A tárgyak, amikor bekerülnek a múzeumba, kikerülnek addigi saját, addig természetes életközegükből: a főúri paloták faláról a képtárakba, a jelenből a megőrzött múltba. A jó és modern múzeum feladata az, hogy visszahozza őket az életbe. A jó múzeum randioldal tulajdonképpen, amely teret és esélyt ad az elmúlt és az aktuális jelen találkozásainak.

Van úgy, hogy egy-egy benyomás hirtelen felidéz egy másikat, egy régit, gesztust, mozdulatot, egy felület tapintását. Egy hang hirtelen megszólaltatja párját a vegetatív emlékezetben és megnyílik a rég elfeledettnek hitt dolgok világa. Az érzékeink emlékezete tartósabb az emlékezet más formáinál. Igen, úgy, ahogy a teasütemény íze, vagy a Vinteuil-szonáta dallamtöredéke tör be Marcel emlékezetébe, hogy elindítsa Az eltűnt idő nyomában regényfolyamát.

Ilyen, ha előkerülnek rendezkedés közben régi levelek, sietve megírt képeslapok. Történetbe nem rendezett múltdarabkák. X.Y. üdvözöl minket valamiféle kirakat-tájból, esetleg kellemes ünnepeket kíván a vonatkozó, elsüllyedt évre és a dátum és a név, az esetleg érdektelen szövegsablon mögött is jelenünkből kiesett történeteket idéz fel. Ki volt ő pontosan nekünk, miért is voltunk akkoriban jóban, mi, ki volt éppen nagyon fontos és miért nem fontos most már? Sok gyerek szorong azon, hogy ha felnőtt lesz, már nem az óvodai szerelmét fogja majd szeretni, mások lesznek a barátai, végül talán mégsem űrhajós lesz, és aztán jobbára tényleg nem és nem fáj egyáltalán. Amíg elő nem kerül néha egy-egy palackba zárt üzenet. 

A Vinteuil-szonáta, a sütemény íze, a képeslap aláírása és dátuma olyan múlttöredék, amely kicsit átírja jól rendezett élettörténetünket, meg is állít, néha csak másodpercekre, néha órákra, napokra a pakolásban. A rendcsinálás igénye a dobozaink, a papírjaink között abból a homályos érzésünkből fakad, hogy a múltunk tulajdonképpen „rendetlen”, rendet kéne csinálni benne. A rosszul sikerült, nem beállított, nem jellegzetes pillanatot elkapó fényképek és a merőben alkalmi képeslapok ennek a rendetlen múltnak az őrzői, amelynek Proust a krónikása.

A múzeum dolga az, hogy egyszerre őrizze a „rendes”, jellemző, reprezentatív és a rendetlen, személyes, szabálytalan múltat, amely zavarba tud ejteni bennünket. A rendetlen múlt személyes törédékei a képeslapok szövegei, dátumuk és aláírásuk, a legszebb dokumentumai és műtárgyai alkalomadtán ennek a múltnak a fényképek mellett: az ilyen tárgy a véletlenszerű pillanat örökkévalósága. Az ilyen gyűjtemény az emlékezésre nem méltónak ítélt dolgok archívuma.   

A szabálytalan múlt felbukkanása képes arra, hogy átrendezze a jelent, újraírja az élet történetét. És az, ami megzavar minket, esélyt ad rá, hogy jobban megismerjük önmagunkat. Erre a zavarra mindennél nagyobb szükségünk van a megtérés hónapjában, Elulban, a világ és az ember születésnapja, az ítélethozatal napja, Ros hásáná, (újév) előtt. A héber sáná szó, amely évet jelent (a sáná tová ismeretesen boldog új évet), a lesánot igével áll kapcsolatban, amely egyszerre jelöl ismétlődést és változást. Az élettörténetünk folytonosságát és a mássá válás, a fejlődés esélyét. Minden életforduló ennek a kettősségnek a jegyében áll. Azért kell némiképp zavarba jönnünk, hogy újraírhassuk a történetünket, új folytonosságot teremtsünk benne, ez a zavar a megtérés, a visszatérés esélye.

