Hírlevelünk tartalmából

• Titkos zsidók 
• ​Interjú Linda Broenimannal családtörténete megtalált titkáról 
• A Politzer-Saga: Előzetes 
• Múzeumok Éjszakája: Előzetes ​
• Múzeumok Éjszakája program és regisztráció​
• A hét műtárgya: Zsidónegyed makett 
  
• ​Perczel Annára emlékezünk 
• Kitekintő: Madagaszkár, Uganda, Nigéria zsidói
• Kitekintő: Whoopi Goldberg és Ingrid Bergman 
• Instagram hírek 

A világtörténelem leghíresebb titkos zsidói a marránók voltak, azok a spanyol-portugál területeken élő tömegek, akiket vallásuk elhagyására kényszerített a reconquista előrehaladásával egyre erősödő keresztény hatalom.

Közvetlenül azelőtt, hogy a kitérést megtagadókat elzavarták, a híres királyi pár, Izabella és Ferdinánd felállította a Spanyol Inkvizíciót, amelynek elsődleges feladata a muszlim és zsidó betértek kontrollálása volt, annak ellenőrzése, valóban nem gyakorolják-e titokban régi vallásukat.

Az üldözött és üldözöttségük idején is hosszú-hosszú időn át kitartó marránók története táplálta a titkos zsidók legendáját az újkor teljes hosszán keresztül, minden üldöztetés alatt és után.

A zsidóság aztán egyre mélyebb titokká vált, már nem csak a hatóságok előtt, hanem a családtörténetben is, de, tudjuk, ahogy kézirat, úgy dokumentum sem ég el, a családtörténeti emlékezet titkai feltörnek időről-időre, a hallgatás gyanakvást ébreszt és a vágy, megtudni, kik vagyunk, felidézi a titkokat.

A holokauszt utáni, sajátos marránó-stratégiák máig elevenek a családtörténetekben. A földi megváltást és a zsidók és nem zsidók közötti különbségek eltörlését ígérő létező szocializmus hívei – tele van ezzel minden zsidó családtörténet – jom kippurkor, amikor, úgymond, „együtt imádkozhatunk a bűnösökkel”, visszaszivárogtak rendre a zsinagógákba, mintegy egyösszegben törleszteni próbálva egész évi hűtlenségüket és együtt lenni azokkal a mázkir, az emlékező szertartás idején, akiket meggyilkoltak. Volt, aki Istentől el tudott szakadni, Rá haragudott, de a halottak emlékétől nem, ezért és csak ezért ment el évi egyszer Jákob sátrai közé, Isten hajlékába.

A létező szocializmus idején úgy tűnt, a családtörténetek leértékelődnek, a múlt már nem számít, csak a jelen munkája és a jövő reménye: mikor a téren a holdfény kigyullad, feledünk mindent, a gyárat, a múltat-búgta reménykedve a háború utáni sláger. Ami volt, „elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig”, az többé már soha nem lesz.

Csakhogy felejteni nem olyan könnyű és ez rengeteg baj forrása, ezért lehetett éppen Sigmund Freud az előző század talán legnagyobb hatású tudósa. A némaság titokká lesz a következő nemzedékben és ellenállhatatlanul vonzóvá válik. És elindulnak a visszatérés történetei.

A zsidó családtörténetek, akár csak egyetlen nagyszülőéi is, felértékelődnek, egyszerűen azért, mert történetek, kapcsolódási pontok egy orientáció nélküli világban, egy olyan országban, amely túlzottan is egyneművé vált az elmúlt század pusztításai során: a zsidókat kiirtották, a svábokat kitelepítették, nemzeti kisebbségeink egy része Trianon után csatlakozott az anyaországához. Zsidónak lenni azért jó, mert jó valamilyennek lenni, valamiben osztozni, kapcsolódni tudni valamihez. Azt képzelni, hogy vár ránk egy megszakítatlan hagyomány valahol, hiába, hogy valójában majdnem mind visszatérők vagyunk.

A Rumbach állandó kiállításának témájául szolgáló Politzer-családnak az Egyesült Államokban élő leszármazottjával, Linda Broennimannal - aki egyúttal a tárlat legfontosabb adatszolgáltatója is volt - beszélgettünk a feltáruló titkokról, traumákról, inspirációkról, erőről, szeretetről, családokról és történetekről.

Linda Ambrus-Broenniman zoom beszélgetésben, 2020-ban.  

