Hírlevelünk tartalmából

• Javne: Zsidó Múzeum a Talmudban  
• A hét műtárgyai: friss régészeti leletek Izraelből
• Kicsoda Gideon? 
• Rumbach: Hétfőtől látogatható! 
• Hogyan lépjünk ki a gyűlöletspirálból? A Szentély pusztulása és a Talmud
• ​Megnyílt a Szemtanúk kiállításunk a 2B Galériában
• ​​Címlapképünk
• ​Instagram hírek 

Amikor a rabbik vezetőjét megkérdezi a Jeruzsálemet ostromló Vespasianus, mit tehet értük, azt a híres választ kapja, hogy add nekem Javnét és bölcseit. Aki megőrzi a kulturális folytonosságot, akinek van iskolája és múzeuma, azt semmilyen földi hatalom nem pusztíthatja el. 

Róma lassan bevégzi a szemtelen, lázadni merő kis provincia megbüntetését, eltaposását célzó hadjáratát, Jeruzsálem napjai meg vannak számolva, amikor a zsidó vallási elit jövőt ígérő része, a rabbik kis csoportja el tudja hagyni a várost. Vezetőjük, Johánán ben Zákkáj csodálatos körülmények között megállapodik a római hadvezérrel, kérése mindössze annyi, hogy biztosítson háborítatlanságot nekik, hogy létrehozzák a Tóra tanulásának, továbbadásának új helyszíneit, intézményeit. Javnét és bölcseit kérve kulturális-vallási intézményalapítási jogot kér tulajdonképpen, minden politikai igényről lemond. Pontosan tudja, hogy az ilyesmit Vespasianus könnyű szívvel adja meg, a Vespasianusokat sem akkor, sem azóta nem érdekli a kultúra és továbbadása, az oktatás. Ennek az erejét csak a rabbik ismerik. E kérés fundamentumán áll a zsidó hagyomány kétezer éve. És ennek a kultúrát és a tanulást mindennél többre becsülő hagyománynak a távoli örököse a zsidó múzeum intézménye is, a hagyomány megőrzésének, értelmezésének, továbbadásának minden tere. A zsidó múzeum a Szentély közelgő lerombolására adott híres válasz szerves továbbgondolásaként is értelmezhető. Mindannyian, minden zsidó oktatási és kulturális intézmény, mi is, Johánán ben Zákkáj köpönyegéből bújtunk elő. Mert ő tudta, hogy minden nép addig él, ameddig továbbmesélhető és átélhető a története.

Történetünk, a bolygó egyik leghosszabb folytonos története úgy bő 3000 évvel ezelőtt, a bronz és a vaskorszak határvidékén, szürkezónájában kezdődik, de ne ijedjenek meg, nagy lépésekkel fogunk haladni. Ezen a héten, a legnagyobb éves zsidó gyászünnephez vezető utolsó napokban három nagy régészeti lelet-leletcsoport került elő Izrael földjéből: 

• Egy korsó a meggyászolt Templom, a zsidó Jeruzsálem megszületése előtti időszakból;
• Egy városfal-rész az első Templom napjaiból;
• Egy érme pedig a második Templom lerombolását közvetlenül követő időkből.

Az első lelet tehát a kezdet kezdetéről, a bronz és a vaskor említett határáról való, a második majd 500 évvel későbbről, a harmadik az időszámítás szerinti második századból. Az elsőt a harmadiktól több mint 1000 évnyi történelem választja el, tőlünk további 2000 év. Együtt szépen szemléltetik, hogy volt zsidó élet a zsidó (júdai) Jeruzsálem és a Templom előtt éppen úgy, ahogyan utána is. Hogy Jeruzsálem és a Szentély pusztulása súlyos, de nem végzetes csapás volt, és egy nép egészen addig élhet, ameddig a története továbbmesélhető és átélhető marad.

