztály más részeitől) mi legyen a jövője, kik legyünk mi, magyar zsidók száz évvel a jogi emancipáció tulajdonképpeni visszavonása, 75 évvel a holokauszt lezárulta után. Milyen sajátos, egyedi kulturális közösséggé. Mi marad belőlünk azoknak, akik most nőnek fel, akik a harmadik generáció gyerekei már, akik egy szinte túlélők nélküli világban válnak majd felnőtté? Akiknek mindez nem eleven családtörténeti vagy személyes emlék, hanem távoli, végképpen lezárult történelem lesz. Mit adunk nekik tovább, mit örökölnek meg tőlünk a szorongásainkon kívül? 

Szokás idézni Kertész Imrét, aki azt mondta, hogy amikor … „Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, paradox módon inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.” Amikor Jom Kippurkor visszagondolunk a múltra, azt az ünnep nevét adó kápárá, az engesztelés, az engesztelődés nevében és reményében tesszük. Zsidónak lenni annyi, mint nyitottnak tudni személyes és közös történeteinket, a múlton gondolkodva a jövőről gondolkodni.

Pecsételjenek be jó évre mindannyiunkat!

Rosenberg Miklós (1904–1945) építész szeretett volna lenni, de a zsidóellenes rendelkezések miatt nem mehetett egyetemre, ezért kitanulta a bádogos mesterséget. Már a háború idején, 1942-ben kezdett bele a Dohány utcai zsinagóga bádogmakettjének elkészítésébe. 1943-ban munkaszolgálatra hívták be, ezért a munka félbeszakadt. Rosenberg Miklós századát keletre, az ukrajnai frontra vezényelték. 1945. április 8-án Korosztenyben halt meg. A soha be nem fejezett makett elkészült részét lánya ajándékozta a Magyar Zsidó Levéltárnak 1984-ben, majd a múzeum és a levéltár egyesítését követően került a múzeum gyűjteményébe.

Pár éve a múzeum nyári táborában a táborozók felkeresték Rosenberg Miklós lányát, hogy többet tudjanak meg a makett történetéről, a magyar zsidók történetéről a huszadik században. Az ő kisfilmjük látható az alábbi videóban: 

Ön eredetileg nem szaktörténész. Miért kezdett bele az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) történetének kutatásába, mi vonzotta, mi szólította meg?

Amikor el kellett jönnöm a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontból, amelynek egy ideig a vezetője voltam, magammal hoztam onnan ezt a témát. Ott, intézményes keretek között volt időnk ezzel foglalkozni. Immár 9 éve töltöm az időmet az OMIKE történetével. Most már minden nagyon érdekel, az összes részlet, nagyon sok szöveget olvastam el könyvtárakban és levéltárakban. Dokumentumokat, amelyekből aránylag kevés maradt ránk és újságcikkeket, amelyek közül viszonylag sok. Ez a technikai rész. A tartalmi kérdés azonban az, hogy fel kell tárni a történeti önismeret, valamint a zsidó közösség és a magyar kultúrtörténet számára egy, megszakítással, de több mint 40 éven át működő, alapvetően sikeres kulturális egyesület történetét. A szervezet a holokauszt-emlékezetre épülő identitás egy alternatív modellje volt, amely a szellemi ellenállás, a művészetpártolás, a kulturális közösségek megteremtése révén kínált egy új azonosulási felületet. Nekünk és az utánunk következőknek. Ez motivált, ezért tartom fontosnak nem csak az OMIKE, de általában a két világháború közötti pesti zsidóság történetének kutatását.

Mitől tekinthető sikeresnek az OMIKE, mi az, amit elért, mit tanulhatunk, folytathatunk tovább a működéséből?

Az OMIKE célja, amelyet sikeresen megvalósított, az volt, hogy erősítse a magyar kulturális tudatot a zsidóságban, a neológia büszke patriotizmusát az első világháború előtti években és a háború idején egyaránt. Azt a patriotizmust, amelynek addigi megélésére nem adatott már több lehetőség, mert azt mintegy érvénytelenítette a következő évtizedek története. És éppen akkor, amikor ez a „kivonás” megtörtént (a ’30-as évek végén), akkor bizonyult az OMIKE a leghasznosabbnak, a Művészakció szervezésével. Az első magaslati időszak a kezdet ideje, a huszadik század első évei voltak, a következő nagy korszak pedig 1939 és 1944 között zajlott. A felívelés tehát egyfelől Hevesi Simon rabbi elnökletére tehető, másfelől azokra az évekre, amikor az OMIKE kétségbeesett, de akárhogy nézzük nagyon tiszteletreméltó próbálkozást tett a kulturális ellentartásra, a méltóság megőrzésére: ezek jelentik tehát a történet csúcspontjait.