Mit tudott a családja történetéről azelőtt, hogy felfedezték ezeket az állandó kiállításunk alapját képező dokumentumokat? Egyáltalán, mennyire érdekelte?

Linda Broenniman: Római katolikusként neveltek bennünket, édesanyám római katolikus volt, és semmit sem tudtunk a zsidó családi örökségünkről egészen 27 éves koromig. A szüleim és a nagyszüleim, akik velünk éltek, mind magyarul beszéltek otthon, úgyhogy a magyar kötődéseink világosak és erősek voltak, de a zsidóságról sejtelmünk sem volt. Amikor a bátyám az orvosi egyetemen tanult és el kellett döntenie, mire specializálódjon, felvetődött benne, hogy orr-fül-gégész lesz, anyám futólag beszámolt nekünk arról, hogy volt egy rokonunk, Politzer Ádám, aki híres orvos volt, maga is fülsebész. Elmondta továbbá, hogy a császár, I. Ferenc József kezelőorvosa volt, talán kezelte az orosz cárt is, a további részleteket ezúttal is homályban hagyta. Még az sem vált világossá, egyáltalán hogyan is rokonunk ő. Kétszer is jártam az anyámmal Magyarországon, egyszer még a ’80-as évek első felében, amikor még nem tudtam, hogy részben zsidó származású vagyok, alig pár napot töltöttünk akkor ott. Aztán 1990-ben tértünk vissza. Akkor már az alapvető információkkal tisztában voltam és rengeteg kérdésem lett volna a pontos részletekről, ő mondott is ezt-azt, de ezúttal sem bizonyult túl bőbeszédűnek, én pedig még nem tudtam túl sokat általában sem a történelemről. Azért egyet-mást elárult a második világháború időszakáról is, azt például, hogy bújtatott üldözött embereket, de enyhén szólva sem hangsúlyozta túl ezt a kérdést. Aztán 2006-ban levelet kaptunk az izraeli követségről, amely tudatta, hogy anyám hivatalosan a Világ Igazai közé kerül, mert, mint a levél beszámolt róla, ő bújtatta leendő férjét, apámat, nagyanyámat és a legjobb barátját, valamint az ő családját is, számos más fiatal embert, illetve Eisenberg rabbit, Bécs későbbi főrabbiját. Ennyivel beljebb voltunk, de apám családjáról még ekkor sem tudunk jóformán semmit. Amíg gyerekek voltunk, jöttek rendszeresen hozzánk barátok, rokonok és beszélgettek a szüleimmel, a nagyszüleimmel magyarul, egy olyan nyelven, amelyen mi nem értettünk, ki tudja, miről. Három éves koromig még perfektül beszéltem magyarul, aztán elfelejtettem, épp csak egy kicsit értek azóta sajnos. Ha nem akarták, hogy értsük őket, magyarul vagy németül beszéltek egymással, hiszen sok nyelven beszéltek. Lassan-lassan megtudtunk valamit így is a családtörténetünkről, de ahhoz képest, amit találtunk, az szinte semmi sem volt.

Hogyan kerültek elő végül ezek a titkos dokumentumok?

Egy lakástűz miatt 2011-ben, amelyben anyám meg is halt. A nővérem próbált megmenteni a pusztítást követően mindent, amit csak lehet, így került hozzá egy doboz, amelyet néhány éve, amikor elkezdtem nyomozni a családom története után az egyetlen általam ismert felmenő, Politzer Ádám nevéből kiindulva, átküldött nekem. Találtam benne néhány képeslapot a 19. századból és rengeteg rossz állapotban lévő, öreg hivatalos dokumentumot, mindent magyarul. Megmutattam egy barát barátjának, aki történetesen magyar, ő mutatott be Gyekiczki Andrásnak, akivel így kezdődött a kapcsolatunk. Ő állt neki alaposan feldolgozni az anyagot és további kutatásokat is végzett, rengeteg további adatra bukkant rá. Így kezdődött.

Kik azok a családtörténetből, akikhez különösen kötődik? A családtörténet melyik korszaka áll a legközelebb Önhöz?

