Hírlevelünk tartalmából

• Palackba zárt üzenet: a Tóra és a 21. század 
• A hét műtárgya: Szépírás mintalapok 
• Ami közös és ami személyes 
• Kortársunk Rási 
• Levél a betérőnek: Majmonidész ma 
• A zsidó múzeum, mint postaszolgálat
• KItekintő: George Washington levele 
• ​Programajánló: Kurátori tárlatvezetés a Szemtanúk kiállításunkban
• ​Nyitvatartás augusztusban 
  
• ​Címlapképünk
• ​Instagram hírek 

A gyermeki képzeletet a legtöbbször lebilincseli a palackba zárt üzenet motívuma, még a kalózok elhagyott kincsénél is inkább. Az, hogy valaki, ki tudja, éppen neki kívánt valamit mondani a tér vagy az idő távoli pontjairól, hogy az ő érkezését tudták, várták, remélték, itt hagyott számára valamit a múlt, ide tartozik tehát, mások számára nem átlátható módon ráadásul, a világba, közös titka van múlttal és jövővel.

A levél és a palackba zárt üzenet közötti fő különbség, első blikkre az, hogy a levél címzettje egyetlen konkrét személy (esetleg család, kisközösség), míg ama legendás palackba zárt üzeneté, úgymond, bárki, aki megtalálja – a világ, amelyhez el kell jutnia. A palackba zárt üzenetek legtöbbje a jelent transzcendáló jövő, az utókor, amely majd visszamenőleg megérti, igazolja a szerzőt, akinek e világon nincs kihez szólnia. Ilyen levél az utókornak tulajdonképpen minden művészet. Minden, így ez is korának viszonyaiból nő ki, elsődlegesen kora kérdéseire válaszol, de a radikális, vagy magát radikálisnak remélő művészet olyan palackba zárt üzenet, amelynek elsődleges címzettjei nem azok, akik még messze vannak, hanem azok, akik még meg sem születtek. József Attila úgy ítélte meg, műve a kapitalizmus elidegenedett viszonyai között, ha sikere van is, csak márkaépítésre, brandingre lehet jó, neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré. Ez a címzett egyelőre továbbra is várat magára.

Amíg a leveleket kizárólag kézzel lehetett megírni, nagy jelentősége volt a szép, szabályos kézírásnak. A lányok oktatásában különösen fontos volt, hiszen egy úrilány nyilván szépen ír, de akinek végképp nem ment, fordulhatott hivatásos szépírókhoz is, akik nem irodalmárok voltak, hanem tulajdonképpen írnokok. Lövényi József pesti szépírástanár volt, aki a pesti közönség igényeit kielégítendő magyar és német szépírást is tanított, s kidolgozta az úgynevezett ütenyírást (Taktschrift), amivel a diákok vezénylésre írtak. Módszere nem terjedt el, szépírás mintalapjai azonban 1854 és 1860 között több kiadást is megértek. 

A héber szépírás mintalapok borítékja. A szépírás minták gyűjteményi adatbázisunkban hozzáférhetőek innen​. 

Ami közös és ami személyes

Az utóbbi évszázadok során folyamatosan növő nyilvánosság, noha a jelenhez szól, címzettje mégis ismeretlen, levél mindenkinek és senkinek. Általában szól a közösséghez, és ez egészen addig jó, amíg a magánszféra és a nyilvánosság határai világosan elkülönítettek (ezt az elkülönítést mossa el a közösségi média). A nyilvánosság, noha bárki lehet a címzettje, nem hasonlít palackba zárt üzenetekhez, mert azoknak a címzettje, noha nem ismert, egyetlen, megszólítható. Az, aki megtalálja, az, akire, úgymond, vár a szöveg. Meg kell keresnie valódi címzettjét a tér és idő labirintusában. Titkos, de személyes, mint minden levél.

Az olyan üzenetre, amelynek címzettje ismeretlen, de mindenképpen „csak egy személy”, ahogy Petri György mondja, amely minden egyes címzettjéhez személyesen szól, talán a Tóra a legjobb példa, amelyet értelmezéstörténete épp ilyen „levélként” mutat be nekünk. 

Kortársunk, Rási

Az 1000 éve élt kommentátor, minden zsidó tudás kiindulópontja, Rabbi Slomo Jicháki – híres betűszavával Rási – írt egy kulcsfontosságú kommentárt Mózes ötödik könyvéhez.

A könyv tulajdonképpen egy nemzedékváltást vázol, az előző generáció vezetője, az agg Mózes, a sivatagi vándorlás 40 évének végén még egyszer összefoglalja Izráel, vagyis az előtte állók szüleinek történetét, azokét, akik rabszolgák voltak Egyiptomban, hontalanok a sivatagban és akik most eltávoznak ebből a világból, az utánuk jövőknek, akik birtokba veszik a megígért Földet. A filológusok kedves játéka összevetni Mózes itteni elbeszélését a megelőző könyvek történetével és még a Tízparancsolatban is könnyedén fel lehet fedezni különbségeket. Rási úgy véli, Mózes 70 nyelven ismertette újra a Tórát.