Az OMIKE hitvallása szerint a zsidó vallás és kultúra jól összeegyeztethető a magyarságunkkal, mert csak gazdagítja azt. Ez volt az OMIKE, az ott folyó előadások és felolvasások tulajdonképpeni célkitűzése az 1909-es megalakulást követő években. Az első világháborúban aztán, kényszerűen, elsősorban a szociális tevékenység foglalta le az egyesületet. A háborút követően pedig a numerus claususra adott válasz keresése, megfogalmazása, a zsidó művészek segítése volt a feladat. Ezt követte a harmadik szakasz, a Művészakció, amelynek során a szervezet 550 kifejezetten zsidó művésznek adott menedéket, munkát, teret, nyilvánosságot. Azért fontos ezt hangsúlyozni, hogy kifejezetten zsidóknak, mert az általuk nyújtott védőháló nem terjedt ki a kikeresztelkedettekre, még ha, persze, voltak is csekély számban kivételek.

Milyen választ lehetett adni a numerus claususra?

Mindig is része volt a szervezet önértelmezésének a zsidó érdekvédelem: az 1910-es években is dolgoztak a zsidó főiskolások, egyetemisták megsegítésén, a menzájuk fillérekért biztosított ebédet több száz diák számára. Ez az érdekvédelmi tevékenység a numerus clausus bevezetése után különösen fontossá és széleskörűvé vált. Az OMIKE a menza fenntartása, sőt bővítése mellett könyvtárat hozott létre, egészségügyi szolgáltatásokat biztosított, vizsgadíj-pótló pénzügyi alapot létesített. Elindított, az elveszett lehetőségeket pótlandó, egy saját képzőművészeti iskolát. Holott – ez utóbbiról szólva - a numerus clausus hatálya nem terjedt ki a művészeti felsőoktatásra. Akkor mégis miért volt erre szükség? Őszinte leszek: nem tudom. Herman Lipót, Zádor István, Fényes Adolf, tehát az akkor már tekintélyes zsidó képzőművészek erőteljes nyomásgyakorlása állhatott gyanúm szerint a háttérben. Az első évben ugyan önként gyakorolta a numerus clausust a képzőművészeti főiskola, egyetlen zsidó diák kerül csak be az első évfolyamra 1920-ban. Azután viszont folyamatosan nőtt a számuk és az arányuk, tehát az „önkéntes” numerus clausus sem érvényesült. Az OMIKE képzőművészeti iskolája két évig működött a Mexikói úton, aztán átalakították alkalmazott grafikai iskolává, e formájában még nagyon sokáig fennállt.  

A numerus clausus következtében hozzávetőleg 3-4000 zsidó hallgató kezdte meg vagy folytatta külföldön a tanulmányait. Az OMIKE – közösen a Pesti Izraelita Hitközséggel – gyűjtéseket szervezett a külföldre szakadt diákoknak, akik jellemzően Prágában, Brnoban, Milánóban, Bécsben, Berlinben tanultak. Az ő későbbi élettörténetükről egyelőre viszonylag keveset tudunk, pedig a majdnai zsidó értelmiség tekintélyes részét tették ki. A legtöbb segítő program, intézmény, különböző intenzitással, de egészen 1939-ig működött és le is szivárgott a középfokú oktatásba, egészen az „inasképzésig”.

Változott-e valami a neológia, azon belül az OMIKE hitvallásában a numerus clausus kihirdetése után? Lehetett-e továbbvinni a magyar patriotizmus identitás-ajánlatát az állampolgári jogegyenlőség visszavonása után?

A hozzáférhető álláspontok, cikkek, beszédek, viták tanúsága szerint ez a patriotizmus 1939-ig majdhogynem töretlen volt. Az egyesület meghatározó vezetője, Goldberger Leó példája beszédes: ő szinte egészen Mauthausenig bízott a magyar államban. A fennmaradt forrásokban megörökített minden gesztus követte a magyar állam értékrendjét: a visszacsatolások, Horthy kormányzó születésnapja, kormányzásának évfordulója és így tovább. Az OMIKE vezetése végig határozottan anticionista volt, jóformán teljesen egységesen, Goldbergerrel az élen. A magyar hazafiságnak egyszerűen nem volt számukra alternatívája. Legfeljebb bizonyos - nem jó szó, de nem jut eszembe jobb - kissé sértett nyafogás kísérte részükről a magyar állam egyes lépéseit, de a lojalitásuk egy másodpercig sem vált kérdésessé.