Erre a kérdésre szinte nem is lehet válaszolni. Majdnem mindenki, akiről kicsit többet tudok, nagyon közel került hozzám, rögtön Eizikkel, a „dinasztiaalapító” ősatyával kezdve a 18. századból. Ő egy nagyszerű muzsikus volt, akinek el kellett menekülnie az otthonából: így kezdődik a magyarországi családtörténet tulajdonképpen, ő a mi famíliánk Mózese. Aztán a menye, Ráhel a 19. században, aki kitartott minden és mindenki ellenében, egyedül a zsidó vallás mellett, annak ellenére, hogy az egész családja kitért. Micsoda erős jellem! A rabbi állítólag azt mondta neki, hogy minden leszármazottja boldog és jó ember lesz. Úgy érzem, áldott vagyok így én is, mint a leszármazók egyike, Ráhel öntudatosságának, autonómiájának, hűségének köszönhetően. Az ő Ábrahám nevű gyermeke, akit özvegyként, szegénységben nevelt fel, újra megalapozta a család jólétét, mintegy új alapítóvá vált kemény munkával, alázattal, tanulással – és így tovább. És az ükapám, Misner Ignác, aki nem volt született Politzer, beházasodott a családba, ugyanezt járta végig: árvagyerekből elismert, tekintélyes ügyvéd lett. Pest egyik legnagyobb adófizetője, a rászorulók ügyvédje és büszke magyar hazafi, aki számos cikkben támogatta a magyar nyelvhasználat ügyét. A magyar hazafiság, lojalitás hagyománya végigkíséri ezután a családtörténetet nemzedékeken keresztül.

Margit dédanyám zongoraművész volt, amolyan mater familias, az „aranykorban”, 1876-ban született, a legszebb reményekkel, aztán átélte az első világháborút, a vörös- és a fehérterrort, elveszítette a férjét, a második világháborút is túlélte, hogy idősen, 70-en túl kitelepítsék a Rákosi-korszakban. Jótékonykodott, amikor tehette, és bár mindenét, jóformán mindenkijét elvették tőle, a segítőkészsége megmaradt, azt nem tudták elvenni. Ő afféle példakép számomra. De felettébb érthető, hogy a szüleim minket Amerikában meg akartak óvni ettől az egésztől. Apám mintegy 30 rokonát veszítette el a holokausztban. A nagybátyja maradványait neki kellett azonosítania egy feltárt tömegsírból. Átkeltek az óceánon, új életet akartak, a régit, amennyire lehet, elfelejteni. Csak mégis nagy veszteség, hogy nem hallottam őket mesélni a rokonaimról, akiknek egy részét ők, a szüleim és a nagyszüleim, még személyesen ismerték.

Mit szóltak a testvérei ahhoz, amikor kiderült, hogy a közös zsidó-magyar történelem egyik legreprezentatívabb családjából származnak, és hogy ezt jórészt eltitkolták előlük?

Heten vagyunk testvérek, és meglehetősen különbözőek vagyunk, mindenesetre elfogadtuk mind, hogy ez a helyzet, tanulunk a családunkról, van, aki nagyobb, van, aki kisebb intenzitással.

És Ön miért foglalkozik vele ennyire intenzíven, az Ön számára miért vált ennyire fontossá? Másként tekinti most önmagára, zsidónak tekinti magát a szó bármely értelmében?

Igen, a legnagyobb mértékben megváltoztatta az életemet. Na tessék, már sírok is. Más vagyok, mint voltam, de nem vallási értelemben. Bár nagyon is van bennem spirituális fogékonyság, vallásosnak sem zsidóként, sem katolikusként nem tekintem magam. Ami kivételesen fontos nekem a családom örökségéből, az egyfajta erkölcsi minta, a tartásuk. A családjuk iránti odaadó, gondoskodó szeretetük, szinte mindegyikük élettörténetének ez áll a középpontjában. Kivételesen együttérző, érzékeny emberek voltak, nagylelkűek, adakozó filantrópok, hittek az igazságban, a becsületben, a szűkebb és tágabb közösség iránti felelősségükben. Hittek a tanulás jellemnevelő erejében, a tanulásban mint önmagáért való célban és mint a társadalmi mobilitás eszközében egyaránt. Azt hiszem, ez az értékrend sarkallt arra, hogy jobb ember legyek, mint amilyen előzőleg voltam. És az odatartozás érzése, a kötődésé, hogy az ő erőfeszítéseik folytatója vagyok, az ő értékrendjük képviselője, erősít és   kötelez, hálás vagyok ezért az őseimnek, mindegyüknek.

És mindent összevéve mit jelent Önnek Magyarország, ennek a nagyszabású és szomorú családtörténetnek a színhelye?

