Hírlevelünk tartalmából

• Izsák megkötözése: a hűség dicsérete 
  
• A hét műtárgya: Imakönyv  
• Ábrahám protestáns rajongója: a Hit Lovagja 
• Izsák megkötözése és Jézus megfeszítése
  
• Zene: Leonard Cohen: The Story of Isaac 
  
• Még akkor is, ott is, örökre: túl az ígéreten
  
• Hol van Sára, hol van Izsák?
  
• Isten elbúcsúzik Ábrahámtól
  
• Programajánló: Politzer Saga előadássorozat 
• ​​​Címlapképünk: Vízfestmény 
• ​​Instagram hírek 

Ha van bibliai történet, amellyel nem lehet azonosulni, ez biztosan az. Az Örökkévaló Isten megszólít, nevén szólít egy embert, valakit, akiről ezt megelőzően nem tudunk meg jóformán semmit, megkéri, hogy kövesse Őt, családját, hazáját, minden világon belüli otthonosságát otthagyva az ismeretlenbe, az eljövendőbe. Az ígéretért cserébe, hogy magzatait nagy néppé teszi, hitet remél. Bizalmat. Mire kell az Örökkévaló Istennek teremtménye bizalma? Miért fontos neki, hogy legyen, aki tanúsítja jelenlétét a Földön, amikor bármikor tanúsíthatná önmaga is. Hiszen mindenható. Mire kell neki ez az ember és ki ő egyáltalán?

Ábrahám, úgy tűnik, az ígéretért cserébe, a jövő reményében hű, a jövőért hagyja ott a múlt otthonosságát. Az ígéretből azonban hosszú évtizedeken át nem teljesül semmi. A földön, amelyet utódainak ígért Isten, jóformán mindig “idegen és jövevény” marad: így mutatkozik be az “őslakosoknak”, amikor egy darab földet vásárolna tőlük, hogy eltemethesse benne a feleségét, Sárát. Fiai ugyan, késő öregségére, lesznek, de az egyiket, aki nem az Ígéret örököse, el kell zavarnia otthonról az édesanyjával együtt éppen az aktuális hetiszakaszban, a másikat pedig, ugyanennek a hetiszakasznak a végén, úgy tűnik, mintha meg kéne ölnie, fel kéne áldoznia Istennek. Ábrahám furcsa ember, Istenhez fűződő kapcsolata is szokatlan, de azért ezeket a lépéseket még ennek tudatában sem könnyű megmagyarázni.

Úti imakönyv Akéda jelenettel, 1763. A műtárgy adatlapja a képre kattintva megtekinthető. 

Egy mindössze 15 pergamen lapból álló kéziratos pici imakönyv két lapját látjuk, az útra indulók imájával és Izsák megkötözésének jelenetével. Az imakönyv 1763-ban készült, sajnos készítésének helye és a szófer / illusztrátor neve nem ismert. 

A zsidó tradíció írott betűkhöz fűződő hagyományai miatt a nyomtatás elterjedését követően is megmaradt a kézzel írt imakönyvek kiemelkedő jelentősége. A 18. században elsősorban Közép-Európában a meggazdagodott zsidó családokban divatossá lettek az illusztrált, kéziratos, személyes használatra szánt luxus-imakönyvek. Gyakran nem a teljes imarendet tartalmazzák, hanem speciális áldásokat, alkalmi imákat, az imaszövegekhez kapcsolódó illusztrációkkal. Ebben az imakönyvben Izsák feláldozásának jelenete mellett úton lévő zsidó alakok, szukkoti sátorban étkező család és az újhold megszentelésének képe látható még. 

Izsák feláldozásának jelenete az egyik leggyakrabban ábrázolt zsidó történet. Első ismert forrásaink az ókori zsinagógák falfestésében (Dura Europos) és padlómozaikjain (pl. Bét Alfa zsinagóga) maradtak fenn, de a középkori kódexekben is találkozunk vele. 