Egy régi korsó felirata

Az első lelet egy korsó, amelynek előkerült darabjairól a régészek nagy része szerint leolvasható egy név, bizonyára egykori tulajdonosáé: Jerubaál. Ezen a néven – is – ismeri a bírák egyikét, Sámson után talán a leghíresebbet, Gideont a héber Biblia. Vagyis az Írás és a tárgyi bizonyíték egybevág, ami természetesen nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a Bibliából ismert nagy vezető személyes korsaja került elő, bár pazar lenne. A név jól ismert mintát követ, utótagja, a Baál egy akkoriban a környéken divatos isten nevére utal, akivel Izrael népe is kokettált, magának Gideonnak is meggyűlt velük a baja. Mindazonáltal a bibliai beszámolóhoz kapcsolódó tanúság a királyság, a kiépült államiság előtti Izrael életéről, a múlt mélységes mély kútjából előkerülő, ritka, beszédes darab, amely előtt, mint legelső, jobbára szintén töredékes személyes emlékeink előtt, némiképp megilletődötten állunk: így kezdődött. Így jöttünk. Ez a történet legalább azóta, legalább bő 3000 éve tart már szakadatlanul, a korsó megalkotásától egészen a mostani előkerüléséig és tovább. Nagy dolog ez. És látjuk, szinte lépésről-lépésre, hogy alakult ki a szigorú egyistenhit a történet kezdetén, ahogy a Baál utóneveket felváltotta a négybetűs Istennév, az Örökkévaló megidézése például Jirmijáhu, Jeremiás vagy Élijáhu, Illés próféta nevében.

Kicsoda Gideon nekünk és másoknak?

A lelet kapcsán előkerülő nagy vezető elsősorban hadi sikereiről ismert, arról, hogy alaposan megverte, visszaszorította a létszámfölényben lévő  midjánitákat, fellépett továbbá Baál kultusza ellen és ráadásul visszautasította, hogy Izrael uralkodója legyen. 

Küzdött a bálványimádás intézményesülése, kultuszhelyeinek kiépülése ellen, küzdött a társadalmi-politikai hierarchia kiépülése ellen, kevesek élén vette föl a harcot sokakkal, az erősek ellen a gyengék élén, pompás antiklerikális, királyokkal és papokkal szembeszegülő társadalmi forradalmárt csinálhatott belőle a radikális protestantizmus, Thomas Münzer példaképévé vált, a korai protestantizmus idején dúló parasztlázadások idején. A királyság, állandó, épített, rögzített Szentély nélküli judaizmus ikonjaként és tanújaként is szemügyre vehető.

Jeruzsálem városfala mint lelet és metafora

A Királyok II. Könyve 25, 10 szerint a babiloniak „körös-körül” lerombolták Jeruzsálem városfalait, amikor a régészek „álló” faldarabokat találtak, némelyikük úgy vélte, másféle falaknak kell lenniük, hiszen a városfalakból a beszámoló szerint kő kövön nem maradt. Aztán a héten, éppen Jeruzsálem és a Szentélyek pusztulásának gyászhetében előkerült a „hiányzó darab”, minden kétséget kizáróan városfalról van szó, ez világosan kirajzolódik. És akkor a régészeti lelet ellentmond ezen a ponton az Írásnak. Ami megeshet, persze, minden további nélkül, a Biblia igazsága, még annak is, aki hisz benne, nem egy történeti forrás hitelessége feltétlenül. De joggal jelzik a felfedezésről beszámoló cikkek, hogy a szöveg egyszerűen a városfalat védelmi rendszerként tette használhatatlanná alighanem a babiloni hadsereg, nem kellett tényleg körös-körül akkurátusan lerombolniuk, hogy a szöveg metaforikusan beszél, szemléltet, túloz, már ahogy általában a mondott és írott szövegek szoktak. A héber Biblia akár igaz is lehet történetileg, ha megfelelően olvassuk: a történész számára egy az írott források közül, nekünk a történetünk, amely Áv hó 9. előtt gondosan felhívja magára a figyelmet. 

Szabadságot Cionnak: búcsúüzenet a palackban a pusztítás után

Izrael földje gyakran „dob ki” magából bibliai nyomokat, a zsidó történelem tárgyi tanúságait, de ez a hét különlegesen sűrűre sikerült. Belefért még két ritka tárgy, két érme feltalálása, egyfelől a zsidó háború korszakából, amelynek végén megsemmisült a Második Szentély is, egyet pedig az „utolsó utáni” messiási lázadás, a Bár Kohba-felkelés napjaiból. 