És ezért lesz szó alább a képeslapok gyűjteményéről alig egy héttel Ros hasáná, az emberiség születésnapja előtt.

Közeledik egy újabb forduló. A Király a mezőn, a kertek alatt jár már, az ünnep előtt azonban még egyszer találkozunk.

Maradjunk együtt, ahogy lehet!

A zsidó civil életben is ismert és aktív produkciós vezető vagy, és a céged neve igen beszédes: Kultmisszió Kft. Hogyan határoznád meg, milyen kulturális misszió „munkása” vagy, mire törekszel a munkáddal a zsidó és a nem zsidó kulturális térben?

Ezt a céget még akkor csináltuk, amikor Borgula Andrással dolgoztam a Gólem Színházban. A szétválásunk idején megosztoztunk: övé maradt a Gólem Színház, én pedig vittem tovább a Kultmissziót, hogy mindenkinek jusson egy cég. Ezen keresztül intézem a kultúrával kapcsolatos projektjeimet. Schilling Árpád pár produkciójának is ez volt a háttércége, továbbá a Katona József Színház ajándékboltjáé, amit Büchler Andrással közösen viszünk, és akkor már az volt a legegyszerűbb, ha ez a cég működteti a judaika boltot, a Judapestet is. Az imént felsorolt sokféle tevékenységből talán kirajzolódnak a vonzalmaim, vonzalmaink, kulturális hitvallásunk.

A judaika üzlet, a Judapest a Katona-bolt ötletét vitte tovább, azt reméltük tőle, hogy megújítja majd a merchandisingot. A Katonában az lenne a klasszikus megoldás, hogy rányomtatod a pólóra, hogy Katona József Színház. Miinket viszont az izgatott, hogy lehetne például a Katona szellemiségét igényes iparművészeti termékekbe átfordítani, amelyek közben továbbra is eladhatóak maradnak. A sors vagy aszerencsére összehozott Orlai Balázs dizájnerrel, akivel nagyon élveztük ezt a közös munkát: művészeti intézmények karakterét, sajátságait alkotó módon átültetni ajándéktárgyakba. Ebből az ötletből kiindulva fogalmazódott meg bennünk Büchler Andrással, hogy a hazai zsidó kegytárgypiacon nem igazán forgalmaznak olyan termékeket, amelyeket mi, zsidóságukat nem csak vallásként megélő kora középkorú emberek megvennénk. Pedig igényem lenne egy olyan hanukiára, amelyben szívesen gyújtok gyertyát az ünnep idején, annak ellenére, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy örököltem hanukai gyertyatartót a nagyszüleimtől. Nagyszerű érzés, hogy ezen a tárgyon keresztül, a hagyomány közösségében, kapcsolódhatok hozzájuk, de mi lesz az én saját hanukiámmal? Az a kevés dolog viszont, ami a már létező kortárs judaika-piac kínálatából nekem tetszik, az Magyarországon jobbára elérhetetlen.

Hosszú ideig készítettük elő a nyitást, sok idegenvezetővel beszéltünk, mert az a kezdetektől világos volt a számunkra, hogy az aránylag szűk magyar keresletre nem alapozhatjuk a bolt forgalmát, és kell kezdenünk valamit a couleur locale-lal, a budapestiséggel is. Ezután meg kellett találni, hol legyen az üzlet, körülbelül három utca jöhetett szóba a zsidónegyeden belül. Amikor meglett a hely, megnyitottunk és most bezártunk a koronavírus miatt. Idáig ennyi a történet.

Csináltatok piackutatást, tudtok valamit arról, hogy a fiatal felnőtt, kora középkorú fővárosi zsidó lakosságnak van-e igénye saját hanukiára, kegytárgyakra?