Az imakönyvben ábrázolt képen a zsidó vizuális hagyományt követve Izsák az áldozati kövön fekszik, Ábrahám kezében kardot tart, miközben a kép jobb szélén már "várakozik" a kis kos. Az "égi hang", melyet az ókorban még csak egy égből lenyúló kéz jelképezett itt már egy keresztény ábrázolásokból ismert angyalként jelenik meg - ily módon a kis imakönyv ábrázolása a zsidó és keresztény vizuális kölcsönhatások szép példája is egyben. 

Ábrahám protestáns rajongója: a Hit Lovagja 

Ugorjunk át, igen, épp most, az ősatyák történetének mitikus, történelem előtti elbeszéléséből a 19. század dán protestáns filozófus mondandójához Ábrahámról. Kierkegaard szerint, aki szorgalmasan elolvasta Kantot, az erkölcs világa az általánosság, az általános érvényesség világa. Azért vezetjük át a gyengülő látású bácsit az úttesten, mert a kiszolgáltatottaknak segíteni általában véve helyes, és ez a szabály érvényesíthető minden úttesten átkelni kívánó bácsira, nénire, helyünk átadására a villamoson stb.

A szólítás azonban, az elhívás mindig személyes, nem általában szól az embereknek, az emberiség nevű halmaz minden tagjának egyformán, mint az univerzális erkölcsi szabályok, hanem csak Ábrahámnak szól, az egyesnek. A szólítás az egyes, a személy találkozása a végtelennel. Ilyenkor nem az emberiség egyik, elvben bármelyik másikkal behelyettesíthető tagja áll Isten előtt, hanem Ábrahám, aki Ábrahámként mindenkivel felcserélhetetlen. Az válik személlyé, aki kilép az általánosból és Ábrahámnak épp ez a kilépés az élete, a szólítás követése.

Arra, hogy miért kell átadni a helyünket a kicsiknek, a várandós nőknek, az idős embereknek a villamoson, van általános szabály. Arra, miért kell személyünkben követnünk Isten szólítását, aki mindent, amit adott, el akar venni tőlünk, aki sokkal többet kér tőlünk, mint az életünket, nincsen, nem is lehet. A szabály az lenne, hogy soha ne bántsunk senkit, pláne nem a gyerekünket. Ábrahám azonban kilépett a világból már rögtön a történet elején, az általánosból a személyesbe. Istenhez fűződő viszonya közvetíthetetlen, tette igazolhatatlan. Az erkölcs felől nézve gyilkossági kísérlet elkövetője. A „vallási” dimenzióból nézve, ahol csak ő van jelen és az Örökkévaló, „a hit lovagja”. 

Izsák megkötözése és Jézus megfeszítése

„Igencsak ideillik most a zsidó hit legmagasztosabb jelképét szembeállítani a kereszténységével: az Akéda történetet a keresztre feszítéssel. Ábrahámnak megmondatott: »Vegyed mostan a te fiadat, a te egyetlenegyedet, akit szeretsz, (…) és áldozd meg ott őtet égőáldozatul a hegyek közül egyen, a melyet mondok neked«. Ez a próbatétel félresöpri az emberi értékek mellett még az isteni ígéretet is és mindenek fölé emeli az Istenfélelmet és az Örökkévaló iránti szeretetet. A kereszténység jelképe ezzel szemben az az istenség, aki feláldozza egyetlen fiát az emberért. Ebben ragadható meg az ellentét a két vallás között: az istenközpontú vallásban az ember törekszik Isten szolgálatára, míg az emberközpontú vallásban Isten teljesíti be az ember megváltás utáni vágyát”.

