Zsidó Múzeum Magazinja 175 Szukkot Az Egyiptomból való szabadulást követő negyven esztendőben őseink a pusztában vándoroltak, és végig ideiglenes otthonokban, sátrakban laktak. Erre emlékezve tartjuk meg a sátrak (Szukkot) hétnapos ünnepét. Az ünnep két legfontosabb gyakorlati előírása a sátor építése és a négy növényből álló csokor beszerzése. A csokor pálmaágból, fűzfaágból, mirtuszágból és az etrog nevű citrusféle gyümölcsből áll. A hagyományos előírást követők ha tehetik, akkor a hét nap során a sátorban laknak, mások csak az étkezések alkalmával tartózkodnak benne. A rabbinikus hagyomány szerint az ünnep minden napján különleges vendégek (uspizin) is érkeznek: Ábrahám, Izsák, Jákob, József, Mózes, Áron és Dávid egyaránt tiszteletüket teszik Szukkot ideje alatt. Szukkot A zsidók kivonultak Egyiptomból, megkapták a törvényt, és negyven éven át bolyongtak a pusztában, mielőtt megérkeztek az Ígéret Földje határához. A zsidó vallás három alapító eseménye, a kivonulás, a vándorlás és a Tóraadás kapcsolódik össze a három egymáshoz illeszkedő zarándokünnepen. A Peszáh második napja megnyitja az utat a Sávuot felé, az Omer-számlálás ötven napja köti össze őket. Teszi a kettőt szinte egy hosszabb ünneppé. A Peszáh a száraz, a Szukkot az esős évszak kezdete. A tavaszé és az őszé, kerek fél évre egymástól. Tavasszal a szerelem bibliai könyvét olvassuk fel, vagyis az Énekek énekét, hogy a Peszáhot ünnepeljük, ősszel a Prédikátor könyvét, hogy emlékeztessük magunkat az elmúlásra, a változásra, másfelől az elmúlás idején a személyes életünkön túlnyúló állandóságra, hogy ami volt, az lesz, mutatis mutandis, mert nincsen semmi új az ég alatt. Ilyenkor emlékezik a hontalanságra és a hajléktalanságra a zsidó vallás. Ősszel, amikor nehéz. A sátor azért ideális tárgya a vallásgyakorlatnak, mert egyszerre kell jónak és rossznak, igényesnek és trehánynak lennie, stabilnak és törékenynek. Annyira jónak, hogy látsszon rajta a munka, annyira „rossznak”, hogy látsszon rajta az ideiglenesség. Essen be az eső, lehessen látni a csillagokat. Legyünk újra valahol a civilizáció és az anyatermészet között félúton. Szokás azt mondani, hogy ma már nem fontos, hogy a zarándokünnepek eredetileg betakarítási ünnepek voltak. A történelem, a megváltás felé tartó zsidó emlékezettörténet eseményeivé váltak régen már a zsidó vallás történetében, erre kell és érdemes ma figyelnünk. És ez így is van. Az is igaz másfelől, hogy éppen azért, mert mi magunk messze távolodtunk már az ünnepek természeti feltételeitől, emlékeznünk kell rájuk. Arra kell elsősorban emlékezni, ami már nincsen. Különben még azt sem érthetnénk meg, hogy a Szukkot egyszerre az elmúlás és a betakarítás, a biztonság és a kiszolgáltatottság, szorongásunk és örömünk ideje. A tárgyakban őrzött múlékonyság: sátordísz Szukkoti sátordísz →​ ​​​ A Szukkot tárgyai ugyanazért nem ideális múzeumi tárgyak, amiért ideális tárgynak neveztük őket. Mert arra emlékeztetnek bennünket, hogy a tárgyak nem állandóak, hogy a dolgok elmúlnak, hogy a múlt nem őrizhető meg. Ebből a felismerésből születik a múzeum. És a határait is ez jelöli ki. Mert végül mindig elveszítjük a megőrzésért vívott harcot. A múzeum nem fogja tudni konzerválni a múltat, sem rekonstruálni. A Szukkot növénycsokra, amelyet ráznunk kell a termékenység reményében, elfonnyad; ami szerves anyag, még gyorsabban adja át magát a múlandóságnak. A sátor lényege az átmenetiség. Hogyan őrizhetőek akkor mégis a Szukkot tárgyi kellékei? Úgy, ahogy ez az esőtől áztatott, koszos sátordrapéria, díszítőelem, amelyet 1943-ban, 80 éve adományoztak nekünk. „A tárgyat konzerváltuk, de nem tisztítottuk ki belőle az idő emlékét, hiszen ezek a sátordísszel együtt emlékeztetnek a pusztai vándorlásra” , írjuk a tárgyleírásban. A tárgyhoz hozzátartozik a használata, a sérülékenysége, a végessége. Ez a múzeumi paradoxon válik láthatóvá, a Szukkot igazi