Vagyis valamiféle fordítási helyzetnek, ahhoz hasonlónak látta a hagyomány továbbadásának feladatát, fordításnak, tehát részleges újraértelmezésnek, olyan ismétlésnek, amelyből nem hiányozhat a kreativitás mozzanata. A Tóra szerinte saját maga elkezdi önmaga értelmezését.

Köztünk és Rási között még mindig kisebb az időbeli távolság, alig ezer év, mint Rási és a Tóra sejthető keletkezésének hosszú időszaka között. Rási messzebb van időben a Tóra megírásától, mint tőlünk. Alighanem már át tudta érezni az akkori Nyugat-Európában a Tóra nemzedékei és az ő nemzedéke közötti távolságot, Helen Plotkin rabbi kommentárja szerint önmagára ismert az agg Mózesben. Hiszen ő is ez volt, tolmács, a Tóra és a Talmud közvetítője saját kora számára. Még egészen konkrét fordítói tevékenységet is végzett, korabeli francia szavakat adott meg nehezen érthető héber kifejezések vélt megfelelőjeként, ezek a francia nyelvtörténet értékes forrásaivá lettek.  

Levél a betérőnek: Majmonidész ma

A sokat levelező nagy zsidó tudós egyik leghíresebb levelét egy Ovádjá nevű betérőnek írta és azt hangsúlyozza benne, döbbenetesen modernnek ható módon, hogy a betérés révén nem csak egy nép jövőjének, de a múltjának is részévé válhatunk.

Ovádjá, a betérő (feltehető névadója, Ovádjá próféta a zsidó hagyomány egyik vonulata szerint maga is betérő volt) a levél tanúsága szerint azt kérdezhette Majmonidésztől, hogy hogyan viszonyuljon imádkozás közben a zsidó nép történetéhez. Tekintheti-e magát Ábrahám ősatya utódának, tekintheti-e saját múltjának az egyiptomi kivonulást és így tovább. És a Mester határozottan igennel felel.

„Azóta, bárki felveszi a judaizmust és vallja az isteni név egységét, ahogy a Tóra előírja, Ábrahám ősatyánk tanítványai közé számoltatik, legyen béke vele. Ők Ábrahám háza népének számítanak, és ő az, aki az igazság(osság)ra megtérítette őket… Ugyanúgy, ahogy a kortársait megtérítette szavai és tanítása által, a későbbi nemzedékeket is ő téríti meg örökégre révén, amelyet gyermekeire és háza népére hagyott maga után. Így Ábrahám, a mi atyánk, béke legyen vele, atyja jámbor utódainak, akik az ő útjain járnak… és minden betérőnek is… Ezért imádkozhatod, hogy „Istenünk és Atyáink Istene”, mert Ábrahám, béke legyen vele, a Te Atyád… És minden csoda, amely értünk tétetett, érted is tétetett, éppen úgy, ahogy értünk. Ne tekintsd származásod alantasabbnak a miénknél. Míg mi Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottai vagyunk, „Te Attól eredsz, akinek Szavára a Világ teremtetett. Ahogy Jesájánál áll: ez mondja: az Örökkévalóé vagyok, az Jákob nevén nevezi magát” (Jesájá 44, 5).

Aki egy közösség részévé lesz, osztozhat a múltjában, egészen addig, amíg végső soron a sajátja is lesz. Amíg Pál apostolnál az, aki feltámad Jézusban, meghal a múlt számára, Majmonidésznél épp ellenkezőleg, múltjában is újjászületik.

A zsidó múzeum mint postaszolgálat

A Tóra tehát minden egyes nemzedéknek szól, mindenkinek, de nem ugyanazt mondja olvasóinak, mindenkinek, minden generációnak személyes, palackba zárt üzenete van. Magánlevele az Ég és a Föld teremtőjétől már az Ég és a Föld teremtésének napjaitól fogva, olyan magánlevele, amelynek tartalmához senki nem férhet hozzá illetéktelenül, mindannyian csak mi magunk olvashatjuk el.

Postás viszont, már Mózestől kezdve, feltétlenül kell ahhoz, hogy ez a levél célba érjen. Mózes is elmondhatta Rási értelmezése szerint, amit 900 évvel később Babits Mihály mondott az élet átmenetiségéről: csak posta voltál.

És posta a Zsidó Múzeum is, amely érzékileg szemlélhetőként őrzi meg a múltat és kontextusba illeszti, megmagyarázza, közvetíti, segít a levelünk, a ránk váró palackba zárt üzenet kibetűzésében. Az a tulajdonképpeni feladata, hogy minden nemzedéknek, minden érintettnek segítsen megérteni a maga levelét. Így viszi tovább a Mózes tanítónk által ránk bízott, Rási által továbbított örökséget, az örökségünket. 

Amerika születése: George Washington levele Newport zsidó közösségéhez

Nincs zsidó szabadság a lelkiismeret szabadsága, az állampolgárok közössége, republikanizmus, a nép szabadsága nélkül. Ezt tanítja nekünk Amerika születése, illetve George Washington levele a zsidó történelem egyik legfontosabb fordulópontján.