Közbevetőleg, ami a törvény századik évfordulóját, a numerus clausus emlékezetét illeti, tíz éve, amikor a Páva utcai központot vezettem, rendeztünk egy évfordulós kiállítást Számokba zárt sorsok címmel. Tudtommal addig ehhez hasonlóan alapos és informatív multimédiás tárlat nem nyílt erről a rendelkezésről és a hatásairól. Őszintén szólva ma is nagyon büszke vagyok rá. A kiállítás katalógusa egy sorozat, a Páva-könyvek első darabja lett volna, ami meg is jelent. A sorozat megvalósítására azonban már nem maradt lehetőség. Az eseményhez kapcsolódó konferencia előadásait összegyűjtő kötetet már nem az Emlékközpont jelentette meg. Sokan dolgoztak ezen a korszak legkiválóbb történészei közül, emeljük ki közülük a nemrég távozott Kovács M. Máriát. 

Mennyien és mennyire érezték szűknek a zsidó művész skatulyáját a pártfogoltak az OMIKE története, különösen a Művészakció során?

Érdekes módon, a színészekkel és a zenészekkel ellentétben – akik ezt bőrükön érezték – a képzőművészeket a zsidótörvények nem parancsolták ki a kiállítótermekből. Egészen 1944-ig, a nagy seregszemléken mindig találunk zsidó festőket és szobrászokat. Hogy milyen arányban, milyen szempontok szerint válogatták ki ezeket a zsidó származású alkotókat, nem kutattam, nem tudom. Mindenesetre érdekes. Az OMIKE kiállításainak nem volt túl nagy szakmai presztízse, ezeket a tárlatokat bevallottan szociális, rászorultsági alapon szervezték. A képek iránti kereslet a háborúban, a középosztály anyagi elerőtlenedésével megcsappant, minden „fillér” számított, így az OMIKE kiállításainak célja elsősorban az volt, hogy bevételhez juttassa a kiállítókat. Összesen hat kiállítást szerveztek a Művészakció évei alatt, összesen 150-160 művész részvételével. Aligha volt ennyi élvonalbeli művész, ezért azt lehet mondani, hogy ez a hat kiállítás ezekben az években az önmegmutatás esélyét jelentette sokak számára.

Azt mondtad, az OMIKE ténykedésének lelke, a magyar patriotizmus az addigi formájában folytathatatlan volt a holokauszt után. Akkor milyen örökségeket kaptunk tőlük? Téged személyesen mi késztet egy folytathatatlan program, átvehetetlen örökség megismerésére?

Ha egy nem magyar zsidónak el kell magyaráznunk, mi a neológia, nem lesz könnyű feladat, nem lesz könnyű megértetnünk vele. Vallási irányzat és társadalmi program, és kulturális identitás. Én személyesen eltérő módokon viszonyultam ehhez életem különböző korszakaiban. Tudtam, hogy zsidó vagyok, de elsősorban és szinte kizárólagosan a magyar kultúrához kötődtem életem első jónéhány évtizedében. Ma ez már máshogy van, elsősorban a magyar zsidó kulturális kettősség érdekel, vonz. Van egy frappáns, szókapcsolat (Isaac Deutscher, György Péter) erre, ránk, a „nemzsidó zsidók”. Akik, mint én, nem vallásosak, hanem kulturális örökségükként tekintenek a zsidóságra. Ma nekem ez nagyon fontos, egyre fontosabb. Tehát igen, meglepő módon mégiscsak érvényesnek tartom magamra nézve az OMIKE üzenetét.

A Mazsihisz a neológ vallási közösségeket tömöríti, képviseli, kérdés, hogy mi ebbe a közösségbe hogy férünk bele. Holott a neológia eredetileg, ahogy többször is mondtuk, egyszerre vallási és társadalmi, kulturális projekt. A Mazsihisznek fel kell tennie önmaga számára a kérdést: akarja-e integrálni ezt a szerintem viszonylag nagy számú nemzsidó zsidót, „kultúrzsidót”, valamint, hogy mit tud és mit szeretne kínálni ehhez a számukra.

Az OMIKE képzőművészeti kiállításait a Zsidó Múzeumban mutatta be. 1945 után számos műtárgyat ajándékoztak a múzeumnak. Az ezekből összeállított galériát a linkre kattintva, a művek adatait pedig a képekre kattintva ismerhetk meg.