A múlt héten sajnos technikai okok miatt nem tudtuk kiküldeni elkészített, a naptárhoz igazodó, azaz szukkotról szóló hírlevelünket. 

Most pótoljuk - elküldjük azokat a gondolatokat, amiket a múlt hétre szántunk, de természetesen az aktuális, erre a hétre tervezett tartalmakkal bővítve. 

A zsidó kultúrában az ilyenfajta késést, meg általában az "eső után köpönyeg" szólást az "eszrogim nah szükesz" azaz szukkot után érkező etrog (a szukkoti csokor része) mondással fejezik ki. A technikai baki talán éppen jókor érkezett, hogy írjunk erről a mondásról, hiszen éppen az etrog (is) hírlevelünk témája, ami így a kelleténél egy héttel később érkezik.

Bízunk benne, hogy egy ötezer éves civilizáció esetében azért mindezek a tartalmak nem csak aznap érvényesek, hanem örök, általános gondolatokat tartalmaznak, és ma is érdekesek lesznek. 

Hírlevelünk tartalmából

• Az otthontalanság szépsége
• A hét műtárgya: Cukortartó / etrogtartó 
• A lelki elhízás veszélyei és a Szukkot diétája
• Vendégek a Bibliából: Uspizin 
• Vendégszöveg: Mohai V. Lajos írása a nagykanizsai zsinagógáról 
• Programajánló: Politzer Saga előadássorozat 
• ​Kitekintő: Zalaszentgróti lelet 
  
• ​Címlapképünk: Festményrészlet 
• ​​Instagram hírek 

A három tórai eredetű zarándokünnep a zsidó nép három alapvető, formáló tapasztalatának évenkénti újrajátszásai, ha tetszik, érzékenyítő tréningek. A Peszáh szabadságunk ideje, a világ zsarnokai elleni lázadás évenkénti újratanulása a Királyok Királya, Isten szolgálatában. A szabadság magányányak, elhagyatottságának, otthontalanságának tapasztalatára mutat rá a Szukkot, a pusztai vándorlás idejére emlékeztet. A hajléktalanságra, a csavargásra. Arra, hogy Istent követni a szabadság magányát is jelenti, a készen kapott otthon elhagyását a valódi, a saját otthon megtalálásának reményében. Már az első zsidók, Ábrahám első tapasztalata is ez volt, el kellett hagynia mindenét, hogy Őt követhesse. Mert minden otthon illúzió, látogatók vagyunk a világon és az a feladatunk, hogy megtaláljuk az ideiglenesség derűjét. Illetve a feladatunkat, azt, amit itt fogunk hagyni magunk után. Vagyis a Tóránkat. A külső szabadságot átváltani belsőre. A külső szabadság az, ha senki nem mondhatja meg, mit csináljunk, a belső az, ha ennek ellenére tudjuk, mi a dolgunk, mert megkaptuk a Tóránkat.

Rendben. Értjük, miért mondjuk a Peszáhra, amikor bejön, az ünnep megszentelésének áldásában (a Kiddusban), hogy „szabadságunk ideje”, miért mondjuk a Sávuotra, hogy „Tóraadásunk ideje”, de miért hívjuk az otthontalanság ünnepét, a Lombsátrak Ünnepét „örömünk idejének”. Mi az öröm az ember eredendő világbeli otthontalanságában? Továbbá hogyan jön örömünkhöz az épp erről, világbeli idegenségünkről tanító Prédikátor Könyve? És végül hogy jön mindez a betakarításhoz, a szürethez, az ünnep eredeti, mezőgazdasági jelentéséhez? Nem éppen ellentétes az otthontalanság a betakarítással? Mi ez a káosz? A válasz, ahogy mondani szokás, benne van a kérdésben. Hogy mi az öröm az ember eredendő otthontalanságában a Földön, a saját életében? Épp azért élünk, hogy – ki-ki magára vonatkozóan – kitaláljuk.