A szüleim itt is megmaradtak Magyarország szerelmeseinek. Jól emlékszem, hogy bárkiről is volt szó, ha nevezetes volt valamiről, be kellett bizonyítani, hogy magyar, ha nem ő, akkor a házastársa, a mentora, akitől tanult, mindegy. Mindennek, ami jó volt a világon, így vagy úgy, magyarnak kellett lennie. Magyar volt a konyha is, amit vittünk, paprikás csirke nokedlival, ez volt a gyerekkori kedvencem, ennek a nevét, tessék, ma is tudom magyarul. A szokások, a kultúra tovább hatott, élt nálunk, édesanyám panaszkodott, hogy itt nem tanítanak rendesen történelmet nekünk, nem úgy, mint nekik annakidején otthon.

Magyarország ma már egészen másik ország, nekem már csak történeti emlék, persze. Fontos, de nekem nem a hazám értelemszerűen. 

A Politzer-Saga című családtörténeti kiállítás a Rumbachban lesz látható. A családtörténetet tíz hétperces film-etüdben dolgoztuk fel, ezek rövid előzetese látható az alábbi videóban. 

A teljes sorozat megtekinthető lesz a Múzeumok Éjszakáján, a Goldmark teremben. 

Egyetlen éjszakára, a Múzeumok Éjszakájára a megnyitjuk kapuinkat és találkozhatunk a közönségünkkel.

A szigorú szabályok miatt most csak korlátozott létszámban fogadhatunk látogatókat, ezért a programokat előzetes regisztrációhoz kötjük. 

A regisztrációs felületet hírlevelünk olvasói láthatják először - reméljük sokukkal találkozhatunk június 26-án éjjel! 

+ 1 kérés:

Kérjük támogassák intézményünket azzal, hogy a Múzeumok Éjszakája minden programjára érvényes karszalagjukat nálunk vásárolják meg! Hétfőtől péntekig nyitvatartási időben a Síp utca 12 melletti Kóser Deliben vásárolhatnak karszalagot - és ha már ott vannak, kóstolják meg a süteményeiket is! 

A hét műtárgya: Zsidónegyed makett  

E heti műtárgyunkat eddig nem is igazán tekintettük "műtárgynak", csak amolyan kiállítási segítségnek, amellyel megmutathattuk szűkebb környezetünk, a hetedik kerület, Erzsébetváros, vagy ahogyan újabban kissé pontatlanul hívjuk: a "pesti zsidónegyed" történetét. 

Perczel Anna segítségével kaptuk az Óvás Egyesülettől, melynek Anna egyik alapítója, motorja, és kétségkívül teoretikusa is volt. De nem csak a dísztelen, építészeti tömegeket és utcavonalakat ábrázoló jókora makettet kaptuk, hanem vele együtt rengeteg információt is az épületekről, azt a tudást, amitől otthonossá és szerethetővé vált a negyed. És persze rengeteg kérdést és megoldandó feladatot is kaptunk, hiszen Anna gyűjteményünk szorgalmas kutatója is volt, hiszen mindent tudni akart az építtetőkről, a lakókról, a negyed korábbi közösségeiről. Kutatási eredményeit, a városnegyed felfejtett titkait ma már a makettel együtt őrzi gyűjteményünk.  

Perczel Anna (1942-2021) 

Perczel Anna 1942-ben Párizsban született, építész tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán végezte. Élt Algériában, illetve Mozambikban is. Az Óvás! Egyesület – amely a régi pesti zsidónegyed múltjának és épületeinek, örökségének megőrzéséért és védelméért alakult 2004-ben – alapítója és elnöke volt. „Védtelen örökség” című könyve 2007-ben jelent meg, melyben Budapest egyik legrégibb, ugyanakkor egyedüli zsidó-kereskedő negyedét mutatja be, a pesti zsidónegyedet, házról-házra, utcáról-utcára. Az egykor ott élők és dolgozók örökségének megőrzése és védelme különösen fontos volt számára, több mint húsz éven át foglalkozott a zsidónegyed építészeti örökségével. 2009-ben Magyar Zsidó Kultúráért-díjat kapott, 2010-ben pedig Scheiber Sándor-díjat. Tavaly a Perika-díjjal is kitüntették, melyet olyan alkotók kapnak, akik több tudományos és/vagy művészeti ágban is innovatív módon kiemelkedő, társadalmi hatású értéket teremtettek az építészet mellett.

„A múlt megtartása nem nosztalgiázást jelent, mert a jövőt csak erre tudjuk igazán értékesen felépíteni.” (Perczel Anna)

Emléke legyen áldott!

A hiányzó titok I: Madagaszkár, Uganda, Nigéria zsidói

Afrikában és az ahhoz közeli Madagaszkáron kisebb vagy nagyobb csoportok életében jelen van az a hit, hogy őseik zsidók voltak, esetleg az elveszett törzsek leszármazottai. Feltehetően nem ez a helyzet, de nem meglepő, hogy ha a hiányzó titkok nem csak személyek, de csoportok identitását is alakítják, a csoportoknak éppen akkora szükségük van identitásra, mint a személyeknek, nincs személyes identitás csoportidentitás nélkül, nincs csoportkohézió közös ünnepek, közös történet, közös emlékezet nélkül. Afrika országaiban, Nigériában és Ugandában zsidó közösségek születnek vonzalmakból és mítoszokból, ahogyan az Afrika közelében lévő Madagaszkáron is. Ha ez a tendencia fennmarad, erősödik és a meglévő zsidó világ befogadja, az alapvetően megváltoztatja majd a zsidóság etnikai-kulturális összetételét a 21. század folyamán. Ha valakit jobban is érdekelnek Afrika újzsidó közösségei, elolvashatja testvérintézményünk, a Zsidó Egyetem tanszékvezetője, Háberman Zoltán beszámolóját, aki két éve meglátogatta az ugandai zsidókat. Külön felhívjuk a figyelmüket a képre, amelyen az Ugandában, túsz-szabadítás közben elesett Jonatán Netanjahuról, az épp leköszönő izraeli miniszterelnök bátyjáról elnevezett ugandai zsidó közösségi iskola látható.

Haberman Zoltán cikke a Magyar Narancs Jó nekünk blogjában 

Fényképek az afrikai zsidókról az Izraeli Nemzeti Könyvtár blogján (angolul) ​

A hiányzó titok II: kitalált zsidó családtörténetek

Whoopi Goldberg

Hollywood egyik legnépszerűbb komikája büszkén hirdeti, hogy éppen úgy zsidó, ahogyan fekete. Nem gyakorló zsidó, de a nagyobb ünnepeket a maga módján megüli és büszke zsidó származására. Annak ellenére büszke, hogy, amennyire ez bárkiről teljes bizonyossággal kijelenthető egyáltalán, róla lehet tudni, hogy nincsenek zsidó felmenői.

Ez azonban az ő önleírását nem befolyásolja, ő, saját megítélése szerint, zsidó és kész. Családtörténetet nem lehet választani, azt készen kapja az ember, de kitalálni természetesen bármit lehet, és amit kitalálunk, az jellemző ránk, ha pedig elég hosszan és elég kitartóan képzeljük el, beépül a személyiségünkbe. Lehet, hogy akkor, amikor Whoopi Goldberg eldöntötte, hogy ő zsidó, értsük világosan, nem azt, hogy zsidó lesz, hanem hogy zsidó és kész, akkor talán még el lehetett volna vitatkozni vele, hogy ez így megy-e vagy sem, de mára már aligha vitatható, hogy bizonyos értelemben, abban az értelemben, amelyet ő adott a szónak és amelyért megharcolt, már valóban zsidó. Tény az, amit ténnyé teszünk.

Ingrid Bergman

Árvalány volt, egy nagynéni azzal tömte a fejét, hogy édesanyja révén talán zsidó felmenői is vannak, de ne mondja senkinek, mert nehéz idők jönnek. Jöttek, nem mondta, de a titok alakulni-érni kezdett képzeletében. Antifasiszta hősnő volt két háború alatti filmben, a Casablanca Ilséjeként, aki végül az ügyet, a fasizmus legyőzését, a világ megjavítását választja Victor Lazlo oldalán minden idők legmegrendítőbb, leghatásosabb, legönironikusabb giccsében újra megtalált szerelme, Rick, Humphrey Bogart helyett, miután meghallgatta ismét az As time goes by-t. Volt továbbá Hitchcock filmjében, a Forgószélben kémnő a nácik közé beépülve és végül, utolsó szerepében, halálos betegen, Golda Meir, Izrael államának alapítója és első miniszterelnöknője.

Zsidó származása valószínűleg hamis titok volt, de legendaként annál erősebb nyomot hagyott az életén. Mert elsősorban nem a tárgyi igazság fontos, hanem az önleírás, az önmagunkról elbeszélt történetünk. A hiányzó titkok története mutatja meg, mennyire nem lehet titkok, küzdelmes munkával feltárt, soha nem teljesen megismert, ránk vonatkozó történetek nélkül élni.