Zsidó Múzeum Magazinja KUNMADARAS Kunmadaras története és a zsidók Az észak-alföldi régióban, Karcag szomszédságában hosszan elterülő nagyközség, Kunmadaras lakossága, régiós sorstársaiéhoz hasonlóan, folyamatosan, lassan csökken évtizedek óta. Akadnak híres szülöttei, történelmének kezdete dokumentálhatóan a 14. századra, annak végére, Luxemburgi Zsigmond uralkodásának idejére nyúlik vissza, nevét arról a Madaras nevű családról kapta, akiknek a birtoka volt. Neve, ahogy, mondjuk, Tiszaeszláré a vérvád, mindazonáltal mégis elsősorban a holokauszt utáni első évben zajló pogrom kapcsán rögzül és jön elő a közösségi és a digitális emlékezeten. A google első találatai között, ha beírjuk Kunmadaras nagyközség nevét a keresőbe, az elsők között ezt kapjuk, ez a „nevezetességeinek” egyike. Érthető, hogy így van, de nem lehet könnyű. Kunmadaras zsidó története amúgy szintén nem nagy történet túlzottan. A háború előtt is a környékéhez hasonlóan jórészt református település lakóinak mindössze három százaléka volt zsidó. Sokukat Karcagról egy Strasshof felé induló szerelvénybe osztották be, így élhette túl a deportálást a kunmadarasi zsidók viszonylag nagy, a vidéki zsidóság átlagánál jóval magasabb százaléka, 70-80 ember tért vissza ide 1945-ben. Az egy évvel később megszólaló túlélők, immár a helyi pogrom túlélői közül van, aki úgy emlékszik, az érkezőket inkább együttérző, baráti közeg várta otthon. A pusztításnak a viszonylagos szerencse ellenére is hatalmas mértéke sokakat tett együttérzővé szomszédaik iránt egy időre. A kommunista párt propagandája, persze, arra akarta használni ezeket a megszólalásokat, hogy jelezze, a kunmadarasi szegény emberek eredendően nem pogromlovagok, a reakció szervezkedése zavarta meg a fejüket. Annyit talán mégis el lehet hinni, hogy a kezdet kezdetén némi együttérzés fogadhatta a hazajövőket. A hét műtárgya: A kunmadarasi zsinagóga alapító okirata A kunmadarasi zsinagóga alapító okirata, 1941 A múzeum gyűjteménye hírt ad róla, hogy a második világháború második évében, amikor a Wehrmacht megállíthatatlannak tűnt és a náci Németország dominálta Európát, a kunmadarasi zsinagóga épülete összeomlott. Három évvel a kunmadarasi zsidók deportálása előtt zsinagógát építtettek a hívek Kunmadarason. Elképesztő, ahelyett, hogy a menekülésbe tettek volna pénzt és energiát, mindenből amennyi csak volt. Naivitás, bizakodás minden alap nélkül. Az. Őszintén hihették, hogy a történelem legnagyobb vihara, amely a fejük felett tombol, majd elvonul, ahogy elmúlik lassan úgyis minden, az egészet ki lehet húzni mindentől messze. És addig is imádkozni kellene valahol, valahol együtt lenni. Amíg lehet. A kunmadarasi zsidók tisztában voltak a vállalkozásuk időszerűtlen hősiességével. De szerettek volna, ameddig lehet, élni. Szimbólumot láttak a zsinagóga romhalmazzá válásában és a saját erőfeszítéseikben is. Tenni, amit kell, vinni az életet, amíg lehet. A kunmadarasi zsinagóga alapító okirata, 1941 Papírra vettettek ezen sorok az 1941–ik évben, az Európát pusztító... Read More A visszaadott zsidóvagyon, a hiperinfláció és a vérvád A történet későbbi részei, amelyek a történelem legszervezettebb és legkiterjedtebb népirtása után egyetlen évvel irtózatos, állati lincselésekhez vezettek, részben könnyen érthetőek. A helybeliek számára, akik közül sokaknak nem volt könnyű élete, jól jött a gazdái nélkül maradt zsidóvagyon, amelynek egy részét vissza kellett adni. A háborút követő, a forint bevezetése előtti időszak történeti léptékben is párját ritkító inflációja újabb szociális feszültségekhez vezetett. Voltak, akik a népbíróságok működését nem tartották sem tárgyilagosnak, ezzel kapcsolatban valóban merülhetett fel kétség, sem elfogadhatónak. A teljes összeomláshoz vezető régi rend némely jelszavai kezdtek újra népszerűvé válni, az évszázados bűnbak, a zsidó közösség bevált már a bűnbak szerepében. Bibó István ebben az időben írja munkáit a magyar demokrácia válságáról. Egy piaci nap reggelén elkezdődött, fiatal felnőttek, kamaszgyerekek, fiatal nők tömeges részvételével a pogrom. A kedélyeket tovább fűtötte a vérvád újra megelevenedő kísértete is. Ahhoz, hogy a kétségbeesés embert és Istent nem néző, szadista tömeghisztériává fajulhasson, úgy tűnik, kell valami egészen irracionális, józan ésszel fel sem fogható sérelem, a gyerekeink veszélyeztetettségének tudata, akikből a zsidó bosszú kolbászt akar készíteni. Ahhoz, hogy a civilizáció végső