Az amerikai függetlenségi háború lezárulását követően, immár az Egyesült Államok első elnökeként látogatott el az Alapító Atyák legnagyobbika, George Washington Rhode Island államába, Newport városába 1790-ben. Ott, sokak mellett, az őt köszöntő delegáció részeként fellépett a zsidó közösség nevében is egy képviselő. Megilletődött szavai szerint „mi most – a minden történések Ura előtti mélységes hálával – olyan kormányzatot láthatunk magunk előtt, amelyet a Fenséges Nép emelt fel – olyan kormányzatot, amely a gyűlöletnek nem ad menlevelet, az üldöztetésekben nem működik közre, inkább kegyesen biztosítja mindenki számára a lelkiismeret szabadságát”. 

Washington válaszol

Távozását követően az elnök levélben válaszolt a köszöntésekre, közöttük a zsidókéira is, nyomatékosan hangsúlyozva, mennyire elkötelezett híve annak, hogy ők is szabadon gyakorolhassák vallásukat, és a születő ország maradéktalanul egyenjogú polgárai legyenek.

Bibó István a nyugat történetét a szabadság fokozatos, visszaesésektől megakasztott, de mégiscsak folytonos kiterjesztésének történeteként látta, szerette volna látni. Az Egyesült Államok születése, alkotmánya ennek a folyamatnak kitüntetett pillanata, a lelkiismeret szabadsága azonban ekkor még viták tárgya volt a protestáns többségű országban, ahová minden rendű és rangú üldözöttek érkeztek meg, a vallásszabadság európai hiányának kárvallottjai. Politikai, vallási üldözöttek hazája volt már a polgárháborút megelőzően is. Az államvallások elgondolásának visszautasítása, az állam és az egyház teljes szétválasztása reményt adott a zsidóknak is, akiket később a gazdasági lehetőségek mellett épp ez az ígéret vonzott a Goldene Medinébe, a modernitás Izrael melletti másik Ígéretének Földjére.

Csak ha mindenki szabad

Az elnök tudatja newporti zsidó híveivel, hogy a puszta toleranciát, a zsidók megtűrését kevésnek tartja, az Egyesült Államok ugyanolyan állampolgárának tekinti őket, mint mindenki mást. Pontosan tudja, mint a mélyen vallásos Alapító Atyák mindengyike, hogy ez az ígéret és remény, a teljes állampolgári jogegyenlőségé, miközben valóban modern, gyökereivel a Szentírásba nyúlik vissza. Ezért idézi Mihá (Mikeás) prófétát, aki az örök béke korszakára nézve írja, hogy amikor megszűnik az ellenségesség a népek között, „majd ülnek, ki-ki szőlőtője alatt és fügefája alatt, és nincs ki háborgatja őket” (Mihá 4,4). Ez a reménység szülte egyebek mellett Amerikát, mindazt, ami jó benne, ha tudjuk is, hogy az őslakosokra és a fekete rabszolgákra ez az ígéret nem terjedt ki.

És mégis, George Washington levele világossá tette, akárcsak a Függetlenségi Nyilatkozat, az Alkotmány, hogy a zsidók szabadságát, ahogy mindenki szabadságát tartósan csak az általános szabadság keretei és garanciái biztosítják, a jogi garanciák és a republikánus érzések. Az udvari zsidók és az általuk patronált közösségek alapvetően középkori modellje végtelenül ingatag, sérülékeny szabadságot biztosíthat csak, a szabadság kiterjesztése ennél erősebb esély. Amikor bárki szabadsága veszélyben van, a zsidók is veszélyben vannak, ha ők a jogfosztás elsődleges célpontjai, ha nem.

Ezért írhatja azt az amerikai zsidóság történetének kortárs kutatója, Mervin Urosky, hogy „noha ez a levél kitüntetett jelentőséggel bír az amerikai zsidóság számára, számos tekintetben az egész nemzet közös kincse is”. 

Augusztusban múzeumunk pénteken, vasárnap és hétfőn 10 és 16 óra között újra látogatható! 

Címlapképünkön egy baráti levelet látunk, "Kedves Jóska barátom" nak címezte egy olvashatatlan aláírású barát Verbón, 1884. október 14-én. Megköszön egy gratulációt, majd hosszasan elnézést kér, hogy régóta nem írt.  Ebben tulajdonképpen semmi meglepő, vagy számunkra ismeretlen nincs, ugye? Ami viszont lenyűgöző, az a levélpapír, amin ír: a lila kabátban és sárga nadrágban velocipédező csizmás-kalapos úr képének jelenléte egy levélpapíron szokatlanul bájos, kedves darabbá teszi ezt a levelet. Ha kicsit továbbgondoljuk, akkor még érdekesebb: a korabeli nyomdatechnikai adottságokkal ez a levélpapír egy valóságos kincs lehetett, ilyen drága és míves darabon tényleg csak a legjobb barátjának írt az ember. Az olvashatatlan nevű verbói barát, Bánóczy Józsefnek, 1884-ben.