Állandó kiállításunk egyik szép darabja a képen látható dobozka. 1744-ben készült, az akkoriban újdonságnak számító kávézáshoz, csokoládézáshoz való cukortartónak. Nem tudjuk, hogy ki tartotta benne az akkoriban még luxuscikknek számító fehér cukrot, de azt igen, hogy 1846-ban az akkor már száz éves dobozkára vésett héber felirat került: "Grünholz Mózes és neje Dverl ajándéka". A Múzeumba már etrogtartóként érkezett 1911-ben, Klein Gyula ékszerész ajándékaként. Ő már talán cukor helyett a szukkoti csokor részét jelentő etrogot, ezt a különösen sérülékeny citrusféle gyümölcsöt tartotta benne szukkot napjaiban. Így lett a cukortartóból judaika, azaz zsidó szertartási kellék, amire vallási előírás, szükség nincs, csak a parancsolat megszépítésének szándéka igényli a nemes anyagból készült, díszes doboz használatát. 

A lelki elhízás veszélyei és a Szukkot diétája

Ősz van, szüret van, betakarítás. Ilyenkor költöznek be mások a telekről. És ilyenkor költözünk mi, zsidók, ki Isten szabad ege alá. Hinni Istenben azt jelenti, hogy elhagyjuk a komfortzónánkat.

A ház, az „öröklakás” a biztonságunk illúzióját jelenti, A beérkezettségét. Azt, hogy egyszer és mindenkorra berendezkedtünk a földön. Hogy minket már baj nem érhet.

Betakarítás idején, ősszel, ez az érzés egyre erősödhetett. Elérkezik lassan a hűvös idő, mi pedig bespájzolunk, a meleg lakásból nézzük majd, hogy dühöng a tél, éléskamránk tele a nyár terméseivel (ahogy a Tücsök és a hangya ellenszenves meséje tanítja).

És ilyenkor, amikor elterpeszkednénk a fotelben, arra kér minket Isten, hogy menjünk ki a hűvösödő világba, a magunk által készített lombsátrakba, az őszi elmúlás tanúiként, engedjünk, hogy az első őszi szelek kicsit megrángassanak, az első hidegek átjárják a testünket.

Éljünk úgy pár napig, ahogy egykor Izrael népe élt a pusztában, mert, ahogy Mózes éppen a múlt heti, a Szukkotra felkészítő hetiszakaszban figyelmeztet, ha túlzottan elkényelmesedünk, „elhízunk”, megfeledkezünk Istenről. Azért kell kimennünk a kezdődő hidegbe, amikor mások épp behurcolkodnak, hogy az elbizakodottságtól, a mohóságtól, az Isten-feledéstől, a lelki elhízás veszélyeitől megóvhasson minket az ősz.  

Ez a sátrak ünnepének lényege. A lassú lemeztelenedés, a lemondás, elengedés gyakorlása az emlékezés révén. Három emlék ereje tartja meg Isten népeként Izraelt: a Tóraadás mellett a rabszolgaság és a pusztai vándorlás tapasztalata. A szolgaság börtöne és a csavargó hajléktalanság. Az az időszak, amikor még volt szemünk Istenre, felfedeztük Istent és Ő előttünk járt.  

Ma órák alatt bejárhatjuk a világot, átbeszélhetünk a kontinenseken, az információk terjedési ideje megszűnt és a föld összezsugorodott. Minden kéznél van, elveszett a távolság tapasztalata. Ha minden kéznél van, az, ahogy Paul Virilio figyelmeztetett, az egyfelől tényleg nagyszerű és szédületes, másfelől veszélyes is. Alighanem megérkezhettünk a globális lelki elhízás korába.  

Ezért aktuális most a rendes szukkoti olvasmány, a Prédikátor Könyve Kezdődik az ősz, kivonulunk a hidegbe és a szélbe és felolvassuk, hogy itt, az Ég alatt minden hiábavalóság. Ez Salamon királyi őszi, időskori bölcsessége.

Megtérünk a korlátlanság illúziójából saját végességünk tapasztalatához és ez azért örömünnep, „örömünk ideje” a zsidó hagyomány szerint, mert ha csak most az egyszer élünk, akkor igazán érdemes élni.