Yeshayahu Leibowitz, a múlt század egyik legprovokatívabb izraeli filozófusa, a nem hászid ortodoxia híve és védelmezője írja a fentebbi sorokat. Kulcsmondata szerint Izsák megkötözésének nehezen emészthető története a zsidó vallás szimbóluma, éppen úgy, ahogy a kereszt a kereszténységé. Az egyik az Istent feltétlenül szerető és szolgáló, érte minden áldozatra, fia feláldozására is kész emberi jámborságot példázza, a Leibowitz által is követett ortodox zsidó életformát, a másik éppen fordítva, az emberért saját fiát feláldozó, emberi vágyak és igények szolgálatában álló Istent. Leibowitz azt ünnepli a kereszténység alaptörténetével szembeállított Ábrahám-Izsák-történetben, amit a keresztény vallásosság védelmében felszólaló Kierkegaard is: „az emberi értékek félresöprését” Isten kedvéért. A zsidó jog, a háláhá törvényeit Leibowitz folyamatos szólításként érti, aki ezeket követi, minden percben, legapróbb mozdulataiban és döntéseiben is Isten előtt áll, mint az általa elszólított Ábrahám, Ábrahám, az ortodox, micvatartó zsidó modellje és elérhetetlen példaképe. Szép látvány, ahogy a kereszténységtől idegenkedő szerző, éppen akkor, amikor a legjobban idegenkedik, hirtelen közös platformra kerül a történelem egyik legjelentősebb keresztény vallásfilozófusával. 

Yeshayahu Leibowitz: "A közös zsidó-keresztény örökség" című írása elérhető a Szombat Online​-on. 

Leonard Cohen: Story of Isaac 

Még akkor is, ott is, örökre: túl az ígéreten

Eddig értjük. De mit ért azon Leibowitz, hogy Izsák megkötözésének rémületes meséje nem pusztán az emberi értékeket vágja sutba, de még az isteni ígéretet is? Ha Ábrahám tényleg feláldozza Izsákot, akkor az Örökkévaló visszavonja az utódokra tett ígéretét. Azt mondja, hogy ő ugyan nem teljesíti azt, amit az elején megfogadott Ábrahámnak, de arra szeretné kérni őt, hogy ettől ne zavartassa magát és továbbra is tegyen meg mindent, illetve annál még sokkal többet is érte. És Ábrahám fölkel, hajnalban, és elindul, ahogyan írva áll, a Mória hegye felé. Mihez marad hű a hit minden lovagja, amikor már az Ígérethez nem lehet hű? Mit gondolhattak a Mászádá védői, amikor csalódni voltak kénytelenek messiási reményeikben, amikor látták, hogy a felmentő sereg mégsem fog megérkezni a történelmen túli hadállásaiból- teszi fel Tatár György a kérdést, és úgy válaszolja meg, hogy nem vártak Istentől hitükért, szeretetükért cserébe semmit. Nem az ígérethez voltak hívek, hanem ahhoz, aki megígérte.

A holokauszt alatt, a holokauszt után is hűségesnek megmaradó hívek alighanem ugyanígy feleltek a kérdésre, hol volt, hol van Isten. Bárhol is legyen Ő, én itt vagyok és itt maradok neki. Mindig, mindennek ellenére. 

Hol van Sára, hol van Izsák?

Együtt megy fel apa és fia a hegyre. “És mentek ketten együtt”, olvassuk. Együtt vitték a készülő események terhét, némán. Kierkegaard többször hangsúlyozza, hogy Ábrahám nem beszélt. Amire készült, nem volt megmagyarázható, indokolható, megosztható. A közte és Isten közötti viszonyban, a szólításban honolt, a külvilágban nem volt egyéb különösen szörnyű gyilkossági kísérletnél. Lefelé azonban mintha nem együtt mentek volna. Ábrahám útját követi, Izsákról nem beszél a beszédes hallgatásban verhetetlen Tóra. Azt tudjuk meg továbbá, hogy Beer-Seván telepszik le, pedig Kirját Árbáról, Hebronból indultak. Ábrahám nem megy haza. Sárának sem szólt. Csak elvitte kései időskorának egyetlen gyermekét, hogy a Mória hegyén feláldozza őt. Úgy érezte, nemigen lesz már ezt követően beszélnivalójuk. Mit is mondana? Ábrahám és Sára, amúgy sem túl boldog kapcsolatuk utolsó idejében mintha szétköltöztek volna. Arra a rövid időre, amennyit Sára eltöltött még ezen a világon. Mikor Ábrahám Beer-Sevára ér, néhány örömteli születésről, mindek előtt Izsák leendő feleségének, Rebekának a születéséről számol be a Tóra, a hetiszakasz ezzel ér véget. A következő rögtön Sára haláláról számol be. Elvitte szegényt az, ami történt. Ábrahám mehet haza gyászolni és megvenni a földdarabot, a Mahpéla-barlangot eredeti tulajdonosától. Megvetni lábát, talpalatnyi földet szerezni Izraelben és eltemetni a feleségét. 

Isten elbúcsúzik Ábrahámtól

Az Örökkévaló látszólag nagyon elégedett Ábrahám hűségével, de soha többé nem szólítja már őt. Kapcsolatuk a Mória hegyén véget ér. Ábrahám újraházasodik – a hagyomány egyik szála szerint tulajdonképpen Hágárt veszi el – gyermekei születnek és boldogan él, mi tagadás, úgy tűnik, most él igazán boldogan, Isten nélkül. Azt követően, hogy Sárát eltemette, kiházasítja még a fiát, az emlegetett Rebeka és Izsák az ő közbejárásával találnak egymásra, aztán pedig örül az életből még hátralévő nagyvakációnak. Ősatyaként nyugdíjba vonul.

Vajon az Örökkévaló titokban mégis abban reménykedett, hogy szembeszegül Ábrahám a parancsával? Az világos, hogy nem akarja bántani Izsákot és az eset után nem tartja font első zsidó hívével a diplomáciai kapcsolatait. Igen, mintha kissé neheztelne is. Nem ezt várta Szodoma és Gomorra ügye után, amikor Ábrahám bátran szembefordult vele. Csalódhatott valamelyest, de akárhogy is, elengedte Ábrahámot. Az, persze, kérdés, hogy ha Isten egy ilyen zaklatott, fájdalmas, kivételes és bensőséges kapcsolatból kiengedi a barátját, az büntetés-e vagy inkább jutalom.

Reb Tevje azt kérdezi egy alkalommal, hogy a Jóisten, aki roppantul megtisztelő módon pont a zsidókat találta kiválasztani erre a megtisztelő kínlódásra, nem választhatna-e néha inkább valaki mást. És tessék, Ábrahámnak még ez a kívánsága is teljesült. A zsidóság történetében először és utoljára. 

A Politzer Saga kiállításunkhoz kapcsolódó 12 részes előadássorozatunk következő előadása csütörtökön, október 28-án Konrád Miklós előadásával folytatódik. Ez alkalommal Politzer Zsigmond történetét és a Gründerzeit lendületét ismerhetjük meg a filmből és a kapcsolódó előadásból. Az előadássorozatra regisztrált hallgatóknak az előadások után emlékeztetőt küldünk, benne a filmmel, és a filmhez kapcsolódó érdekességekkel. Regisztrálni honlapunkon keresztül lehet. 

Címlapképünknek ezen a héten Izsák megkötözésének jelenetét választottuk. Az egyszerű kis vízfestmény egyértelműen a történet értelmezésének keresztény hagyományát követi, melynek értelmében a térdeplő, a sorsát megadással tűrő Izsák Jézus prefigurációjának tekinthető. 

Miért van a kép a Zsidó Múzeumban? 

A zsidó művészet kutatása viszonylag új tudományterület: igazi fellendülését az ókori zsinagógák 1920-as, 1930-as években történt feltárásának, a kodikológiai kutatások ezzel párhuzamos beindulásának köszönheti. Amikor a mi múzeumunkat alapították (1909), az alapítók egyik célja a bibliai történetek ábrázolásainak összegyűjtése volt, amibe tökéletesen illik a nyilvánvalóan keresztény művészeti alkotás is - az akár az Akeda ikonográfiájának elemzése, megértése pedig csak akkor vált lehetővé, amikor éppen a múzeumokban megőrzött korpusz alapján a második világháború után komolyabb kutatások indulhattak. 

A műtárgy adatlapja a képre kattintva elérhető.