üzenete ezen a tárgyon. Amelynek felirata az, hogy terítsd ránk békességed sátrát. Az esti imából származik az idézet, az áldásból, amely az este nyugalmáért könyörög. Amikor alszunk, végképp nem tudunk vigyázni magunkra. Törékenységünkben mindannyian a Jóisten szukájába, sátrába vágyunk. Etrogtartó Etrogtartó, 1900 k. →​ ​ Az ezüstpántokba foglalt kókuszdió serleg etrog tárolására szolgált. Az etrog a szukoti növénycsokor része, és a hagyomány szerint pálmaággal, mirtusszal és fűzfaággal együtt kell lengetni a negyvenéves sivatagi vándorlásra emlékező szukot ünnepén. Az etrog rituálisan csak akkor használható, azaz akkor kóser, ha a csúcsa ép, ezért különös gonddal kell tárolni. A szép, formás etrog használata „hidur micva”, a parancsolat kiteljesítését jelenti. A tárolóedény formájára, vizuális megjelenésére nincs szabály, ezért kialakításánál érvényesülhetnek az egyes közösségekre jellemző formai és díszítési módok. A lehetőség szerinti legnemesebb anyagok használata ugyancsak a „hidur micva” körébe tartozik. Az egzotikus kókuszdióból faragott tárolóedény funkcióját onnan ismerjük, hogy Smuél fia, Hájim, 1900-ban Kijevben neve megörökítése mellett a szukoti növénycsokor lengetésekor mondott áldás szövegét is rávésette az ezüstpántokra Hidur micva A zsidó szöveges hagyományon alapuló és a zsidó gondolatokat vizuálisan megjelenítő zsidó művészet alapja a „hidur micva”, a parancsolatok megszépítésének gyakorlata: a minimális előírások teljesítésén túl a zsidó hagyomány értékeli és ösztönzi az esztétikai dimenzió hozzáadását. Ennek szöveges alapja Mózes második könyvének ahhoz a részéhez vezet, amikor az Egyiptomból való szabadulást követően Mózes és a zsidók öröméneket énekeltek, melynek egyik sora így szól: „Hatalmam s énekem Jah, ő lett nekem segítségül, ez az Istenem, hadd dicsőítem, atyám Istene, hadd magasztalom” (Exodus, 15: 2). A zsidó tradíció szóbeli hagyománya fejti ki a dicsőítés és magasztalás mikéntjét: „Dicsőítsd a parancsolatok teljesítésével, használj/készíts: szép szukát (szukkoti sátor), szép lulavot (szukkoti növénycsokor), szép sófárt (kosszarvkürt), szép cicitet („szemlélőrojtok”) és szép tóratekercset, írd szép tintával, szép tollal, gyakorlott szófer (tóramásoló) készítse, és végül borítsd szép selyembe.” (Talmud Bavli, Sabbat 133b) "A hidur micva elvének megfelelően akár egyharmaddal többet is hajlandónak kell lenni fizetni [a szokásos árnál, az etrogért]" . (Talmud Bavli, Bává Kámá 9b) ETROG, LULAV ÉS AZ ORSZÁGOKON ÁTÍVELŐ KERESKEDELMI EGYÜTTMŰKÖDÉS... A napos, meleg Közel-Keleten formába öntött zsidó vallási szabályok érvényben... Read More Ámos Imre: Sátoros ünnep Ámos Imre: Sátoros ünnep →​ ​ Ámos Imre képén a behunyt szemű férfi a szukkoti csokor rázásának parancsát teljesíti. Semmi játékosság, semmi önfeledtség, szukkoti öröm, semmi, ami a rítust a termékenységhez kötné, bár kint áll a sátorban, vagy a sátor előtt imasálban, de a külvilág nem létezik számára. Vigyáz, hogy rá se pillantson. A kép sarkában, mi oda tudunk lesni, kert vagy inkább mező részlete, még az égnek egy szelete is látszik, de ha arra nézünk, oldalra, elvétjük az áhítatot. Mintha választanunk kéne, imádkozunk, vagy odafigyelünk arra a természetre, amely az ünnep eredeti környezete. Ámos Imre mintha azt a lehetőséget is felkínálná, hogy a képen látható, nagyapja ihlette, a kép háttere iránt közönyös ember mély és kizárólagos áhítata és a szél által borzolt kert és az ég képe, a ház részlete, vagy talán a zsinagógáé a minden képiséget elutasító, csukott szemű imádkozó mögött, ez az egész egyszerre a Szukkot teljes tapasztalata. Hogy mi, akik nézzük a képet, éppen a nagypapával ellentétes figyelemre kényszerülünk. Tömeggyilkos közigazgatás: magyar hivatalnokok a holokausztban A Partisan Podcast adásában intézményünk főlevéltárosa: Csősz László On Instagram ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