Az elsőn, amelyet a Szentély végnapjaiban verhettek, az olvasható, hogy Cion szabadsága (Hérut Cion), a másodikon pedig, ez talán még megrendítőbb, az, hogy Jeruzsálem szabadságáért. A pusztulás hírmondói ezek az érmék, a végső kitartás, a minden remény túli remény hirdetői, azok reményéé, akik akkor sem hagyták el Istent, amikor Isten látszólag elhagyta őket. Így együtt a „nájntég”, a nagyböjtöt megelőző gyásznapok „termése” befogja az ókori Izrael országának egész történetét a fogantatástól a végső pusztulásig. A múlt a modern Izrael országában tárult már fel, és ez egyúttal vigasz is a gyászban. A legeredetibb kortárs zsidó gondolkodók egyike, Irving Greenberg szerint napjaink zsidó történelmében olyan korszakváltás zajlik, mint az ókori történet kezdetén és végén, a holokauszt és a modern Izrael megalakulása olyan földrengések, mint a Szentély pusztulása és azt követően a Misna születése voltak. A jelen és a régmúlt közvetlenül szólhatnak egymáshoz a felfoghatatlan pusztulás és újrakezdés párhuzamos korszakában. Nekünk egészen mást kell jelentésen az Áv hó 9-i gyásznap mint elődeinknek majd 2000 hosszú éven át, bár azt, hogy a Messiás ezen a napon születik majd, tudni véli a zsidó hagyomány. A jól időzített leletáradat akár szimbolikusan is értelmezhető, a régmúlt és a legaktuálisabb jelen váratlanul közel kerülhet egymáshoz.

2021. július 19-én a zsinagóga a nagyözönség számára is megnyílik és elérhetővé válnak a Ház kulturális, turisztikai, oktatási funkciói is. Látogathatóvá válik az impozáns zsinagógai tér, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gondozásában készült állandó kiállítások. A zsinagógatérben, a karzaton a zsinagóga építését, valamint a tervezőjét, Otto Wagnert, míg a melléképület harmadik emeletén – a Politzer család 18. századtól napjainkig ívelő történetén keresztül – a magyarországi zsidóság jellegzetes élethelyzeteit, sorsát bemutató kiállítás kapott helyet. 

További információ a Mazsihisz oldalán: 

Hogyan lépjünk ki a gyűlöletspirálból? A Szentély pusztulása és a Talmud

Miért kéne ma azt gyászolnunk, hogy majdnem 2000 éve (i.e. 70-ben) a római légiók elpusztítottak egy olyan épületet, amelyben egész nap állatokat áldoztak fel egy a mából visszanézve kissé furának ható zsidó vallás papjai? A Talmud szerint azért, mert az irracionális gyűlölet és a fundamentalizmus pusztított már akkor is. 

A talmudi történet

A kérdésre, hogy miért pusztult el annak idején a jeruzsálemi Templom, a Talmud egy történettel felel: egy házibulival kezdődött az egész, amelyre véletlenül nem a házigazda Kámcá nevű haverját, hanem a Bár Kámcá nevű ellenségét hívták meg. Amikor a házigazda észrevette, hogy Bár Kámcá – ahogy ő észlelte - odapofátlankodott a bulijára, kiutasította. Bár Kámcá próbálta jobb belátásra bírni, mert félt a megszégyenüléstől, de hiába ajánlott bármit azért, hogy csendben meghúzódva ottmaradhasson, kidobták. A történetet elmesélő rabbik önkritikusan hozzáfűzik, hogy a szegény Bár Kámcát az keserítette el igazán, hogy a meghívottak között ülő rabbik sem léptek fel az érdekében, a kidobása után nyugodtan buliztak tovább. Nem akartak konfliktust, hangoskodást, feszültséget. Azért jöttek, hogy jól érezzék magukat. 

Bár Kámcában a megalázottságán érzett elkeseredés fellobbantotta ugyanazt a gyűlöletet, amelyet, ki tudja, miért, a házigazda érzett vele szemben. Úgy érezte, az ő elégtételéért cserébe nem nagy ár, ha elpusztul egész Jeruzsálem, a teljes zsidó állam. Elballagott Rómába és feljelentette a többi zsidót, akik, mint mondta, lázadásra készülnek. Rábírta a császárt, hogy küldjön áldozatot a Templomba és lássa, hajlandók-e feláldozni a makacs zsidók. Az állatot, amelyet vele küldettek el, útközben megsebesítette, és így már nem lehetett feláldozni. A trükk tökéletesen működött, az illetékes, rabbi Zekárjá úgy döntött, történjék bármi, a szabályoknak meg nem felelő állatot nem szabad feláldozni. Róma bizonyítva látta tehát Bár Kámcá vádját, és történt, ami történt. Jeruzsálem elpusztult, a Templom elégett és a zsidók közel 2000 évre szétszóródtak a világon.

