A facebook-oldaladról úgy tűnt, te voltál a ZSiFi leglelkesebb önkéntes támogatója, reklámembere. Hány filmet tudtál megnézni? Melyik három izraeli film tetszett neked a legjobban a ZSiFi kínálatában? Volt olyan, amit problémásnak, esetleg kifejezetten gyengének, netán ellenszenvesnek éreztél? Melyiket, miért?
Eléggé kritikus tudok lenni filmekkel kapcsolatban, sokszor meg is kapom, hogy nekem semmi sem tetszik, ilyenkor meg mikor valami jót találok, nyilván próbálom kompenzálni azzal, hogy lelkesen promotálom a barátaimnak. De van ebben egy misszionáriusi indíttatás is, mert azok a filmek, amiket szeretek és fontosnak tartok, azok általában kevés figyelmet kapnak. Ezek általában kevésbé látványosak, kevésbé formabontóak képi megoldásaikban, viszont annál izgalmasabbak gondolatilag. Ezzel ellentétben a nagyközönség, de még a kritikusok is elsősorban a különleges formai megoldásokat, a székhez szögező látványvilágot értékelik, de ezeknél a filmeknél közben elsikkad a lényeg, hogy mit mond rólunk, a világunkról az adott film, mond-e bármi érdemlegeset és főleg igazat. Az idei ZSiFi viszont ebből a szempontból kifejezetten kedvemre valóan válogatott, több olyan film is volt, amiért őszintén lelkesedni tudtam, ami fontos társadalmi kérdésekről, árnyaltan, elmélyülten, gondolatébresztően és nem utolsó sorban hitelesen tudott szólni. Hét fikciós filmet és három izraeli doksit láttam, tehát elég sokat, de kimaradt a közönségdíjas játékfilm, a Perzsa nyelvleckék, és a Nehéz idők. Utóbbit kifejezetten sajnálom, mert izgalmasnak tűnt az ismertető alapján, és nagyon remélem, hogy tudom majd pótolni. Az igazság az, hogy a fikciós filmek különösebben nem fogtak meg, Ezek szinte mind szórakoztató, kommersz „lektűr” filmek voltak, jobb esetben nézhetők, de többet nem is bírtam végigülni. A felületesség kevésbé zavart, annál inkább a hamisság, ami akkor is irritál, ha kvázi nemes az alkotói szándék, ha az alkotói üzenet úgymond jó. Bár vannak kétségeim afelől, hogy torz valóságábrázolással lehetséges-e pozitív társadalmi üzenetet közvetíteni. Ami viszont mindenért kárpótolt és visszaadta a fikciós műfajba vetett hitemet (ami az utóbbi időkben nagyon megingott), az a Murer című film, ami az egyik legjobb holokauszt film, amit valaha láttam. Sajnálom, hogy a beharangozó zoom video résztvevői közül senki sem hívta fel rá a figyelmet, pedig iszonyatosan fontos és erős mű. Nem nyújt vigaszt, föloldozást, és nem szolgál igazsággal, vagy akár a leghalványabb reménysugárral sem. Kegyetlenül pontos. A film vége, az ítélethirdetés, és az utána következő jelenetek rettenetesebbek és sötétebbek, mint bármely koncentrációs táboros film közhellyé silányult becsapódó gázkamra ajtója, ordítozós náci tisztje, kopaszra nyírt, sikoltozó statisztái.
Te magad is fontos dokumentumfilmek rendezője, társrendezője vagy. Hogy látod az izraeli dokumentumfilm-színteret? Mennyire erős? Milyen erényei és hibái vannak jellemzően az izraeli dokuknak? Vannak jellemző erényeik és hibáik egyáltalán?