tanításai is eltávozzanak tőlünk, mintha kellene még ez a tébolyult mese is. A halálos áldozatok, három férfi, teljesen véletlenül kerülnek bele az értelem nélküli, jelentés nélküli, valódi motiváció nélküli, abszurd tragédiába. A tömeg csinálja: a felelősség megszűnése Az, ami felfoghatatlan, a tömeg lélektana ezekben az esetekben. Érthető, hogy a felelősség ilyenkor megállapíthatatlan, szétszálazhatatlan, egyénekre nem lebontható. Mindenki ütött, mindenki rúgott, tépett, harapott. Volt, aki a gyerekeire hivatkozva, akik sértetlenek voltak, semmilyen veszély nem fenyegette őket. Volt, aki a dunnájáról beszélve lincselt, amelyet vissza kellett végül adnia az áldozatnak. Mindenki sérelmekről szólt, amelyeket meg kell torolnia, mindenki úgy tudta, istenigazából ő az áldozat. A feloldódó felelősség, a tömeg indulatainak átvétele, a beolvadás, a sérelmek orvoslása korlátok nélkül, az együttélés szabályainak megszűnése, az iránytalan düh becsatornázásának lehetősége, könnyen és sűrűn előálló feltételek vezetnek el ahhoz, ami Kunmadarason vagy ugyancsak ezekben az időkben Miskolcon történt, öregemberek, nők csoportos, tömeges felkoncolásának kísérletéhez (a halálos áldozatok mindhárman férfiak voltak). Egy piaci nap A tömeg beszél, dönt, gondolkodik és lát Závada Pálnak a regényében is, amelynek címét fentebb már leírtuk, Egy piaci nap. Závada az elbeszéléstechnikai ötletek írója is, az, ki, hogyan, milyen perspektívából látja, amit elbeszél, meghatározóan fontos az írásaiban. Az egyik érintett kívülálló mellett a tömeget halljuk szólni, az kap hangot és arcot, hogy elmondhassa, mit tesz és miért, hogy láthatóvá váljon az ijesztő irracionalitás és az, mennyire kevés választja el a civilizációtól. Tőlünk, rendes emberektől. Némelyek annak a napnak a reggelén, nyolc óra előtt, mert ekkoriban kezdődött a pogrom, maguk is rendes emberek voltak. Talán ez a legsúlyosabb belátás. Hogy mennyire kevés is elég hozzá, hogy megtörténjen. Kunmadaras jelenlegi, bátor lakói emléktáblán őrzik a múlt és az áldozatok, kunmadarasiak, a szomszédaik emlékét. Az, ami történt, beépült az ott élők emlékezetébe, identitásába. Felelősséggé vált. Závada Pál: Egy piaci nap ​ - a mű a linkre kattintva olvasható Kunmadaras40 – visszatérés A nyolcvanas évek közepén egy busznyi közösség indult Budapestről Kunmadarasra. Az utast negyven évvel korábban, 1946 tavaszán egy három ember halálát okozó pogrom után űzték el a faluból. Nem is maradt ott senki zsidó, egyedül Kohn Sándor és felesége élt a településen a megemlékezés idején. (A képeken az asztaltól jobbra álló kalapos, szemüveges férfi. Mögötte felesége Piroska.) Negyven évvel a kiűzetés után az elszármazottak közössége elkezdte szervezni magát. Az irányítás a soát Strasshofban megszenvedett Quittner testvérek, Éva és János kezében volt. A falu többi zsidó lakója is a deportálásból hazatért, kifosztott zsidó volt a pogrom idején. Őket űzték el a világnak csúfjára. (Quittner János a képen jobbra, papír kappedliben, tőle jobbra a falu református lelkésze, Ötvös László, valamint a többi meghívott vendég. A kép jobb szélén fehér kalapban Volenszky Paula.) Az utasok 1986. június 22.-én emlékezni mentek egykori otthonukba. A szervezők felkutatták a Kunmadarasról elszármazottakat itthon és külföldön is, gyűjtést indítottak a méltó megemlékezésre. Összefogtak a szomszédos Karcagi Zsidó Hitközséggel is. Kitakaríttatták a református temető mellett megbújó, elhanyagolt zsidó temetőt. Új kerítés is készült a temető köré, felszentelésére Raj Tamás rabbit és Tóth Emil főkántort fel. A szervezők a megemlékezés idejére padokat, székeket, asztalt vittek be a temetőbe az idős emberek számára. Az asztalra kavicsok, kapedlik, kendők kézmosó alkalmasságok stb. kerültek. Személyes látogatás során hívták meg a falu református lelkészét, a tanácselnököt és az iskola igazgatóját az eseményre. A beszélgetések során a szervezők hangsúlyozták, hogy negyven év után eljött az ideje a megbékélésnek, elsősorban ez a célja a megemlékezésnek. Mindegyik meghívott eljött és beszédet is mondott a megbékélés érdekében. A pogromot túlélők közül is hangzottak el visszaemlékezések. Volt idő sétálni, beszélgetni, emlékeket idézni, címeket, fényképeket cserélni. A hazafelé úton már régi-új közösség született. Volenszky Paula Címlapképünk: Karikatúra Sándor Károly: Karikatúra a kunmadarasi pogromról, 1946. #ZsidoMuzeum ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌   ‌