A középnemzedék tagjai alighanem még emlékeznek a Belga együttes két évtizeddel ezelőtti slágerére, hogy Mit kíván a magyar nemzet? Magyar, nemzeti hip-hop rapet. Egy nem ősmagyar műfaj félig-meddig parodisztikus meghonosítását, amely a korabeli szélsőjobboldal borgőzösen üres ál-honfibúját gúnyolta ki. Nos, volt úgy, hogy a neológia, első nagy válsága idején, attól szabadulni kívánva valami hasonlóan meglepőt kívánt: magyar nemzeti hászidizmust. Így találták meg a kállói rebét, akinek a magyar és zsidó szöveget és dallamíveket szépen vegyítő Szól a kakas mára a legismertebb öröksége. 

„Az Országos Magyar Zsidó Múzeum (…) történelmi arcképcsarnokában gyűjti azoknak a portréit, akik az izraelita felekezethez tartoztak, és a magyar hazának halhatatlan szolgálatokat teljesítettek. (…) Történelmi arcképcsarnokunk célja az, hogy ifjúságunk elé példaként állítsuk nagyjainkat.”

A Zsidó Múzeum Arcképcsarnokának összeállítása tudatos koncepció szerint történt, ehhez készült el többek között Szabolcsi Miksa (1857–1915) portréja is.  A képet Szabolcsi halála után több mint húsz évvel, 1938-ban fotó alapján festtették meg Bardócz Dezső festőművésszel. A kép létrejöttét a Pesti Izraelita Hitközség támogatta. 

A neológia egy társadalmi remény felekezete volt. A zsidók jogegyenlőségéé, érzelmi-kulturális befogadásuké, amelynek folyamata egyenletes vonalú, mozgása előrehalad és visszavonhatatlan. E föld, hol állasz, az ígéret földe, írta a magyar modernitás irodalmának úttörő szervezője a dualizmus Magyarországáról, Kiss József költő.

Nem nagy meglepetés nekünk ma, hogy a fejlődés sem egyenes vonalú, sem visszafordíthatatlan nem volt. Az antiszemitizmus politikailag ugyan gyenge maradt az első világháborús összeomlásig, a politikai hatalomnak, még a tartós politikai reprezentációnak sem került a közelébe, de a távoli, kilátástalan helyzetű országrészekben megnyilatkozott. Tiszaeszlár fordulópont volt, onnantól kezdve a neológ naivitás időszaka véget ért végleg. Az asszimiláló nacionalizmus korszaka a végéhez közeledett és – ahogy a hétvégén meghalt Tamás Gáspár Miklós sokszor elmondta – elkezdődött az etnicizmus időszaka.

Ez történetünk kezdete. Egy jó tollú fiatalember felbukkanásáé Szabolcs megyében, az események és a per helyszínén, aki végigtudósította az eszlári zsidók bírósági meghurcoltatását és felmentését. Szabolcsi Miksának hívták. Felvett neve, a neológ zsidó kultúrtörténet leghíresebb családneve születésének helyére, Szabolcs megyére utal, a magyar hászidizmus fellegvárára, ahol Nagykálló, a rebe városa is található.

A nagy per lezárulása utáni években, 1896-ban vásárolta meg az Egyenlőség című lapot, amelynek címe minden célkitűzést összefoglaló kultúrneológ kiáltvány. Az állampolgári jogegyenlőségért vívott harcok orgánuma volt, amely a zsidóságot felekezetnek tekintette, a felekezeti liberális álláspont következetes képviselője, azután is, hogy majdnem 30 év után a huszonévesként feltűnő fiatalember, még a 60 évet sem megérve, eltávozik. Ezzel kezdődik a dinasztia története 1915-ben. 

Az Egyenlőség című hetilapot 1882. november 5-én indította Bogdányi Mór. Szabolcsi Miksa (1857-1915) 1884-től szerkesztette, majd 1886-ban megvásárolta. Két évtizeddel később Miksa halála után fia, Lajos lett az utódja. Bár a magyar nyelvű zsidó folyóiratok először az 1860-as években, az ortodox és a neológ irányzatok közötti éles konfliktusok idején jelentek meg Magyarországon, a vallási szakadás rendeződése után, az 1870-es évek elején az Egyenlőség megjelenéséig (1882-ben) a magyar zsidó sajtó megszűnt.

A lap a tiszaeszlári vérvádper tárgyalása közepette indult, válaszul a Magyarországon végigsöprő antiszemitizmus hullámára, és hamarosan a legbefolyásosabb és leghosszabb ideig, 1938-ig megjelenő magyarországi zsidó folyóirat lett. Az Egyenlőség nagyjából a neológ zsidók asszimilációs nézeteit tükrözte, akik enyhe vallási reformokat szorgalmaztak, bár időnként kritikusan viszonyult a neológ berendezkedéshez.

Az Egyenlőség lapszámai a Tel Aviv-i Egyetem "Historical Jewish Press" című digitalizálási projektjének köszönhetően online is olvasható az alábbi linken: 

Ugorjunk kicsit az időben, nagyjából harminc évet. A holokauszt után néhány évig még tanított a Zsidó Gimnáziumban számos roppant tekintélyes tudós, közöttük például a múlt számunkban emlegetett irodalmár, Komlós Aladár, aki regényt is írt itteni emlékeiből. Utolsó tanítványai közé tartozott Sándor Iván, a magyar írók pár hét múlva már 93 éves doyenje és Ungvári Tamás is.