Vendégek a Bibliából Az „Uspizin-szertartás és a híres zsidó hajléktalanok

Mivel a Szukkot tényleg érzékenyítő tréning is, mivel tényleg azért is emlékezünk a zsidó nép hajléktalanságára, hogy együttérezzünk a mai hajléktalanokkal, meg kell hívnunk a szegényeket alkalmi ünnepi sátrainkba, vendégül kell látnunk őket. És mellettük meg kell hívnunk hét hajléktalant, akik Izrael történetének legnagyobbjai voltak, egy kabbalista eredetű szertartás, az „uspizin” rendelkezései szerint. Az ősapákat, Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, továbbá Józsefet, Mózest és Áront, illetve Dávid királyt. Azon a hét napon keresztül, amíg áll a sátor, ők érkeznek hozzánk a fenti sorrendben. Ábrahámról már tudjuk, mikor volt hajléktalan, hogyan hagyta el apja házát. Izsákot az éhínség kényszerítette idegenbe, Gérár földjére. Jákob Ézsau elől menekülve találkozott a látomással a szabad ég alatt éjszakázva, amelyben Isten angyalai fel-le jártak az Eget és a földet összekötő lépcsőkön. Józsefet rabszolgának adták el idegenbe testvérei. Mózes először születése után szakadt el népétől, aztán érett fejjel Midjánba menekült Egyiptomból, hogy végül a 40 év bolyongás után ne léphessen be a Kánaán földjére, ahogyan Áron sem. Dávid király pedig Saul elől menekült és bújdosott. Hét menekült, hét hajéktalan, Izrael történetének hét legfontosabb férfije. És manapság már sok helyen szokás nőket is meghívni melléjük. A három ősapa mellé a négy ősanyát, Áron és Mózes testvérér, Mirjámot, Dávid feleségét, Ávigáilt és Eszter királynét.

A szimbolikus hajléktalansághoz kapcsolódik a valódi, konkrét felelősség, segíteni az aktuálisan nélkülözőknek, megosztani velük szimbolikus hajlékunkat és konkrét ételünket, ez pedig újra visszatér a szimbolikusba, amikor meghívjuk Izrael népének hajléktalan óriásait magunk közé, ami aztán, remélhetőleg, megint segít nekünk együttérezni eleven hajléktalanokkal, menekültekkel – és így tovább, a konkrét és a szimbolikus végtelen körforgásában. Az ünnep az idő átmeneti felfüggesztése, a múlt jelenné szimbolizálása, atyáink és anyáink meghívása, átmeneti öröklét. Ebben az értelemben minden ünnepünk kicsit Uspizin-szertartás.

A szó, uspizin, egyébként még csak nem is héber, hanem arámi. Idegen, bár otthonosan idegen nyelven szól hozzánk és ezzel is felidézi a nagy csavargó, Mózes tanítónk emléké aki első gyerekét Gérsomnak nevezte el, mondván, hogy „idegen vagyok egy idegen földön”. És ahogy ő, úgy mi is.

Nagykanizsa számunk kiküldése után kaptuk az alábbi írást a nagykanizsai zsinagóga emlékezetéről. Mohai V. Lajos írása

Gyerekkoromban, felső tagozatosként, amikor már egyedül elengedtek hazulról, a szünidőben jártam Kanizsa poros utcáit azzal a tudó-tudatlan érzéssel, amelyről később, felnőtt fejjel azoktól az íróktól olvastam, akiket a gyermekkor kísértete életük derekán utolért. A Rózsa utca a város keleti szélén volt, a balatoni és a kaposvári műút közé ékelődve, ott állt a szülőházam. Már az 1900-as évek elején lakóházak és gazdasági épületek sorakoztak itt, azokban az időkben költöztek oda az első lakók, amikor a város szívében megjelentek az első bankok, megépültek a kereskedők és pénzemberek széles homlokzatú bérpalotái. Ezek a hányatott sorsú épületek még őrizték az Osztrák-Magyar Monarchia idején naggyá tett város hangulatát az ezerkilencszázhatvanas évek közepén is. 

Idővel a közeli helyektől, a Katonaréttől, vagy a kórház kertjétől mind messzebbre merészkedtem, ide a város szívébe: ismeretlen, még fölfedezetlen arcát mutatta Kanizsa, szerettem ott nézelődni, besettenkedni a kapualjakba, bekandikálni a lépcsőházakba; semmi sem vehette el a kedvemet ezektől az óráktól, pedig láttam, hogy a szép épületek megcsúnyultak, régi tekintélyük a történelem szeszélye folytán megkopott, némelyikük tetszhalott állapotban várja sorsának jobbra fordulását.

