​A szabadság pillanatnyi eufóriája: 1956 emléke

A második világháború vége nem lehetett, valóban nem, katartikus felszabadulás, annak ellenére sem, hogy sok minden, aminek már régen össze kellett volna omlania, összeomlott Magyarországon. De irtózatos ára volt, és ami rossz volt, és ami jó volt benne, egyaránt kívülről érkezett.

A főváros zsidósága, sokunk nagy- és dédszülei, megmenekültek, ezért van még magyar zsidóság. Egy igazságtalan, tarthatatlan privilégiumokon nyugvó társadalmi rend véget ért: ez lehetett volna, ha mi vívjuk ki, Bibó István szerint, az emberi méltóság forradalma, amelyen szerinte minden közösségnek át kell esnie. Azért féltette 1945 „örökségét” a koalíciós években, élete legaktívabb időszakában, mert tudta, hogy ez az elkésett forradalom nem a mi forradalmunk volt, hanem a külső körülményeké. És minden összeomlás rémes, rémes feljönni a pincékből a szétlőtt Budapestre.

Bő tíz évvel később jött 1956, amit mi csináltunk, mi, magyarok, és ami a méltóság forradalmaként is értelmezhető. Sok igazsága van azoknak, akik, mint Litván György, összekapcsolják a magyar történelem forradalmi „októbereinek üzenetét”: 1918 és 1956 üzenetét, az egyéni és a szociális jogokat, illetve a nemzeti függetlenséget.

Ennek a hagyománynak bőven vannak zsidó képviselői: szociáldemokraták, polgári radikálisok, „reformkommunisták”. A munkástanácsok közvetlen demokráciáját maga Hannah Arendt ünnepelte, a reformkommunisták között, a Petőfi Körben és annak környékén. Nagy Imre belső körében számolatlanul voltak kamaszként üldözött, fiatal zsidó értelmiségiek Méray Tibortól Tánczos Gáborig és a már említett Litván Györgyig, aki kimondta: Rákosinak mennie kell.

Asszimilált zsidó írók formálták írásaikban az 1956 képét olyanná, amilyenként ma emlékezünk a forradalomra, ők alakították ki jórészt ’56 reprezentációját a „nemzeti képzeletben”. Mindenekelőtt Déry Tibor csodálatos novellái, a Két asszony, a Szerelem, továbbá Zelk Zoltán megrázó, nagy verse, a Sirály. Később Mezei András történetének filmfeldolgozása, a Szerencsés Dániel a nagy jelenettel a határon, a mi Kishonti Ildikónkkal a dizőz hátborzongató szerepében: mit viszünk az útra, kapitány uram? Az emigráció oly ismerősen zsidó, magyar-zsidó történetének felidézése már ez, mert ez is hozzátartozik a magyar-zsidó ötvenhathoz: a maradék vidéki zsidó hitközségek végső kiürülése, ők is elmentek azzal a kétszázezerrel, akik a határok lezárásáig itt hagyták Magyarországot, hogy búgjon utánuk a fülbemászóan zsaroló, szívszorító giccs-sláger: „oly távol, messze van hazám, csak még egyszer láthatnám, égbolt, felhő, vén hold, szellő mind róla mond mesét csupán.”

És voltak, persze, antiszemita lincselések, fenyegetések is, voltak 1848-ban is, voltak mindig, amikor a föltámadott tenger mélyéről felszínre kavarodott az iszap is. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy nem ez volt a lényeg, ki mondja meg, kinek mi volt a lényeg. Ezekről is beszélni kell, nem is azért, hogy nemzeti egység lehessen 1956 megítélésében, mert nemzeti egység még 1956 októberében sem volt, csak hogy mindannyian otthon lehessünk a magyar nemzet történetében, mindannyiunk története elhangozzék, részévé legyen a sokszólamú nemzeti elbeszélésnek.