Nem, anyám szokta mondani, hogy amíg lószar van, veréb is van. Mi nem lószart árulunk, úgyhogy el fogjuk tudni adni. Persze annyit nem, hogy eltartsa a boltot, de több lábon állunk, ezért fontosak például a turisták, akik valami olyasmit akarnak innen hazavinni, ami kimondottan a pesti zsidónegyedre emlékezteti őket. Valamit, ami nem fantáziátlan, giccses tucatárú, hanem van benne valami sajátos, ami jellemző a budapesti zsidóságra, a neológiára, vagy akár a híres magyar zsidókat jeleníti meg. A vásárlók olyan tárgyakat vihetnek tőlünk haza, amelyeket a zsidó hagyomány ihletett, egy zsidó dizájner álmodott meg, és amit nagy valószínűséggel szívesen nézegetnék az otthonukban. Azt mértük fel az idegenvezetőkkel beszélgetve, hogy mennyit költenek a külföldi turisták judaikák vásárlására arra a szerintem nem eléggé színes, nem eléggé kortárs kínálatból, ami addig elérhető volt. Ezekből a beszélgetésekből tényleges, adatszerű ismereteket nem, csak benyomásokat lehetett szerezni és a benyomások alapján döntöttünk, ami ugrás volt a sötétbe. Kibéreltünk egy rettenetesen drága üzlethelységet, komoly befektetés volt, elég sok pénzt beletettünk, és a számok azt mutatták, hogy ha nem jön a COVID, az első év végére meg is térült volna. Négy és fél hónapig működött zajos sikerrel, akkorával, amekkorára egyáltalán nem számítottam.

Kik a tervezőitek, kikkel dolgoztok?

A Judapest brand vizuális arculatát Balogh Balázs, egy motion designer tervezte, akivel korábban sokat dolgoztunk együtt. Tudtam, hogy bár személyesen nem köti ehhez a világhoz semmi, de képes lesz megérteni, letapogatni, hogy miről is van szó. A Judapest brand design-elemei, a csíkok úgy fonódnak egymásba, mint a hávdálá-gyertyák, ami a régi és az új, a hagyomány és az innováció összekapcsolódását jelenítik meg. Illetve egymásba érő, zsidó és nem zsidó, nagyvárosi, budapesti élettörténeteket is szimbolizálnak a csíkok, amelyek elsősorban itt, a mi boltunkban, a Judapestben találkoznak össze.  Így az, hogy egy nem zsidó designer találta ki ezt a designt a zsidóságához különbözőképpen, de eléggé intenzíven viszonyuló két pesti zsidó, Büchler és az én ötleteim alapján, már önmagában is jelentéssel bír. A csíkok közötti üzenetek, mondatok, mint például az, hogy „Sex is a mitzvah”, vagy az, hogy „Charity makes you Jewish” egyfajta kortárs dialógust akarnak kezdeményezni. A „Sex is a mitzvah”-val indítottunk, ami merész vállalás volt, és nagyon sikeres lett. Amikor a „Charity makes you Jewish” került volna sorra, beütött a koronavírus. Dolgozunk kortárs művészekkel is, például Ujj Zsuzsival, aki a Magyar Zsidó Múzeum színes üvegablakainak mintáját dolgozta át, amelyek megjelennek a múzeum termékein is, zoknin, mezüzetokon, vagy kipán.

Azt is szerettem volna, ha 100%-ban természetes anyagból készülő, kézzel horgolt kipákat árulnánk, találtam is egy lányt, ő horgolta ezeket nekünk és történetesen ő sem zsidó. Együttműködtünk az a MOMÉ-val: a tárgyalkotó hallgatók másod- és harmadévben foglalkoztak fél évet judaikával, amit mi szponzoráltunk.  Ez fontos volt nekünk, mert még ha végül forgalomba hozható, megvalósítható ötletek nem is születtek, de a közös munka, a közös gondolkozás a kortárs judaikáról elindult. Mindez és még sok minden más ötletünk most egyelőre áll. A helyiség bérleti díjáról a koronavírus alatti zárvatartás idejére nem tudtunk megegyezni a tulajdonosokkal. Új helyen, de mindenképpen folytatnánk, amint újra lehetséges lesz, mivel felnőtt életem egyik legjobb, leginkább örömteli munkája a Judapest. Most csak a judapest.store webshop üzemel, amelynek a termékei az üzlet kiürítése után most itt állnak a lakásomban. Azért is vagyunk szomorúak, mert három fontos kezdeményezést is elindítottunk, amelyeknek nagy jövőt reméltünk. A bevételek 3%-ával szerettünk volna egy zsidó és egy nem zsidó szervezetet támogatni. A Zsidó Múzeummal tervezett együttműködésünkben minden közösen létrehozott tárgy utáni bevételből a múzeum baráti körét illette volna 10%, végül elindult a MOMÉ-val folytatott együttműködés, amelyről beszéltünk, és amely a tárgykultúra révén betekintést nyújtott volna a hallgatók számára a zsidó közösség, az ünnepek és a hétköznapok, a hagyomány és a kortárs zsidóság világába. Ez utóbbi nekem, aki annak idején a barátaimmal épp erre az ismeretszerzésre, a bevonódásra, a kulturális találkozások katalizálására találtam ki a Haver Alapítványt, különösen fontos volt. Most valahogyan ki kell találni, hogyan építjük újra a Judaika boltot, hogyan lesz egy másik. 