A városnak ezt a főutcáját akkor Lenin útnak hívták.

Ha a Felsőtemplom aprócska dombjától indultam el, balkézre estek ezek az egykoron fényes épületek, amelyek a szülővárosom múltjáról új, fájdalmas szavakkal beszéltek hozzám. Tudtam, hogy az épületsor mögött, valamelyik udvar mélyén, tűzfalakkal körbevéve áll a zsinagóga, elszunnyadva, elgyötörve; tudtam, hogy a háború alatt háromezer kanizsait, kanizsai zsidót elhurcultak a városból, tudtam, mert a családban beszéltek erről, belevésődött a tudatomba Stein téglagyáros neve, akit egy-két hétig bujtatott a család, majd azt is tudtam, hogy nyoma veszett, soha többé nem hallottak róla. Tudtam a zsinagógáról, mert volt egy Mozsolits nevű iskolatársam a Teleki (akkori nevén: Néphadsereg) utcai általánosban, akinek a szülei visszatértek Auschwitzból; Mozsolits mesélt róla, hogy ő már látta a zsinagógát, és nekem is megmutatja.

Aztán valahogy erre nem került sor.

Magam kerestem meg.

Ha a Felsőtemplomtól indultam el a lejtős Deák téren átvágva a Lenin úton álló széles homlokzatú épületsor végefelé balkézre egy udvar mélyén állt a zsinagóga épülete, rongyosan, elszegényedve, levegőért kiáltva, szomorúan.

Az épület olyan elesetten és árván állt ott, hogy legszivesebben átöleltem volna és fogtam volna a kezét;

és eszembe villant ott abban a pillanatban Stein gyáros emléke, akiről soha se hallott többet senki a Rózsa utcában,

és Mozsolits is, az iskolatársam a Teleki (akkori nevén: Néphadsereg) utcai általánosból, aki végül is nem mutatta meg nekem a zsinagógát, és megértettem, hogy miért nem tette.

A Politzer Saga kiállításunkhoz kapcsolódó 12 részes előadássorozatunk következő előadása csütörtökön, október 7-én Bányai Viktória előadásával folytatódik. Ez alkalommal Kaiser Rachel történetét ismerhetjük meg a filmből és a korszak családjairól, női szerepeiről is hallhatunk az előadásban. Továbbra is nagy érdeklődést várunk, ezért javasoljuk, hogy biztosítsák helyüket előzetes regisztrációval, amit honlapunkon keresztül tehetnek meg. 

A házfelújítás közben talált tárgyak. Forrás: Göcseji Múzeum facebook oldala 

Múlt héten végigsöpört a zsidó sajtóban annak a híre, hogy zsidó szertartási tárgyak kerültek elő egy zalaszentgróti házfelújítás során. A becsületes megtalálók, Balázs Dorina és Balázs Gábor felvették a kapcsolatot a Göcseji Múzeummal, a tárgyak jelenleg ott vannak, és a kollégák elkezdték a tárgyak megtisztítását, értékelését. A tárgyak pontos azonosításához, az apróbb cédulák, feliratok értelmezéséhez a mi segítségünket is kérték, amit természetesen legjobb tudásunkkal azonnal megadtunk. Ahhoz, hogy minden részlet értelmezhető lehessen még szükséges a restaurátorok munkája, a tárgyak alapos tisztítása - de ez a munka is folyamatban van. Arról, ami már most tudható, terveink szerint jövő heti számunkban adunk részletesebb tájékoztatást hírlevelünk olvasóinak. 

Ámos Imre művészetét nem is kell bemutatnunk olvasóinknak, hiszen számos alkalommal találkozhattak vele akár nálunk is, de más múzeumok tárlatait járva is. Sátoros ünnep című képét most aktualitása miatt választottuk, de egy évvel ezelőtt, hírlevelünk 23. számában már a hét műtárgyaként is bemutattuk. A képen Ámos Nagykállóban élő nagyapja látható, kezében az ünnepi csokorral és etroggal. A kép szerepelt az életművet bemutató Csodavárók című kiállításon is. Ámos további, gyűjteményünkben lévő műveit itt tanulmányozhatják, köztük a tavaly a Múzeumnak ajándékozott Chagallról gondolkodom címűt.