Ugyanis 1956 mindenekelőtt valószínűtlen volt. És nem csak azért, mert – lásd a munkástanácsok, a munkásönigazgatás intézményeinek párhuzamos hatalommá szerveződését – némelyek szerint a világtörténelem első szocialista forradalma volt a névleg szocialista elnyomás ellenében, amelynek utcai, „pesti srác” hősei között is ott voltak a holokauszt kamasztúlélői, élükön a Tűzoltó utcai főparancsnokkal, a végsőkig kommunista Angyal Istvánnal. Ez tulajdonképpen nem is annyira meglepő: a létező szocializmus végének kezdetét huszonöt évvel 1956 után egy lengyel szakszervezeti mozgalom, tehát ismét a munkások szervezett fellépése jelentette az állítólagos munkáshatalom ellen. Ami igazán valószínűtlen, az az, hogy úgy harcolták végig, hogy mindenki tudta a lelke mélyén az első pillanattól fogva, hogy reménytelen. Egy percig sem volt kérdéses, hogy a magyar forradalom elbukik. A kilátástalanság ellenére, illetve éppen emiatt volt kivételesen nagyszabású. Valóban a méltóság forradalma volt. A testek közösségének eufóriája, ahogy Nádas Péter láttatja az Emlékiratok könyvében, egy új közösség, egy új magyar társadalom ígérete. Heller Ágnes visszaemlékezései szerint például ez a nagy nemzeti szabadságélmény tette lehetővé a számára, hogy 1944 után, amikor kamaszlányként kis híján a Dunába lőtték, újra és immáron örökre, feltétlenül azonosulni tudjon Magyarországgal. 

„Nagy, rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és amellyel együtt térünk meg”- kérte Angyal István híres – bajtársa, Eörsi István számára eljuttatott –búcsúlevelében, mikor már tudta, hogy nemsokára őt is ki fogják végezni. Ezek a mondatok, „amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és amellyel együtt térünk meg”, elementáris erővel tanúskodnak az összetartozás érzéséről, arról, ahogy az egykori üldözöttek a forradalom megtapasztalása révén újra hazára találtak Magyarországon.

Angyal úgy érezte, megkülönböztethetetlenül eggyé válik halálában „a névtelen csőcselékkel”, a pesti srácok mozgalmával.

A forradalom, sok egyéb mellett, ennek a magyar zsidó hazatalálásnak a története is, mindössze egy tucat évvel 1944-et követően.

Kányádi Sándor és Bözödújfalu önkéntes zsidói: Király Mátyás kollégánkat kérdeztük ​
Picture

Milyen tapasztalat szinte egyenesen a karanténból kezdeni a levéltárosi pályát, újszülött gyermek mellett? Mire figyeljen legjobban a kezdő levéltáros? Milyen rituálékat tanít nekünk a COVID? Mit adott Erdély a judaizmusnak, a judaizmus Erdélynek? Kányádi Sándor és Bözödújfalu története. Új kollégánk, Király Mátyás mesélt nekünk.

Mióta és milyen munkakörben dolgozol a múzeumban, hogyan kerültél hozzánk? 

Judaisztika szakon végeztem az OR-ZSÉ-n 2019-ben, úgyhogy még tanulhattam a napokban elhunyt Oláh János tanár úrtól (emlékéből fakadjon áldás). Az, amit Tőle kaptam, meghatározó jelentőségű lesz számomra egész hátralévő életemben. Toronyi Zsuzsa órái révén volt szerencsém körüljárni és bejárni a múzeumot fogalmi értelemben és fizikailag is. Mondanom sem kell, megfogott a világa. Lediplomáztam és közben megszületett a kisfiam. Nagy szerencsémre a múzeum bezárása előtt egy héttel Zsuzsa fölvett munkatársnak, és a második hetemet már otthoni munkával kezdtem.

Hogyan változott meg a munkád a bezárás idején, szóval az első hétről a másodikra?​

Hát igen, egy hetet dolgoztam a bezárás előtt, így, az otthoni munka közben, csak találgatni tudtam, milyen lehet a benti élet, úgyhogy a nagy kihívás a betanulás folyamata volt. Az otthon töltött napok, munka közben, zenehallgatással teltek, sokszor nehéz volt a kisbaba mellett, de szép lassan kialakultak a rituálék: mikor tudok dolgozni és mikor kell abbahagyni.

Most, hogy újra bejárunk Prinner Gábor kollegámmal, hol scanneléssel, hol pakolással, hol pedig adatbázis-szerkesztéssel foglalkozom, de a hivatalos megnevezésem segédlevéltáros. Legjobb része a munkámnak nem túl „praktikus”, és látszólag kicsit az élettől távoli dolog, de imádom látni, tapintani, érezni a régi könyveket, vagy a hitközségi iratokat. Nagy hatással volt rám a veszteséglisták digitalizálása is, mélyen megérintett, ugyanakkor megtiszteltetés ezeket a munkákat végezni. A legnagyobb kihívás talán odafigyelni az állomány épségére és persze kezdőként nagy odafigyelést igényel nem elkeverni a dolgokat, de igyekszem.