Egy nála jóval fiatalabb ember, huszonéves fiú foglalkozott még humán oktatásukkal, Szabolcsi Miklós, József Attila későbbi korszakos kutatója és a Kádár-rendszer hűséges és fontos, tehetséges kultúrkádere, aki élete utolsó éveiben újból jelentős bölcsésszé vált, szabad szellemmé. Ő Szabolcsi Miksa unokája, az Egyenlőség élén a helyébe lépő, a hászidokat „felfedező” Szabolcsi Lajos író-újságíró gyereke, továbbá még Szabolcsi Bence, a korszakos zenetörténész unokaöccse.

A dédunoka, Szabolcsi János sakknagymester és újfent középiskolai tanár, többek között a Lauder oktatója nyugdíjazása előtt.

A család pályája tényleg átível a modern magyar zsidóság történetén.

Elő a farbával. Az Egyenlőség hisz a fejlődésben, de abban, hogy egyenes vonalú lenne, már nem. Megjelenik a nemrég otthagyott múlt iránti nosztalgia. A Szabolcsiak képzelete a nagykálló rebe, Eizik Taub alakján át tér vissza a múltba. Egy olyan cádikhoz, aki nem felvilágosulatlan, babonás, sötét misztikus volt, ahogy egy kissé türelmetlenebb neológként várnánk, ugyan, a nótás kedvű hászid mindenekelőtt magyarrá váló, már a reformkor és a modern magyar nacionalizmus előtt magyar zsidó rebe volt. Aki szerette Szabolcs megye mezőit, földjeit, aki a magyar tájban ismerte fel az Örökkévaló teremtett világát, aki magyar pásztorfiúkkal barátkozott, aki tőlük tanulta el, az ő képükben jelent meg Illés próféta, a Szól a kakas már-t. Taub Eizik történetei neológ hászid legendák lettek Szabolcsi Lajos tollán. Kissé rezignált, kissé múltba révedő, de befogadás és egyenlőségpárti, magyar hászid novellák. Így lettek a kultúrneológiának saját hászid történetei.

Erről beszél többek között Száz Pál felvidéki magyar író, irodalomtörténész nemrégiben megjelent könyve, A tizedik kapu (Kalligram, 2022). Azt veszi számba ez a hatalmas anyaggal dolgozó szakmunka, hol jelent meg szövegbeli inspirációként a hászidizmus írott hagyománya, emlékezete a magyar szépirodalomban a Holokauszt előtt és után, Szabolcsi Lajossal is foglalkozik egy fejezete. Ez tette aktuálissá most Szabolcsit, az Egyenlőségből induló Patai Józsefet, aki a neológ kultúrzsidóságtól is búcsúzott, amikor az Egyenlőségtől elválva megalapította a Múlt és Jövőt. 

A Száz-könyv beszél még arról, hogyan jelenik meg a Szól a kakas már Székely Magda, a kállói cádik és más cádikok Borbély Szilárd munkáiban, hogyan álmodja újra ezt a hagyományt Röhrig Géza A rebbe tollatépett papagája című művében és így tovább. Kárpáti Péter és mások révén némi színházi kitérőt is tesz. A hászidok, miután az életben meggyilkolták őket, maradékuk az eredeti udvarok, közösségek, települések neveit továbbvitte Izraelbe és Amerikába, visszatértek a magyar irodalomban.

Sebestyén Márta és Bob Cohen varázslatos előadásában

„Kedves testvérei sokaságának körében” az Egyenlőség jubileuma

Az Egyenlőség szerkesztőit, a néhai Szabolcsi Miksát és fiát, Szabolcsi Lajost köszönti gyűjteményünk díszoklevele a korszak kulisszahasogatóan teátrális tónusában a lap fél évszázados fennállásának alkalmából. Háborús metaforika (helytállás és dicsőség a magyar zsidóság egyenlőségért vívott harcaiban), „tűz és „szív”, szakajtónyi, önmegerősítő szuperlatívuszok. Jó, hát jubileum volt, továbbá 1930, a nagy válság időszaka, a Bethlen-korszak végórái, gyülekeztek már a felhők az égen újra, mindez érthető. Mind „tradicionális hitünk”, mind nemzeti és honfiúi, honleányi büszkeségünk magasztalása. Ami sokkal figyelemreméltóbb, az a héber nyelvű felirat. A szöveg az Eszter könyve utolsó sorait idézi Mordehájról, aki „kedves volt testvérei sokaságának körében, népe javát kereste”. A Szabolcsi-família egymást követő két generációja olyan volt Ferenc József és Horthy Magyarországán a díszoklevél sugalmazása szerint, mint a perzsák udvarában Mordeháj. Ők garantálták népük javát keresve testvéreik biztonságát, akik hálásan szerették cserébe őket. A boldog befejezésből való ugyan az idézet, ez a héber-Biblia Eszter-könyve változatának utolsó mondata, de itt, érezhetően, korántsem biztos a boldog végben mindenki. Ezek a harcok még zajlanak, az Egyenlőség küldetése ma is, ma különösen aktuális a díszoklevél fogalmazói szerint, a happy end idézése inkább háláról, semmint megnyugvásról tanúskodik. A kultúrneológia mindennek ellenére tovább viszi apái reményeit.

Mindez azonban már egy másik történet kezdete, a Szabolcsi-nemzedékeknek éppen úgy, ahogy a magyar zsidóknak is általában. Nincs okunk, hogy a későn születettek érdemtelen fölényességével ítélkezzünk majdnem száz év távlatából az Egyenlőség harcai felett. Ha tévedtek, tévedésük bátor és nagyszabású volt és akár így, akár úgy, ők is, tekintélyes részben, a mi hagyományaink.