Kedvenc témámra térünk rá, merthogy lelkes rajongója vagyok az izraeli dokumentumfilmeknek. Viszonylag követem a dokumentumfilm gyártást a világban és tényleg nem elfogultságból mondom, hogy világszinten is kiemelkedőnek számítanak – az én szememben mindenképp. Én azt is gondolom, hogy van egy izraeli iskola, egy sajátos gondolkodásmód, ami a legtöbb alkotást jellemzi. Nem a vizualitásra épít, hanem a drámaiságra, rendkívül izgalmas témákat dolgoz föl, nagyon érdekes és ellentmondásos karaktereket mutat meg. Árnyaltan és megértő szeretettel beszél szereplőinek hibáiról és fogyatékosságairól. Mentes a hatásvadász sallangoktól, a leegyszerűsített ítéletektől, és mentes mindenekelőtt a manipulatív eszközöktől – amiket sajnos nagyon gyakran bevetnek dokumentumfilmesek a siker érdekekében, és egy idő után már lényegében nem dokumentumfilmet nézünk, hanem reality showt. Ezt az alkotói iskolát mindhárom, a fesztiválon vetített, izraeli film – a Golda, a Transz Család valamint a Kurva, mint én - jól példázta. Fantasztikus munka mindegyik, nehéz is volna összevetni őket, de nekem a Transz Család volt a kedvencem, ami egy négygyermekes családról szól, ahol a férj egyszer csak bejelenti, hogy nőként szeretne tovább élni, mert valójában mindig is erre vágyott. De nem ettől az egészen hihetetlen sztoritól lebilincselő a film (bár elképesztő fordulatok történnek), sőt éppen ellenkezőleg, egy ilyen bulvár jellegű történet önmagában kb. tíz percig lenne érdekes, hanem éppen attól, ahogy el tudja feledtetni a helyzet extremitását és csodálatos és igaz emberi pillanatokat mutat meg nekünk. A család életét úgy tudja megnyitni előttünk, hogy miközben nagyon bensőséges helyzetekbe látunk bele, soha nem válik tolakodóvá vagy ízléstelenné a film.
Az izraeli játékfilmeket és sorozatokat is szokás magasztalni. Szerinted indokoltan? Mi magyarázza, hogy ennyire fontos Izrael filmgyártása, mikor kezdődött ez a folyamat?
Én csak arra emlékszem, hogy amikor először jártam Izraelben a nyolcvanas évek végén és néztem a tévét, meg egy-egy izraeli filmet, akkor azok az addigra már leszálló ágban lévő magyar filmiparhoz képest is nagyon B ligásnak tűntek. Nem tudom, mi történt, és pontosan mikor, de egyszer csak valóban azt láttam, hogy elképesztően jó filmek jönnek ki sorra, miközben itthon a filmgyártás csak egyre mélyebbre süllyedt, és hát azzal együtt is, hogy valamelyest talán most újra erőre kapott, az izraeliek már nagyon elhúztak. Amúgy nem csak tőlünk, szerintem úgy általában is a világ élvonalába kerültek. Azt érzem a filmeken, hogy iszonyat erő van bennük, és most már vizuálisan is nagyon profik. Amúgy a videoklippjeik is elképesztően jók. Hogy mik az okok, azt csak sejtem. Az ilyen változások mindig többtényezősek, de ha az ember elmegy Tel-Avivba, ami a 80-as évek végén még budapesti szemmel nézve is egy kis vidéki porfészeknek tűnt, most meg egy hihetetlenül dinamikus metropolisz tele élettel, kreativitással, energiával, egy multikulturális és szabad szellemű város, akkor érzékeli a változások forrását.
Mennyire tudja alakítani az izraeli filmtermés, amely jellemzően kritikus képet fest az ország belső konfliktusairól, a magyar zsidóság, egyáltalán, a magyar közönség Izrael-képét?