Olyan kora középkorú emberként jellemezted magadat, mint akit nem kizárólag és nem is elsősorban vallási vonzalom fűz a judaizmushoz. Pontosan hogyan írnád le, milyen természetű az érdeklődésed, mivel azonosulsz, amikor zsidóként határozod meg magad?

Ez folyamatosan alakul, főleg azóta, hogy létrehoztuk az előbb emlegetett Haver Alapítványt, aminek segítségével iskolákban, tinédzserek előtt kezdtünk beszélgetni ezekről a kérdésekről. Az ő kérdéseik nagyon el tudják gondolkodtatni az embert, ráébresztik az élete végig nem gondolt aspektusaira. Az én összes felmenőm zsidó, a kommunizmus alatt is zsidók voltak, ez az egész számomra magától értetődő volt. Nálunk nem volt karácsony, de volt széder este és őszi ünnepek, ettünk disznót és nem tartottunk szombatot. Rendes, kelet-európai zsidó értelmiségi családból származó, jó tanuló gyerek voltam, aki aztán rosszul érezte magát a gimnáziumában és átmenekült az Anna Frankba. Ott kezdtem el foglalkozni vallási kérdésekkel, eleinte érdekelt, aztán annyira már nem. Máig sem izgat fel különösebben a vallás, bár az ünnepeket szeretem, de inkább azért tartom őket, hogy legyenek olyan időszakok az évben, amelyek különböznek a hétköznapoktól. Otthonról kaptam egy hagyományt, amelynek bizonyos elemei az életem részévé váltak, azokat viszem tovább és ennyi. De mégsem egészen ennyi, mert van ennek egy közösségi aspektusa, ez az egyik közegem, amelyikben otthon érzem magam, ahová tartozom. Felszögezem a mezüzét a lakásomban, mert fontosnak érzem, hogy felszentelje, otthonná tegye a házat, de ma már nem különösebben izgat, hogy eléggé kóser-e a tokban lévő tekercs.

Tudható, nem érzed úgy, hogy a zsidó intézményrendszer ki tudja vagy szeretné szolgálni a te, illetve a hozzád hasonló igényekkel jelentkező nem kevés magyar zsidó igényeit. Mivel vagy elégedetlen, mit hiányolsz?

Én, mondjuk így, fellázadtam az intézményrendszer ellen, nem megyek zsinagógába sem nagyünnepeken. Nem azért, mert ne lenne rá igényem, vagy, mert ne tudnám követni az istentiszteletet, hanem mert helytelennek tartom, hogy a Mazsihisz, a szervezet, amelynek az egész közösséget kéne szolgálnia, lényegében csak a vallási igényekre figyel. Jó, hogy tudok házasodni és eltemetnek majd, ha a papírjaim, a státuszom megfelelőek, és ha szerencsém és kapcsolati tőkém is van, a nagyszüleimet életük legutolsó időszakában tisztességesen ellátják a Szeretetkórházban. Ez mind van és fontos, még ha a kapcsolati tőke szerepe túlzottan nagy is ezeket az ügyeket illetően az én ízlésemhez képest. A tájékoztatás nem eléggé felhasználóbarát például a temetők nyitvatartásáról. Nehéz tájékozódni, megtudni, mikor kihez kell fordulni, nehezen átlátható a szervezeti felépítés, mi a Budapesti Zsidó Hitközség feladata és mi a Mazsihiszé, egyáltalán mire szolgál ezeknek a szervezeti szinteknek a megkülönböztetése, és így tovább. A temetők körüli zavar azért is különösen fontos, mert ez valamiképpen a kirakat, nagyon sokan a szeretteik elvesztését követően szereznek benyomásokat a rendszerről, akkor kerülnek kapcsolatba a hitközséggel. Ugyanilyen szervezeti probléma, hogy egy szervezet topmenedzserét szakmai pályázaton kellene kiválasztani, nem pedig a közgyűlésnek szavaznia róla. Így elnököt kell választani, irányjelölő vezetőt, nem pedig menedzsert. 

Ami ennél még lényegesebb viszont, az az, amiből kiindultunk, hogy engem most a Mazsihisz nem képvisel, nincs beleszólásom a politikájába, mert abban csak a zsinagógakörzeteknek van szava, miközben rengeteg nem vallásos, máshogy vallásos, máshogy kötődő zsidó él és aktív akár zsidóként is Magyarországon. Ez pedig, hiába tettük szóvá, nem változik. A civil szervezeteknek nincs módjuk továbbra sem jelöltet állítani, sem bekapcsolódni a Mazsihisz döntéseibe.

Említetted, hogy most nem jársz zsinagógába. Volna olyan zsinagógai közösség, ahová szívesen járnál. Milyen lenne?

A legfontosabb szempontom az lenne, hogy a tagoknak részt kellene venniük a zsinagóga működtetésében, felelősséget kéne vállalniuk egymásért, a közösségükért. Ha anyagi felelősséget éppen nincs is módom vállalni, ki kell találnom valami más módját a részvételnek. A rabbitól pedig azt várom, hogy legyen lelki, spirituális vezető, de ha ez nem megy, akkor minimum annyit, hogy törődjön a közösségével, érezze úgy, hogy mindenekelőtt nekik tartozik felelősséggel. Nagyon nagy örömmel vennék részt egy ekképpen felépülő, ebben a szellemiségben működő közösség életében.

A képeslapok abban az időben lettek népszerűek Európában, amikor a zsidó közösségek mindennapi élménye volt a kivándorlás, otthonváltás, és az ebből fakadó otthontalanság érzése. Az országok, vagy akár földrészek között szétszakadt családok tagjai között nagy divat lett a képeslapküldés, amivel fenntarthatták a családi-baráti kapcsolatokat.

A képeslapok nem csak, nem elsősorban a levelezést szolgálták, hanem ezek voltak az első népszerű és mindenki által hozzáférhető képek, melyek zsidókat, zsidó élettapasztalatokat és érzelmeket jelenítettek meg.

A képeslapok népszerűségének csúcsán (1880-1918) merült fel a zsidó körökben először az önreprezentáció igénye; egy olyan időszakban, amikor a zsidó identitás sokszínűvé, csoportonként nagyon különbözővé vált. A zsidó közösség nem volt többé egynemű: voltak asszimilált vagy a tradícióhoz mereven ragaszkodó csoportok, vallásilag ortodoxok és reformokat követők, és nemzeti identitásuk is széles skálán mozgott a patriótáktól a cionistákig. A tömegesen kiadott képeslapok közül valamennyien megtalálhatták a világlátásukhoz leginkább illőt, melyet aztán messzire – térben és ideológiailag is messzire – postázhattak.

Kiállításunkban a képeslapokat a különböző identitások kifejezőiként mutatjuk be. Küldőik üdvözletet küldhettek saját zsidó identitásukból a többieknek; elősegítve ezzel a különbözőségből egy új egység megteremtését.

A new yorki zsidó múzeum idén azt kérte, hogy szerte a világban, mindenhol fújják meg a sófárt, készítsenek róla egy rövidke videót és küldjék el nekik. A mi múzeumunk nevében Verő Tamás rabbi gyönyörű helyszínen, Veszprémben készült videóját küldtük - izgatottan várjuk a diaszpora minden szegletéből küldött videókból készített összeállítást.