Ki ütött előbb és mi a rabbik dolga?

A gyűlölet kezdete, eredeti oka, a lényeg ismeretlen: nem tudjuk, miért haragudott ennyire a házigazda Bár Kámcára. Bizonyára volt rá oka. Ahogy Bár Kámcának is később. Mindannyiunknak épp elég jó oka lesz megsértődni, végképp frusztrálttá válni, mire belenövünk a világba, és a frusztráció újabb frusztrációt okoz másoknak, egész a katasztrófáig menően pörög tovább. Ahhoz, hogy kiszálljunk a lefelé tartó spirálból, talán csak rá kell jönnünk, hogy már senki sem emlékszik, hogyan kezdődött, ki kezdte. Hogy a gyűlölet középpontja üres. Hogy már magunk sem tudjuk, eredetileg miért haragszunk egymásra. Hogy a sértett áldozati tudat paranoid önigazolását, a kényszeres emlékezést felváltsa a derűs felejtés és az önirónia, és a vallási vezetők számára a fundamentalista merevség kényszeres önigazolása helyett a felelősségvállalást írja elő, hogy ne csak az előírások bármi áron való betartatása foglalja el őket, hanem az empátia művészete, a közösségi dinamikák figyelése, és, ha kell, korrekciója.

A böjt megtörése után pár nappal, csütörtök este kezdődik Tu BeÁv szerelmi vonatkozású ünnepe, aztán a Vigasztalás Szombatja jön. Az irracionális gyűlölet ellenszere ugyanis az irracionális vonzalom: a Szerelem, amely felé mindig tartunk a gyászban. 

Idén egy nappal eltoljuk a böjtöt, amely szombatra esne, a szombat átélése sürgősebb, mert a zsidó hagyomány bölcsen úgy gondolja, a bajjal foglalkozni ráér, a baj nem szalad el, megvár minket. 

Böjtöljenek óvatosan, körültekintve a melegben.

Megnyílt Szemtanúk című kiállításunk 

Sok szó esik a holokauszt irodalmáról, vagy arról, hogy a téma a magyar képzőművészetben csak sokkal később és burkoltan jelent meg. Kevéssé ismerjük azonban azokat a műveket, amelyek rögtön a felszabadulás után, vagy akár előtte, a helyszínen készültek: a gettóban, a koncentrációs táborokban vagy munkaszolgálaton. Ezek a narratív, albumba fűzött, a megőrzés és a tanúságtétel szándékával készült grafikai munkák egy-egy szigetet képeznek az itt látható 14 alkotói életműben – mintha a történelem egy fontos feladatot bízott volna rájuk, saját művészi pályájuk befutásán kívül vagy felül. A pszichológia ismert tézise, hogy a trauma elszenvedésének pillanatában az áldozat nem tud saját élményének hiteles tanúja lenni. Ezt csak utólag, az elbeszélés útján tapasztalja meg, adott esetben dolgozza fel. A képzőművészet segítségével az egy pillanatig vagy akár hosszú hónapokig tartó trauma éles csendje így válhat történetekké, formákká, figurákká. A gyakran mese- vagy képregényszerű jelenetek egyedisége, virtuozitása így mintha betöltené azt az űrt, amit a téma elmondhatatlansága, megközelíthetetlensége, érinthetetlensége okoz bennünk. 

Farkas Zsófia kurátor megnyitó gondolatai. Elhangzott: 2B Galéria, 2021. július 13.

Képek a megnyitóról 

Címlapképünkön a jeruzsálemi Siratófalról készített idealizált kép látható. A gépi hímzéssel készített gobelin 1949-ben került a gyűjteményünkbe, előtte lehetett falra akasztott lakásdísz is, de akár például egy fényképalbum vagy levélgyűjtemény borítója is. Akárminek is használták, az bizonyos, hogy tulajdonosát minden nap emlékeztette Jeruzsálemre, a Szentélyre és a Szentély lerombolását követő időszakra is.  

http://collections.milev.hu/items/show/34468