Nekem az a benyomásom, hogy egy szűk közeget leszámítva a magyar zsidóság nagyon kevéssé nyitott a progresszív, provokatív alkotásokra, tehát például olyanokra, amelyek problémákkal szembesítenek bennünket. Persze, hozzáteszem, hogy ezzel nem csak a zsidók vannak így. De sokan egyrészt nem is értik a nagyon bonyolult izraeli helyzetet, másrészt a többség miután érzelmileg elkötelezett Izrael iránt, nem szívesen foglalkozik a konfliktusokkal, hisz egyfajta erős bástyaként tekint az országra. Megjegyezném, hogy az is érdekes, hogy a kívülről egészen durvának tűnő ellentétekkel együtt is a társadalom szolidárisabb és együttműködőbb, mint a politikai uszítástól feltüzelt és szélsőségesen indulatos szekértáborok által megosztott, de valójában nagyon is homogén magyar társadalom. Talán annyi hatása van mégis ezeknek a filmeknek, hogy megértik az emberek, lehet és fontos problémákról beszélni, és emiatt nem fogják megkérdőjelezni valakinek a zsidóságát vagy hazája iránti elkötelezettségét. Az mindenesetre talán még mindig szokatlan lehet egy budapesti zsidó számára, hogy a zsidók ennyi félék lehetnek, és főleg, hogy ennyire más képet mutathatnak, mint ami a zsidóságról benne él. Még ennél is furcsább lehet az az egészen döbbenetes tapasztalat, hogy a zsidók mennyire pontosan ugyanúgy viselkednek, mint bármely nép a világban.
Számos izraeli játék és dokumentumfilmet, sorozatot ihletnek az ország belső feszültségei, az arab-izraeli konfliktus múltja és jelene, a szekuláris és ultraortodox „résztársadalmak” ütközései, a keleti/afrikai zsidó tömegek integrációja stb. Valóban ezekből a sajátos, Izrael-specifikus társadalmi feszültségekből élne az izraeli filmgyártás?
Az egészen biztos, hogy a művészet számára ez az éles és sokszor végzetes konfliktusokkal terhelt turbulens világ nagyon megtermékenyítő hatású. A dráma mindig attól erős, ha valami végzetes, feloldhatatlan konfliktusra épül, és ebből van Izraelben dögivel. Az ember nézi ezeket az európai művészfilmeket, és csak a melodramatikus nyavalygást látja, a középosztály unatkozását, aki jó dolgában már nem tud magával mit kezdeni, meg a szépelgést, meg a nyakatekert, de valójában tét nélküli, vagy teljesen érdektelen, és főképp rettentően csinálmányos történeteket. Az izraeli filmek valós és kőkemény konfliktusokat tárnak elénk, ami azokból az élményekből születnek, ami nap mint nap éri az ott élő embereket. De ahhoz, hogy valóban színvonalas alkotások szülessenek, rengeteg egyéb feltétel is szükséges, mindenekelőtt az a szabad légkör, ami különösen Tel-Avivot jellemzi, és az a szakmai tudás, amit a világszínvonalú izraeli egyetemeken lehet elsajátítani, vagy éppen az amerikai egyetemeken, ahová úgy tudom, nagyon sok izraeli szakember járt. De az is fontos tényező, hogy ezek mind relatíve alacsony költségvetésű filmek, és én úgy látom, hogy a pénz többnyire nagyon rossz hatással van az alkotásra, mert az extrém vizuális hatások válnak fontossá, nem a drámaiság, és mert hatalmas tömegek igényeit kell a gyártónak kielégíteni, ami indokolttá teszi rengeteg pénz elköltését, ami sokszor közhelyes és bátortalan műveket eredményez. És végül nagyon fontos még arról is beszélni, hogy az izraeli társadalom mennyire nyitott a saját, vagyis a róluk és nekik szóló alkotások iránt (és ez az egész kultúrára valószínűleg igaz), és ezáltal bizonyára egy pozitív spirál alakult ki. Az előbb említett igény megteremtette az azt kiszolgálni tudó alkotói közeget, ami ennek köszönhetően annyira ki tudott teljesedni, hogy ma már minőségben is versenyre kel a nemzetközi főleg persze amerikai kínálattal. Magyarországon pedig pont egy ezzel ellenkező folyamatot zajlik.