Milyen zenét hallgattál otthon, ha a munka és a kisfiad engedték? Mit ajánlanál nekünk?​ 

Ajánlani Kányádi Sándor Jiddis népdalainak a Kaláka által feldolgozott, Volt egyszer volt egy kis zsidó című albumát tudnám. Ami pedig a vírust tekintve aktuális, az Daniel Kahn Mentschn-Fresser című Jiddis dalfeldolgozása, az 1916-os tuberkulózis járványról szól, az aktualitása félelmetes.

Melyik a kedvenc múzeumi tárgyad a gyűjteményünkből?​

A kedvenc tárgyam a bözödujfalusi Szombatos imakönyv. Ennek oka, hogy jártam Bözödujfalun, már ami megmaradt belőle. Ceaușescu elárasztatta, elnyelte a víz ezt a székelyföldi zsidó települést, amely szombatos, zsidózó, részben önként zsidóvá váló lakosairól is híres volt. Ez a könyv őrzi az emlékét azoknak, akik önként választották a zsidó sorsot és ezzel Auschwitzot is.

A Zsidó Egyetemen végeztél, a zsidó levéltárban dolgozol és most született gyereked. Zsidóvá nevelitek majd? Egyáltalán mit jelent számodra zsidónak lenni, zsidóvá nevelni valakit?​

Nem gondolom, hogy mutatni kéne neki bármit is. A családi ritmusmól és szokásrendből, amelyben helyet kap a hanuka és a karácsony is, majd eldönti, hogy mit választ ki. Rendszeresen tartjuk itthon a szombatot, ez az egész család életének ad egyfajta keretet ezekben az őrült időkben, amit ő is érez.

Mi lesz, ha véget ér a járvány időszaka? Mik a terveid?​ 

Először kíváncsi vagyok, milyen lesz a Dohány utca újra nyüzsgő állapotában. Amint kinyitnak a határok, szeretnék Kárpátalján zsidó temetőket fényképezni, felfedezni.

A hét műtárgya // Szombatos imakönyvek

Bözödújfalu, 17. század
pergamen, papír, tinta, kézírás, bőrkötésben
Fischer Kornél ajándéka 1946
Picture

A székely szombatos közösség eredete a 16–17. századig vezethető vissza, amikor székely magyarok egy kis csoportja a reformáció során követni kezdte azokat a bibliai eredetű vallási előírásokat, amelyeket a kereszténység eltörölt. Bözödújfalusi közösségük 1867-ben halahikusan is áttért a zsidó hitre, és prozelita hitközséget alapítottak. A zsidó hitet elfogadó székelyek történetét elsőként Kohn Sámuel Dohány utcai rabbi írta meg 1896-ban. „Erdély istentkereső népének, a szombatosok utódaiként ma is fennálló orthodox zsidó székely hitközségnek, (…) ezeknek a szegény székely gazdáknak hithűsége ma is tartja a zsidó rítust és a kasrusz törvényeit, imaszíjjal imádkoznak…” – írták róluk 1941-ben. A közösség osztozott a zsidóság sorsában, 1944-ben tagjaikat Auschwitzba deportálták. Régi imakönyveiket – amelyek a zsidó imák és áldások szinte szó szerinti magyar fordításait tartalmazzák, és a magyar nyelv 16. századi állapotát őrzik – a háború után, 1946-ban juttatta el a gyűjteménynek Fischer Kornél.

A műtárgy adatlapja​

A géppuskás lány, aki bejárta a világot
Picture

Az 1956-os forradalomnak óriási nemzetközi sajtóvisszhangja volt, a világ minden tájáról özönlöttek az újságírók Magyarországra a vasfüggöny mögötti váratlan robbanás hírére.

A rendszerváltozást követően elsősorban Erich Lessing osztrák fotóriporter munkássága lett közismert, hiszen az ő 1956-ban Magyarországon készült több száz felvétele a forradalom legteljesebb és legjelentősebb, páratlan művészi és történeti értékű vizuális dokumentációja.

A külföldi fotóriporterek munkáiból viszonylag kevés található meg a hazai közgyűjteményben: a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őriz belőlük néhányat.

A forradalom ötven éves évfordulója kapcsán a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjtési akciót indított az 1956-os eseményekhez kapcsolódó emlékanyagok minél szélesebb körű összegyűjtésére. Ekkor került be az intézmény fotógyűjteményébe egy dán fotós, Vagn Hansen 12 darab ’56-os fényképe. Az egyik fotó, amely a Billed Bladet című dán hetilap 1956. november 13-i számának címlapképe lett, egy szeplős, tettrekész, mosolygó lányt ábrázol pufajkában, gumicsizmában, egy orosz géppisztollyal a kezében. A fénykép Sponga Julianna és Berki György híres képéhez hasonlóan a forradalom egyik szimbólumává vált és bejárta a világot, a lány kilétére azonban csak a forradalom leverése után több mint 50 évvel derült fény.
A fotón Szeles Erika zsidó származású lány látható, ám nevére és történetére csak annak a Koppenhágában élő földrajztudósnak a segítségével sikerült rábukkanni, aki 2006-ban elkezdte felgönygyölíteni Erika történetét. Henning Schultz 2006 novemberében kutatóként kereste fel a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárát azzal, hogy 1956-ban 15 éves diákként barátaival együtt lelkesedett a magyar forradalomért, őrá és diáktársaira különösen nagy hatással volt a Billed Bladet lap 1956. november 13-i számának címlapképe, amelyen az elszánt tekintetű, hullámos hajú Erika szerepelt. Schultz megőrizte a Billed Bladet három 1956-os számát a forradalom fotóival, és tervezte, hogy egyszer megkeresi a géppuskás címlapkép modelljét, így 2006-ban nyomozni kezdett utána.
Nem sokkal ezután, 2008-ban, Schultz közreműködésével kerültek be a fent említett Vagn Hansen fotók a Magyar Nemzeti Múzeumnak fotótárába.

Schultz kutatómunkájának segítségével napfényre került a „címlaplány” – ahogy Erikát annak idején Dániában barátaival nevezték – szomorú története is. Magyar forrásból semmit nem tudott meg, jóllehet kérésére a fotót közzé tette a Magyar Nemzet és a Miniszterelnökség 1956-tal foglalkozó honlapja. Rábukkant azonban egy újságcikkre az egyik vezető dán lap, a Berlingske Tidende 1981. november 14-i számában „A hős Erika halott” címmel, amelyben egy Dániában élő 56-os menekült, Árki József szolgáltatott hitelesnek tűnő adatokat: elmondta, hogy a forradalom idején 15 éves leány vele együtt járt szakácsiskolába, s a Béke Hotelben dolgozott. Erika – akinek vezetéknevét az emlékező nem említette – egy nála 3–4 évvel idősebb barátja oldalán került a felkelők közé. Árki József információin kívül még két másik nyom segített abban, hogy Szeles Erika életrajzi elemei összeálljanak.
A felhívás alapján Erika egy általános iskolai osztálytársa is ráismert a lányra, akivel a Köztársaság tér 4. szám alatt lévő Fővárosi Általános Leányiskolába járt együtt. A Magyar Nemzeti Múzeumban lévő kiállításon pedig Dr. Almerigo Fonda közgazdász azonosította Erikát, aki 1956-ban a lánnyal együtt dolgozott a Béke Szállóban revizorként, valamint egy néptánccsoportban is táncoltak.

A nyomozás alapján tehát a következő adatok derültek ki Szeles Erikáról:

1941-ben született egy zsidó család egyetlen gyermekeként. Édesapja 1944-ben a holokauszt áldozata lett. Az édesanya egyedül tartotta el a családot: az 1950-es években gépírónőként dolgozott és a VIII. kerületben társbérlőként éltek a Bezerédi utcában. Erika néptáncolt, az általános iskola után pedig szakácstanulónak állt a Teréz körúton található Béke Szállóban. Nagybátyja révén megismerkedett a forradalmat megelőző szellemi vonulattal és a Petőfi-kör vitáival. 15 évesen anyja könyörgése ellenére a felkelő csapatokhoz csatlakozott, majd november 4-e után sem tágított mellőlük. A forradalom alatt önkéntes ápolónőként dolgozott, itt találkozott a dán fotóssal, aki a címlapképet elkészítette róla. November 7-én vesztette életét, amikor Vöröskeresztes önkéntesként sebesültek mentése közben egy szovjet gépfegyver egyik golyója eltalálta a nyakán. Nevét és emlékét a Fiumei sírkert 56-os hősi halottjait őrző emléktábla nevei között megtalálhatjuk.

A fotó kalandos történetét Jalsovszky Katalin publikálta, ezt az összefoglalót is az ő írásaiból állítottuk össze.

Egy „igazi” forradalmár angyal: Auschwitztól a Gyűjtőig
Picture

Angyal István portréja

Szükségünk van olyan történetekre, amelyek egyszerre szólnak kiszolgáltatottságról, ártatlan, tiszta naivitásról és törhetetlen jellemről, olyan emberekről, akikben csak részvét van és semmi félelem. Akik csak rövid kirándulást tehetnek ezen a világon, mert nem erről a világról valók, de emlékük másokat segít élni. Akik valóban Angyalok.

Először a Horthy-rendszerben nem hagyták tanulni a magyarbánhegyesi (a település nevezetességei között a Wikipédia a katolikus templom mellé a zsidótemetőt emeli csak be) kispolgári családba született fiút. Később majd Rákosiék teszik ki az egyetemről, amiért Lukács György mellé áll akkor, amikor már nem tanácsos. Angyal István nem sokat törődött azzal rövid élete alatt, mit tanácsos tenni, és ez felettébb érthető. Még 16 éves sincs egészen, amikor deportálják, nővérét pedig a szeme láttára végzik ki Auschwitzban. Aki innen indul, nem meglepő, ha nem taktikázik, legfeljebb hisz. Vele így történt. Hitt a kommunizmusban, komolyan gondolta, ezért tudott kiábrándulni gyorsan a sztálinizmusból, az efféle kiábrándulások minden korabeli következményével. A bölcsészkarról kitették, munkás lett, sztahanovista, nagyimrista (nevezett első miniszterelnöksége alatt), reformkommunista, csakúgy, mint értelmiségi társai, barátai.

A forradalom első napjaitól kezdve segít, agitál, kötszert, élelmiszert szerez, visz oda, ahol szükség van rá. Parancsnok lesz a Tűzoltó utcai felkelőknél, mintegy automatikusan megválasztódik, néma közfelkiáltással. Nem teszi le a fegyvert, vigyáz az ÁVH-sokra, hogy ne bánthassák őket, vörös lobogó alatt harcol a Vörös Hadsereggel, mert lehet, hogy a túlerő a tankokkal van, de a történelem igazsága, akár a konkrét történelem ellenében is, vele.

A tárgyalásán is Angyal volt, mert mit veszíthetett. Kicsempészteti Eörsi Istvánnak végakaratát, amelyben tudatja, hogy úgy gondol magára, mint aki egy a népből, a pesti srácok közül, egy közülük, egy velük. ’56 képi emlékezetét megihlető sorai – „nagy, rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke” – után inkább azt kéri utolsó szavaival: éljetek, feledjetek el minket. Alig múlt el 30 éves.

Kommunista volt, önzetlen, meggyőződéses, mártíromságra kész hívő, aki ugyanakkor nem stilizálta – csak mi – saját áldozati élettörténetét és nem volt áldozat, mert mindennek ellenére mindvégig a kezében tartotta a sorsát. És ehhez csak annyi kellett, hogy ne féljen semmitől már Auschwitztól kezdve, legyen erős, mégis éteri, mégis hétköznapi, pont úgy, mint egy szó szerint földre szállt Angyal.

Abban talán mégis tévedett, hogy a visszaemlékezés mindig bénít, mert például az ő emléke inspirál és segít élni, ha nem is úgy, ahogy ő, de valamivel esetleg jobban, mint ahogyan nélküle, pályájának emlékezete nélkül élni tudnánk.

Forradalom és antiszemitizmus 

A Bálint házban rendezett beszélgetésen Rainer M János és Standeisky Éva történészek beszélgettek a mindannyiunkat érdeklő témáról, mely itt újra megnézhető:  


Vigyázzunk egymásra és maradjanak velünk online! 



Korábbi hírleveleink

Ha nem szeretne több hírlevelet kapni, kérjük írjon nekünk ide! Leiratkozom​