A Verzió Filmfesztiválon közönségdíjat nyert pár hete Gaál Ilonával közös filmetek, a Végstádium, egy haldokló férfi utolsó heteinek-hónapjainak megrendítő krónikája. Hogyan született ez a film, illetve hogyhogy nem készült még eddig hasonló annak ellenére sem, hogy az élet végessége mindannyiunk talán egyetlen közös problémája?
Mint minden klasszul sikerült alkotás, ez is nagy egymásra találások véletlenén múlt. Szandtner Dani operatőr barátommal már jó ideje dolgozunk együtt, de Ilonával ez volt az első közös filmünk, és nem tudtuk, hogy mennyire fogjuk egymást inspirálni vagy egymás agyára menni. De csodálatos volt a közös munka, és ez már önmagában szerencse, és persze az is, hogy ezzel a különleges családdal hozott minket össze a sors, mert azt sosem lehet előre kiszámítani, hogy a szereplők hogyan viselkednek majd a kamera előtt. Nekem az a tapasztalatom, hogy Magyarországon különösen nehéz embereket rábírni arra, hogy megnyíljanak és főleg, hogy őszintén viselkedjenek a kamera előtt. Izraelben, de még a Balkánon is szerintem jóval könnyebben találni olyanokat, akik felvállalják véleményüket és személyiségüket a nyilvánosság előtt, és kevésbé játszanak szerepet, valamiféle vastag és színpadias álarc mögé bújva. A halálról persze rengeteg film készült, sőt, fölfoghatatlan mennyiségben tálalják elénk a halált a filmek és általában a média, főleg a brutalitás formájában, ami iránt a szórakoztató iparnak hihetetlen mértékű és egyre fokozódó addikciót alakított ki az emberekben már egész kisgyerekkortól kezdve. De persze valójában nem foglalkozunk vele, mert mindent, ami természetes jelenség, azt vagy hárítjuk, vagy addig plasztikázzuk, amíg az eredeti formájához kábé semmi köze nem lesz. Így vagyunk a társadalmi kapcsolatokkal, az állatokhoz fűződő viszonyunkkal és sok egyéb mellett persze a halállal is. Azt gondolom, hogy a filmünk szereplőiben az volt a különleges – túl a nyitottságukon –, hogy még megőrizték a halálhoz fűződő természetes viszonyukat. És persze fontos az is, hogy mi fokozottan ügyeltünk arra, hogy ezt hitelesen mutassuk be – jegyzem meg hasonló szemlélettel, mint amit az izraeli rendezőknél is látunk –, de az, hogy ez a film az újdonság elementáris erejével képes hatni, valójában azt jelzi, hogy mennyire torz, mesterkélt és hamis világban élünk.
A járvány alatt milyen online, zsidó tematikájú, kulturális programokat ajánlanál nekünk?
Egyrészt próbálok bekapcsolódni az online ünnepek megtartásába. Leginkább a Vári Gyuri által vezetett kis közösséget látogatom, de Schönberger Ádámékhoz is igyekszem bekukkantani, meg szerencsére most már nagyon sok gyülekezeti vezetőnek van online programja, szerintem ezek klassz dolgok, és azt remélem, hogy amikor visszatérünk az online száműzetésből az offline világba, akkor talán még jó hatással is lesz a közösségekre az online részvétel intenzívebbé válása. Aztán feliratkoztam egy izraeli internetes filmes csatornára, az izzy-re, ahol lehet szemezgetni érdekes dolgokat, meg néha segítek Borgula Andrásnak építeni a színházát, ami testmozgásnak sem haszontalan a kényszerű tespedés közepette, merthogy most sem focizni, sem úszni nem tudok járni.
